be brave. always. (day 6)

ma csöndben kellett lenni, fél órát, elterelő hadműveletek nélkül. már tegnap este rájöttem, hogy j.-nak volt igaza, amikor ettől a kihívástól félt a legjobban. hát mikor szoktam én csöndben ücsörögni, egyedül, zene, film, könyv, chatelés, blogolvasgatás stb. nélkül. nyilván, hogy soha.

délelőttre időzítettem, és annyiban segítettem magamnak, hogy kiültem a napra. direkt nem igazi napozós pozitúrába, mert az akkor már nem lett volna 100%-os semmittevés. eleinte irtóra elkezdett viszketni a bőröm, úgyhogy főleg azon kattogtam, hogy a francért nem kentem be magam testápolóval. aztán elkezdtem kattogni a tegnapi munkahelyi eseményeken, megkérdőjelezni a döntéseim helyességét, kételkedni, rágódni. eszembe jutott egy páciensem, akinek autogén tréninget tanítok, elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne még személyre szabottabbá tenni a relaxációs szövegét. itt egy kis ideig tudtam csak a légzésemre figyelni, és már épp elkezdett vinni a flow, amikor beugrott, hogy mi is lesz a mai program, mit vegyek fel, végre nyár van, választhatnám valamelyik cos-ruhát, vagy inkább a spanyolországi selyemnadrág legyen? de azt nem inkább holnap kéne, a felemás cipővel, vagy az már ízléstelenül csiricsáré? most komolyan ezen gondolkodom? ruhákon? hülye, felszínes ruhákon? 

amikor idáig eljutottam, úgy döntöttem, elengedem. végülis annyi volt az isntrukció, hogy ne csináljak semmi mást, és nem is csinálok semmi mást. a gondolataim meg olyanok, amilyenek. hirtelen megcsapott a száradó hajam illata, aztán elkezdtem érezni a combom bőrének a tapintását a kezeim alatt. egyre nehezebbek lettek az ujjaim, ahogy az összes figyelmem oda összpontosult. textúra, hőmérséklet, szín, illatok. elkezdett tetszeni a helyzet, elkezdtem magam otthonosan érezni. a végére annyira belesüppedtem a semmibe,  hogy kellett pár másodperc, mire megmozdultam, amikor szólt az előtte beállított ébresztőóra.