fúj a szél a szigeten, másodpercenként takarja el egy felhő a napot, másodpercenként változik ezer és ezer szín. lebegek a tenger vizén, arra gondolok, hogy ez volt már, ez a nyugalom, ez a fázás. ez a bizonyosság, ha úgy tetszik. kicsit nehéz nemegyedül lennem, mégis minden jó, ahogy van. ráadásul v. jóvoltából a fekete szivárványt olvasom, ami több, mint húsz évvel ezelőtti nyarakra röpít vissza.  ha a színek nem is voltak ilyen élesek és tiszták körülöttem, és nagyjából kétmilliárd dolog történt azóta, valami bennem, mégis, akkor és most is ugyanolyan éles és tiszta. úgyhogy hiába teátrális az a sok gyöngyöm meg lelkem, pláne a tizenéves szereplők szájából, mégis anna maradt a kedvencem, ahogy sután próbálkozik, ahogy sután szeret.