oslo (part 1)

most akkor írok egy kicsit én is naplót, jó? 

(hatodjára törlöm vissza az első sort, de most már tényleg, na. mintha nekem csak frappáns, rövid bejegyzéseket szabadna írnom, kötögetem itt gúzsba az írói vénámat.)

az elmúlt két nap fantasztikus volt. nem tudom, norvégia hozza-e ki belőlem, vagy mindig ilyen vagyok már. i. írt nemrég a csendről, amit egy barátnős kirándulás alatt, a többiektől eltávolodva élt át. ő sokkal jobban megfogalmazta, mint ahogy én most keresgélem a szavakat, amikkel meg tudnám magyarázni, miért szeretném ezeknek a napoknak az emlékét jó erősen megőrizni.

mert klassz volt előtte a szigeten is. skjærhalden a neve, egy kis paradicsom, és mi ráadásul m. egy régi, állatorvos ismerősének a nyaralójába voltunk hivatalosak, aki egy hiperkedves és hiperszép norvég nő, és egyből otthon lehetett náluk érezni magunkat. és másnap is klassz volt, persze, amikor belecsöppentünk egy norvég (bár kissé olaszos temperamentumú) család kellős közepébe, ahogy c. öccse előkapta a gitárt, és apukája meg ő country-dalokat játszott pizzázás közben, meg együtt pakoltunk abban a csupa-fa, csupa-emlék házban. 

de mégis, a legintenzívebbek azok az órák voltak, amikor egyedül voltam. amikor felültem mindenféle oslói villamosokra, majd nem szálltam le annál a megállónál, ahol eredetileg terveztem, hanem elmentem a végállomásig, és onnan csatangoltam vissza. amikor egy-egy utcát kutatva végül tíz másikat jártam be, és fotóztam mindenféle házakat. amikor mindenféle alternatív kávézókban ücsörögtem magazinokat olvasgatva és jegeskávét/juice-t szürcsölgetve. amikor elköltöttem életem első egyedül-vacsoráját (!!!) egy bárban, és alig nyomkodtam közben a telefonomat. amikor csak mentem a lábam után, és hihetetlen, de egyes kerületekben alig találkoztam emberekkel, és csomószor a forgalmas főutakról egyszerre csak a természetben találtam magam, és hallgattam a lépéseim, nos, csosszanását, meg a mindenféle zajokat. amikor a botanikus kertben egy órán át barangoltam, aztán másik egy órán át feküdtem a fűben, és se a könyvemet nem vettem elő, se a telefonomat. és egyáltalán, ennek a két napnak egyetlen percében sem éreztem azt, hogy (1) máshol kéne lennem, (2) másmilyennek kéne lennem, (3) csinálnom kéne valamit. 

és bár mindig megvolt a napi 20+/-3 kilométer, egy percig nem volt bennem az a kötelesség-érzés vagy elvárás vagy bármi, ami anno városokon hajszolt át. és ahogy bergenben a fløyen tetejére kaptatva, a fák között, most egy tökéletesen semmiextra oslói utcán kapott el az a bizonyos, mindenség-érzéshez társuló bőghetnék.

és gondolkodtam egy csomót. hogy ha ez ilyen könnyű, akkor miért nem megy itthon. az egyik, nyilván, hogy budapesten nagyon ritkán esik meg, hogy nem egy konkrét program miatt haladok ából bébe, általában időre. a másik pedig szerintem a zene. oslóban ugyanis direkt nem hallgattam zenét, itthon viszont nonstop fülhallgatóval mászkálok. ez másoknak, feltételezem, alaptudás, de én olyan régen (13 éves korom óta) csakis így közlekedtem, hogy most teljesen elképedtem, mennyire más perspektívái vannak egy városnak zenei aláfestés nélkül. valahogy sokkal jobban benne voltam (naná, mivel nem zártam ki egy érzékszervemet), másképp érzékeltem az embereket, a szagokat, a járdát a talpam alatt, az épületeket. eddig mindig azt hittem, zene nélkül meztelen vagyok, és kamaszkoromban minden bizonnyal ez így is volt, de közben felnőtt lettem, és egyrészt, meg tudom védeni magam, másrészt, útközben elmúlt az a szégyenérzet, ami miatt a hangok mögé akartam bújni. éppen csak - a hangok miatt? megszokásból? - nem vettem észre.

és gondolkodtam egy csomót azon is, amin viszont még - utazástechnikailag - változtatnom kéne, de ez most annyira hosszú, és nekem annyira mosnom és vásárolnom kell, hogy az egy következő bejegyzés lesz.