amióta rákattantam a terápia 3. évadára, egy csomó, a lakásomban fellelhető felesleges tárgyat azzal a szemmel nézek, hogy mennyire jól mutatna már a rendelőmben. ha majd egyszer lesz, ugye. 

(és valamiért ezektől a gondolatoktól újra és újra az az érzésem támad, hogy jó úton járok.)

közben kész van a kötelező parti-quiche meg egyéb finomságok, már csak magamat kéne gatyába rázni.

(mondtam már, hogy utálom a szilvesztert, és szerintem át kéne tenni egy kellemesen langyos májusi estére?)

ma négybe tört az orvosi pecsét a kezemben. 

mondjuk sajna emiatt nem jár kényszerszabadság.

úgyhogy most bejglibe fojtom a bánatom.

nem tudom, hogy el tudom-e dönteni ezt az évet. leginkább ingáztam. lakások közt, végletek közt. (same old, same old.)

januárban pár nap svájc, karácsonyi ajándék. a hegyek, a félés a sífelvonón, a raclette, a bárányhús rozmaringillata.

a február szerintem a legfeleslegesebb hónap ever, a nagy részében beteg vagyok, és várom, hogy tavasz legyen. meg történik az az iszonyú ügyeleti afférom, ami után napokig nem tudok aludni meg gondolkodni, hiába tudom, hogy mindent jól csináltam, és baja sem esett rajtam kívül senkinek.

márciusban elkezdem a klinikán a gyakorlatot, utálom, megszokom. elmegyek nőgyógyászhoz, kapok gyógyszert. meg van egy napos köröm egy irdatlan hasfájással a sebészeti-és egyéb ambulanciákon, amiről alig beszélek valakinek, mert utólag semmise az  egész, csak közben vannak meglepően ijesztő pillanatok, amikor jó lenne nemegyedül. utólag azt is gondolom, akkor kezdek - legalábbis testi szinten - szétesni.

áprilisban már egészen szeretem a klinikát. van egy cuki húsvét az anyai családommal, van sok szerelem. aztán a végén valami történik, és a május első hetei abból állnak, hogy próbálkozom az összeszedésemmel. sikerül, mert klassz húgom és klassz barátaim vannak. futok relatív sokat a szigeten, befejezem a gyakorlatot, és önkényesen abbahagyom a gyógyszerszedést (éljenek a beteg orvosok). elkezdek újra enni. ja, meg tulipánt vásárolok folyton, és rengeteget írok. a májusnak vibráló színei és tulipánillata van.

júniusban új osztályvezető új osztályára kerülök, amit - mint minden akaratomon kívüli újdonságot - meglehetősen morcosan viselek. befejezem a terápiát. elmegyek megint svájcba, helyretenni a lelkem, leginkább a tó csillámaira emlékszem, és hogy z. apukája akkor hal meg, és akkor egy kicsit újra rossz, hogy nem lehetek mellette. (állok a lausanne-i pályaudvaron, úton a reptérre, folynak a könnyeim, nem tudok a jelenben maradni.)

a június egy szép hónap, van benne valami szabadság, valami nyugodt várakozás.

aztán júliusban lisszabon, hatalmas élmény, elképesztő mennyiségű benyomás. életemben először pár óra egyedül egy külföldi városban. a. apukájának a temetése, ahogy folyik rólam az izzadtság a fekete szoknya alatt, ahogy rámzuhan a mások elbírhatatlan gyásza és a saját páni félelmem. mi lesz, ha.

augusztusban még mindig tele vagyok lisszabonnal, hatalmas bennem a mehetnék. sokat vonatozom, ulickaja és murakami mondatai keverednek a gondolataimmal. forróság van, a kórházban elviselhetetlen, naponta cseppfolyósodom, folyamatosan fáj a fejem és fáradt vagyok. betegen menedzselem e. lánybúcsúját, ami sokkal jobban sikerül, mint ahogy én érzem magam a bőrömben.

