oslo (part 2)

szóval akkor a változtatandókról.

nagyon jó volt nem folyton a telefont nyomkodni, nem folyton pötyögésre/visszapötyögésre készen állni. sokszor nem is néztem meg, van-e wifi az adott helyszínen, nagyon felszabadító volt, sokkal inkább benne tudtam maradni a pillanatban. mondjuk ezen már itthon is elkezdtem az elmúlt hónapokban változtatni, meg sose értettem a parákat, hogy ha valaki (nem a pasim, nem a legjobb barátom) nem válaszol pár órán/napon belül. mert akkor mi van. (a bennem élő megrögzött öregasszony még hozzáteszi azt is, hogy bezzeg a régi szép időkben. amikor postai úton leveztünk, és akkoriban szerintem sokkal kevesebb emberben merült fel, hogy a partnere nem fog válaszolni, mert rosszat írt vagy már nem fontos a számára.)

szóval a tendencia tökjó, viszont még mindig bőven van hova fejlődni. mondjuk csomó üzenetre napokig nem reagáltam, ha nem fontos, a másik számára akutan informatív válaszra volt szükség, nem olvastam blogokat, de sokszor azon kaptam magam, hogy ugyan nem akartam tudatosan, mégis az okosgombon van a hüvelykujjam. és az első egyedül-napon uszkve minden második órában azért is ültem be egy-egy kávézóba/bárba, hogy  feltöltsem iphone-t (magamat meg folyadékkal). elég gyorsan merül ugyanis, pláne az állandó fotózás és googlemaps-használat mellett. és tény, hogy rá voltam szorulva, de annyira nem, mint amennyire anticipáltam aggodalmaskodtam amiatt, hogy mi van, ha lemerül. 

és ez egyben átvezetés a következő megdolgozandó témához, tudniillik, hogy egy az egyben apámat véltem magamban felismerni, aki minden beeső, előre nem bekalkulált dologra ingerültségben megnyilvánuló pánikkal reagált, amióta csak az eszemet tudom, és létezett a családi nyaralás fogalma. mert totálisan inadekvát volt a hisztériáig bepánikolni attól, hogy eltévedtünk a szigeten a sötétben, amikor az eszemmel végig biztos voltam benne, hogy csak az idő kérdéses, hogy mennyi idő alatt találjuk meg a jó utat (pláne, hogy a parkolóig visszavezetőre emlékeztem onnantól, hogy elkeveredtünk), és meghalni pedig egészen biztosan nem fogunk. trollokat, gyilkos sirályokat és egyéb vadakat pedig nem túl nagy evolúciós előny a sötétbe hallucinálni azon nyomban, ahogy kikerül a kontroll a kezemből. vagy dühösnek lenni, amiért kitettem a lábam a ház biztonságából.

és ehhez kapcsolódóan, rájöttem egy még inadekvátabb dologra: a hétfői telefon-ellenőrzős rögeszmém is leginkább abból fakadt, hogy mi van, ha eltévedek, és ha csak egyetlen percre is, de nem fogom tudni pontosan, hogy ha azonnal kellene, hogy jutnék el már ismert környékre. döbbenetes a kontroll-függőségem, már-már ijesztő. 

a tudatosulás után, másnap, el is kezdtem a nevetséges határaim feszegetését, az első kávézóban, ebédnél még töltöttem a telefonomat, de a másodikban már nem, és sokkal kevesebbszer ellenőriztem a googlemaps-en, hogy valóban ott járok-e, mint ahol hiszem, hogy járok. az elején irtóra benne volt az ujjaimban a mozdulat, aztán már kevésbé, és a kezdeti izgulás is enyhült. időnként felsoroltam magamban, hogy hány okból kifolyólag alaptalan aggódnom, végülis ezt tanítom csomószor a betegeimnek is, csak más témákban. nem mondom, hogy 100%-os a siker, de alakulóban.

az instagram-használatom szerintem okés volt, azzal kapcsolatban egyáltalán nem éreztem kényszert, csak akkor szórakoztam az élménymegőrző-képszerkesztgetésekkel, amikor valóban volt hozzá kedvem. a sziget hangulatához például nekem egyáltalán nem illett az instagrammolás, és jó volt ez így.

fotózni, most úgy érzem, lehetne sokkal kevesebbet. milliónyi képet csinálok, amiket sokszor akutan sincs hangulatom újrapörgetni, és hát, elég valószínű, hogy évek múlva is elég lenne feleennyi kép az emlékezéshez. másrészt, elkezdtem embereket fotózni, amihez messze nem érzem elégnek az iphone minőségét, meg szeretnék sokkal pontosabb pillanatfelvételeket készíteni, sokkal közelebbről. szóval kitaláltam, hogy szeretnék egy fényképezőgépet. (a lesifotókon kívül egyszer igazi portrékat lenne jó készíteni, persze az más műfaj, most tetszik a legjobban, a hétköznapi momentumok megragadása. de olyan sok a szép ember, és tudom, hogy uncsi, de én szeretnék beállni a sorba, és szép emberekről szép képeket csinálni.)