bréking: bimbók vannak az egyik orchideámon!!! három darab!!! még sosem nemöltem meg egy virágot sem, szóval most eléggé izgulok.

tegnap pedig tényleg mintha az én ajándékom is lett volna az este. tökéletes menü egy tökéletes étteremben. aztán cabrio. aztán ez a nem is tudom, milyen élménynek nevezzem, zenei kiállítás (szóval ez). és éjfélkor már aludtam is.

hogy a nap végére is a számon marad a rúzs, bármilyen unalmas, ezt azért el kell gyászolnom.

még akkor is, ha.

kicsit túl sok érzelem történt az elmúlt négy napban (megint), úgyhogy azt hittem, egy hete volt a csütörtök este, és megmostam a hajam (megint).

szóval tegnap végül a hasznos holmik helyett két évre elegendő bugyit vettem. van közöttük egy csomó szexi is, ki lehet találni, a hangulati skálám melyik felén mozgok.  nem vagyok benne biztos, hogy ezt mindenki annyira élvezi, mint én. aztán blogolás helyett az art déco-ért lelkesedtem, tényleg kezdek fanatikus lenni.
meg azért össze is vagyok zavarodva.
meg azért ez is szép:

hogy nekem (nyilvánvalóan) még a filmbeillő történetek sem elegek. 

rámnéz a pénztárnál, budapest, kérdezi, amit a mai napig nem értek (miaz, hogy rám van írva, hogy budapest?). aztán tovább érdeklődik az olasz válaszaim hallatán, amíg ki nem lyukadunk ott, hogy szeretek-e olvasni. mivel szeretek, elárulja azon melegében, hogy ő író. a legutolsó regénye egy autistáról szól, azt egy pszichiáternek látnia kell. már megyünk is a könyvesboltba, szépek a szemei, kedvesek. megkapom a könyvét ajándékba, telefonszámostul-emailcímestül dedikálja. aztán elválunk, írjam meg a véleményem feltétlenül. amíg r.-ra várok, elolvasom a könyve ajánlását, és hát, eléggé szép. kicsit elolvadok, kicsit sírok. r. unszolására visszamegyek még egyszer, megköszönni. kicsit tachycard a szívem, kicsit repülök. örül nekem, kérdezi, mikor indul a gép, mondom, hogy most. akkor elkísér a kapuhoz, de egy barátnőmmel vagyok, akkor odáig. egyre jobban tetszenek a szemei, persze, az apám lehetne, de ez mikor akadályozott bármiben. 

és most írja a gyönyörű szavait, ráadásul olaszul. tökcuki. amalfitól nem messze lakik. és nem érdekel. ahogy nem érdekel a másik sem, akitől amalfira kaptam meghívást az instagramon keresztül. hát mi a franc az én bajom.

tulajdonképpen egy egész sor dolgot rá lehet fogni az ember apukájának az esküvőjére. a kritikátlan mennyiségű fehérbor/gintonic/vodkavalami fogyasztását, például. a mai, tanulás helyetti rendrakás-lázat, például. a gyomrom mélyén egyelőre csak készülődő szomorúságot, például.

egy hete ilyenkor capri szigetéről tartottunk hazafelé. vagy a vonaton ültünk. vagy már a tengerparton, proseccóval a kezünkben. és ugyanezekkel a kérdőjelekkel a fejemben voltam tökéletesen elégedett. 

persze, közben hipomán is vagyok változatlanul, és nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a melankólia-feldobottság mixtúrával. még zenét sem tudok választani magamhoz. de most komolyan.

vettem datolyát és epret, és leültem az ágyra emlékezni. utoljára, amikor éreztem ezeket az ízeket, milyen volt, fújta a hajamat a szél, és két percenként változott a fejünk felett az ég. 

javíthatatlan romantikus vagyok.

és akkor amalfin volt ez az élményem. (isten? határtalanság? mindenség?). és akkor szerintem elengedtelek. vagy nem is. csak rájöttem, hogy befejeztem. befejeztem szeretni téged. (még nem tudom, hogy fogom elmondani.)

lehet hálásnak lenni a háláért? 

egyébként talán nem is kellenek a szavak.