az augusztus ragadós vonatszagú, és túl sok benne az elvágyódás.

szeptemberben ilyen hatalmas volumenű dolgok vannak, mint e.-ék esküvője, agyonbőgött beszéd és ludovico einaudi. az állandó felfokozottság, a várakozás, a várakozás felett érzett szégyen. elkezdek új terapeutához járni, nagyon passzolunk, szerintem. észreveszem, hogy megint kulcsszerepem lett az osztályomon, azt hiszem, nagyjából elégedett vagyok.

az október a budapesti séták és a szerelem (again). az október a helyén van, és a helyemen vagyok én is. rájövök, hogy nem is parázok a 30-tól. aztán meghal f., és én megint egyedül vagyok egy óriási kuszaságban. sok sírás, harag, önharag.

novemberben betöltöm a 30-at, és irtóra érzem, hogy szeretnek. pár hétig lebegek, aztán nem történik semmi, aztán szomorúság történik. végül elmegyek a temetésre. és újra festek. a kedvenc novemberi emlékem a hálaadás, az egész napos sütés n.-val, az a nap fénylő és meleg.

a december egyetlen pillanat. utazás, b., utazás. szerelem és ujjongás és valami döbbenetes egész-ség érzés. 

2017 nagyon sok önismeret, nagyon sok szeretet, nagyon sok hullám. szecesszió és art deco, budapest, a dunakanyar, lisszabon és bergen. 

2017 a testem korlátaival való szembesülés, a szorongás, a szerelem, a szabadság, a hála. 

2017 csupa iphone-kép, mert muszáj megörökíteni, mert nehogy ne emlékezzek. 

azt hiszem, mégiscsak döntök.

újabb ügyeleti visszaszámlálás, a nővéreknek az előbb mondtam, hogy mindjárt mehetnek haza, és ők tényleg. 

de mégis oké minden, mert így tegnap a jelen bonyolult szerelmi helyzeteinkből kihozható legszebb karácsonyt csaptuk n.-val és m-val, fényfüzérek és mézeskalács és forraltbor, aztán grincs és frozen. plusz diót is ettem, szóval teljes volt a karácsonyi ízorgia. 

az egyik fogadalmam próbálkozásom az újévre muszáj, hogy a rendszeres étkezés legyen, de legalább igyekezzek valami olyasmi felé tendálni, mert megint fogytam, és lassan még az én véleményem szerint is hovamár. pláne, hogy n. ajándéka egy közös profi fotózás, és ott nem korán ráncosodó kamaszlánynak szeretnék kinézni. 

ja, és n. nagyon örült a big sister-book-nak, úgyhogy megérte bergenbe hurcolászni a ragasztót meg a színestollakat meg a miegymást. és b. is örült a képnek. 

én meg örülök, hogy szerethetek.

(és most szerencsére mennem kell beteghez, mielőtt végleg átfordulnék giccsbe.)

ráhangolódom a bulikára.

szóval megérkeztünk, és hajnal kettőkor ez

a látvány fogadott, és nekem gusztustalanul szentimentális érzéseim támadtak a fáradtság és elnyűttség és nyűgösség helyett, és hát, nem szépítek, hazaérkeztem. nem állítom, hogy a lakásom a nyomába érhet valaha skandináv csodaotthonunknak, de tele van velünk, az életem polaroid-és egyéb mementóival. 

(najó, a giccs valójában már a reptéren elkezdődött, amikor apukám negyed kettőkor egy zokszó nélkül várt a terminálon.)

és egy csomó ajándékot odaadtam a családtagjaimnak, és a sötét ruhák már száradnak, és egész idáig szófostunk n.-val az élményeinkről, és tiszta a hajam, és befizettem a számlákat (de még nulláztam az accountomat), és susanne sundfor szól a hangszórókból (ráadásul márciusban koncert!), és este karácsonyi buli, és holnap könyvklub, és n. nemcsak geraldot (ld. fent) díszítette fel, hanem a fél lakást is, plusz sütött sütit, és, és, és, ésésésésés.

boldog vagyok.

az egyetlen izgalomra okot adó faktor, hogy mindjárt kombínóra pattanok, és kicsit aggódom a várható szociokulturális sokkhatástól.

nem gondoltam volna, hogy két napon belül meg tud ismétlődni, de én ma úgy sírtam, mint a záporeső. vagy mint ahogy csöpögtek az útmenti jégcsapok. valami érzések olyan hatalmasak lettek, hogy nem tudtam tartalmazni őket, és nem számított a hideg, meg hogy pisilni kell, meg hogy négykézláb mászom a jeges ösvényen. minden századmásodperc megérte, amit a norvég erdőben  töltöttem. (bár, ha jobban belegondolok, már a fehér házak között bömböltem, amikor ott volt a kezemben a latte a cuki lille kaffekompaniet-ből, és közben vigyorogtam, vigyorogtam, vigyorogtam.)

se a könnyeket, se a mosolyt nem lehetett letörölni.

(majd azért igyekszem értelmesebbet is írni a benyomásaimról. például, hogy nagyon-nagyon szeretek norvég bárokban ücsörögni. meg hogy nagyon-nagyon szeretnék merni egyedül utazni egyszer.)

m. mellett magasra hág bennem a blogolási szorgalom.

és ma az volt, hogy ugyan továbbra sem gondolom, hogy én vagyok/leszek az északi lány, aki ideköltözik, és rendületlenül imádja a telet, viszont ma olyat éreztem, amiről eddig azt hittem, csak a tenger és az óceán képes kihozni belőlem. 

szóval, sétáltunk fel a hegytetőre, és a mai útvonal sokkal természetközelibb volt a korábbiaknál (plusz alig volt rajtunk kivül ember), és néha lemaradtam fotózni, és voltak ezek a hatalmas, égbe nyúló fák, fenyők és egyebek, és volt a hó meg a moha, és volt az ágak közt átvilágító fény. és voltam én, és volt a csend, és volt a puha levegő körülöttünk, körülöttem és a csendem körül. és akkor elárasztott a végtelenség, a hatalmasság érzése, és tudtam, hogy minden rendben van. 

és fa voltam, és moha és hó és csend. 

nem mertem sírni, pedig nagyon kellett volna.

azóta meg vigyorogni kell, dúdolni hajmosás közben. meg keresni a szót, a tökéletes szót erre az élményre. 

ez a szentség?
ez a mindenség?

ez a harmónia?

ez a hit?

ez a béke?

de hát végülis bárminek hívhatlak.

utazós önismeret s46101ep89054 (mert ebből tényleg sose lehet elég).

