deigen, deigen. anya lehalászott egy ősrégi állólámpát a padlásról, úgyhogy most sejtelmes félhomály helyett teljes fényárban mélyülhettem el az igazságügyben. meg főleg inkább a különféle zenékben, ugyanis felfedeztem a florence + the machine (számomra) vadiúj albumát, imádom, annyi erő van a nő egyetlen hangjában, amennyi bennem az elmúlt huszonnégy évben nem halmozódott fel.
a tegnapi woyzeck kicsit csalódás volt, e. jól fogalmazott, a színházigényemet semmiképpen nem elégítette ki az a kurta felvonásocska. különben érdekes volt, hirtelenjében nem igazán tudtam vele mit kezdeni, de utólag átgondolva, volt valami mégis, ami megfogott benne (persze a tomwaits-dalokon kívül, ami mindenképpen megmentette a darabot). furcsa volt a hangulata, filmszerű rémálom, teljesen szaggatott, bár ebben lehet, hogy közrejátszott a kifejlődőfélben lévő migrénem is.
ahányszor fel akarok kelni a kanapéról, kész zsinórerdőn kell magam átküzdeni, lárákroft is megirigyelné a mozgáskultúrám. de általában inkább nincs kedvem megmozdulni ma.
ebbe a dalba pedig szokás szerint sikerült magam úgy beleélni, hogy az vállalhatatlan. mentségemre, hogy ténylegtényleg gyönyörű.
és ettől a másiktól, ettől érzem a csontjaimig libabőrözve, hogy élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése