a 4. nap az lett volna, hogy ovis jeleket rajzoltatok fel ismerősökkel-idegenekkel a kezükre, és előre tudtam, hogy ez lesz az a kihívás, amit szeretnék kiváltani a joker-feladattal. pláne, hogy csütörtökre esik, amikor jönnek a terápiás betegeim a héten + egész nap nagyon durván sok a feladat, sok gondolkodós páciensem van most, és valahogy egyáltalán nem illik most össze a fejemben a kettő: ovis jelek + a kórházi szerepem. helyette 2 ember van, akiknek szeretnék írni ma, akik közül egynek a telefonszámát nem tudom, ezért választhatom a könnyebb - írásos - utat. viszont nem könnyű egyáltalán, mert az egyikőjük a volt zongoratanárnőm, akinek iszonyú régen az adósa vagyok, és emiatt nagyon szégyellem magam, a második pedig apukám mindjárt-volt-felesége, ami eléggé egy olyan helyzet, amire nincs receptem, hogyan kell jól csinálni.
az 5. napon megkértem két, tőlem nagyon távol álló kollégámat arra, hogy meséljék el, mi volt az életükben, amikor igazán bátrak voltak. az egyikőjük azt mesélte, hogy egyszer, amikor ő még az egyetemista évei elején járt, a választások előtt egy rokona aláírásokat gyűjtött. és anyukája megmondta neki, hogy jön az xy, alá kell írni. ő pedig nem akarta aláírni az elveivel ütközőt, és ezt anyukájának + a rokonnak is megmondta. utóbbival azóta kisebb mosolyszünet van, viszont szerintem ez egy ultrabátor dolog, szembemenni a családunk politikai nézeteivel 19-20 évesen.
a másik kollégám nagyon parázik megszólalni a reggeli megbeszéléseken annyi ember előtt, pláne kérni magának valamit. és nemrég mert kérni egy szabadnapot - meg is kapta, és ez számára tényleg egy nagy határátlépés volt. (és annyira cuki volt, ahogy elmesélte, kissé pironkodva, amiért ez már bátorságnak számít.)
ami érdekes volt, hogy nagyon nehezen szánták rá magukat a válaszadásra, kerteltek mindketten, hogy ők sose voltak bátrak stb.. aztán mindkettőjükkel tökjót beszélgettünk az egész bátorság-témáról, a határaink feszegetéséről. azon is gondolkodtam, hogy mekkora mázlim van azzal, hogy valahol útközben meglehetősen asszertív ember lett belőlem. könnyen kérdezek, könnyen kérek. meg azon, hogy milyen jó most ez a feladat, segít kicsit elvonatkoztatni magamtól. meg azon, hogy milyen jó lenne, ha az orvos-, de legalábbis a pszichiáter-képzésbe be lehetne építeni valami hasonló bátorság-fejlesztést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése