az van, hogy csinálom ezt a kihívást, tegnap helyett persze csak ma kezdtem el, a vasárnapi eső ugyanis kimosta az agyamból, hogy a dupla ügyeletre dupla edzőcipővel készüljek. szóval először ma reggel hazarohantam, és csak utána kezdtem el a felemás cipős napot.
a prekoncepcióm egyébként az volt, hogy ezzel nekem nem lesz különösebb nehézségem, aki pszichiátrián dolgozik, eléggé hamar hozzáedződik a különféle pillantásokhoz. annak mondjuk nagyon örültem, hogy van két tökegyforma szabású skechers-cipőm, mert így a kényelmet kicsit sem kellett feladnom. ma csomó helyre rohangásztam a városban, többek között meg akartam nézni egy százezredik edzőcipőt az andrássyn, úgyhogy szerintem a napom csúcsa az volt, amikor a bementem a boltba a felemás cipőimmel, ónezsenír fotózkodtam a tükörben, és a boltos lány meg csak hozta és hozta a próbálnivalókat - szemrebbenés nélkül. esküszöm, kicsit még csalódott is voltam, hogy nem mondhattam el, hogy "tudod, ez a legújabb divat."
nem hiszem különben, hogy bátor vagyok. sőt, egész nap azon kattogtam, hogy vajon nem éppen a ló túlsó oldalán vagyok-e, amiért ennyire nem érdekel mások külsőségeimről alkotott véleménye. honnan ez a lazaság? vagy mégis, tényleg ez lenne a bátorság? nem véletlenül fennhéjázás, nem véletlenül ignorancia?
és eszembe jutott egy kamaszkori emlék is, 16-17 éves koromból. akkoriban kezdtem el kifejezetten tudatosan és - saját véleményem szerint - stílusosan öltözködni. és volt egy felemás szárú nadrágom (pontosabban kettő, mert a hosszú után egy halásznadrág fazonút is vettünk), az egyik szára halványlila volt hajszálcsíkokkal, a másikon pedig különböző szélességű lila és fehér csíkok váltakoztak. imádtam azt a nadrágot, irtó kényelmes lenvászon anyaga volt, ráadásul mango, ami akkor ultramenő volt, és egyedi és minden. a barátnőim viszont, persze kedvesen, hiszen a barátnőim voltak, elkezdtek "cikizni" miatta ("felemás nadrág, juuuuj! elszabták? sötétben öltöztél?"), és onnantól akárhányszor azt lett volna kedvem felvenni reggelente, hallottam ezeket a picit mégiscsak gúnyos mondatokat. és bár szerintem továbbra is gyönyörű volt, elkezdtem nem-menőnek érezni a nadrágot (és benne magamat pláne nem), és nyilván egyre kevesebbet hordtam. és tökéletesen elhittem, hogy ciki a különbözőségem.
szóval a nap végére arra jutottam, hogy örülök, hogy 15 évvel később van.
és örülök, hogy nyugodt szívvel sétálok az andrássyn, állok a kombínón, várok a postai sorban, megyek el baráti ebédre felemás cipőben.
ez annyira durva! én imádtam azt a nadrágot, és nem csak “cikizni”, hanem imádtam, hogy merted hordani! és sajnálom, ha az egyik oka voltam, hogyha egy idő után nem merted. ugyanúgy imádtam, mint a gombos nyakláncot 💖☀️
VálaszTörléscuki vaaagy! :) ahh, a jó öreg gombos nyaklánc!! az is tökre a fülemben cseng, ahogy a másik j. cukkol vele..., mondjuk azt csakazértis hordtam tovább, túlságosan imádtam. :D
Törlésszerintem amúgy ez most főleg azért ugrott be, mert arra jöttem rá a tegnapi feladat alatt, hogy mennyire jó annyira magabiztosnak lenni + jóban lenni magammal, hogy tényleg ne billentsenek ki a furcsálkozó pillantások, netán megjegyzések. és kamaszként nyilván minden voltam, kivéve magabiztos + önelfogadó. és tökre hálás vagyok, hogy ezen sikerült változtatnom. :)
...és 15 év múlva mégjobban nem fog érdekelni, hogy mit szólnak mások ;):)
VálaszTörlés:))) ez egy jó hír!
Törlés