cs.-val megtanultam, hogy nemjó nekem, ha a pasimmal utazok, akibe már nem vagyok szerelmes kétnaponta változik a szálláshelyünk, és ha sose tudom, mi lesz a következő lépés, egyszóval zéró a bizonytalanságtűrésem, és fele annyi kalandvágy nem szorult belém, mint képzeltem.*
b.-zsal megtanultam, hogy ha jól választok útitársat, mégiscsak szeretek minden nap máshol nyugovóra térni, és hogy európa egy nagy-nagy kalandpark. na meg, hogy nagyon jót tesz nekem, ha könnyen alkalmazkodó, nálam sokkal lazább emberekkel vagyok körülvéve.
e.-vel megtanultam (aka megerősítés az ellenkező példán keresztül), hogy nagyon rosszat tesz nekem, ha nálam rugalmatlanabb, szorongóbb emberekkel vagyok körülvéve - valami elképesztő módon befeszülök ilyenkor. vele kezdtem el azt is megtanulni, hogy elég sok energiám van, hogy imádok menni, és a felfedezhetnék jócskán felülírja a fáradtságomat. az az utazás (london) hozta meg azt az érzést is, hogy sokkal izgalmasabb elveszni egy idegen városban vagy játszani az őslakost, mint tankönyvszerűen turistáskodni.
r.-val megtanultam, hogy fantasztikusan tudok lelkesedni, akár egy héten keresztül nonstop, de azért össze lehet veszni azzal is, akit nagyon szeretek. rájöttem, hogy nehezen mondok le valamiről, amit a fejembe vettem, nehezen térek el az ún. tervtöl, és ingerültté válok, ha úgy érzem, más akadályoz az ún. megvalósításban. mellette engedtem meg magamnak azt az önbeismerést, hogy rettentő nyűgös és hisztis és rigid tudok lenni.
n.-val megtanultam, hogy bátrabb vagyok, mint hittem, és a talpraesettségi indexem  is sokat javult tíz éves korom óta. azalatt az út (svájc) alatt jöttem rá végleg, hogy imádok fotózni, és imádom teleszórni az instagramot a végtermékeimmel. hogy nagyon fontosak a pozitív visszajelzések, hogy a képeim “sikere” az én sikerem, és én irtóra szeretem a sikert.
b. mellett megtanultam, hogy gyors és effektív vagyok, és a googlemaps segítségével az elmúlt években kicsit dobtam a tájékozódóképességemen is. megtapasztaltam határtalan türelmetlenségemet (mondjuk ehhez nem kellett lisszabonig menni). és megtapasztaltam, mennyire tudok haragudni a másikra, hiába vagyok szerelmes.
és most m.-val megtanulom, hogy nem is vagyok olyan gyors, sőt, igaziból a munkát, a kötelességeket, a felfogást és következtetések levonását leszámítva lassú vagyok és rettentő kényelmes (aka reggeleim**). szóval most épp szerepet váltok: aki-vár helyett akire-várnak, i think it  suits me well.

a többi meg coming soon.
igaziból úgyis arról szól az egész poszt, hogy örülök, hogy megengedem magamnak a lassúságot, és nem érzem közben azt, hogy elszalasztok valamit.





*: a szerk. megjegyzése: a szerelem jobban hiányzott, mint a kalandvágy, mint utóbbiról kiderült, hogy ott lappang bennem. a bizonytalanságot viszont tényleg nem tolerálom valami jól.

**: pedig már sokkal kevésbé törődöm a külsőségeimmel, és negyedannyi sminket rakok, mint öt-tíz évvel ezelőtt.

és most, kilencvenkétezerhatszáztizenöt kép megszerkesztése után hősiesen úgy döntöttem, hogy abbahagyom az instagramozást, mert itt vagyok egy tökéletes norvég város tökéletes lakásának tökéletes hálószobájában, és az ágyam mellett mécsesek égnek, az ablakból pedig vagy kilenc tonna hóval borított faágat látok, és direkt elhoztam az n. ajándékához való kreatívkodós cuccokat, mert az milyen hygge már, a behavazott bergenben karácsonyi ajándékot gyártani.

maximumra jár bennem az ünnepi zsongás, elképesztő mennyiségű pénzt elköltöttem ajándékokra ezalatt a kemény kétszer fél nap alatt, amit a városban tölöttem. és minden sínen van, és félig bepakolva a bőrönd (nemfogokbeférni), még egy üveg vörösbort is benyúvasztottam két pulcsi közé, hogy legyen mivel köszönteni az első bergeni éjszakánkat (lehethogyezért). csavaros kupakú, jus for sure.

és akkora kaland lesz, és remélem, havazni fog, sokat, és remélem, pirosra fogja csípni az arcunkat a hideg, és a lakásban lesznek cuki bögrék és szépséges borospoharak, és holnap az első dolgom lesz, hogy proper (papíralapú) útikönyvet szerezzek a városban. 

és végig ezek a dalok fognak szólni (már amíg m. agyára nem megyek velük):

egészen szürreálisnak hat most, hogy délben még egy másik országban sétáltam, és hamarosan megint egy másikban fogok, miközben itt vannak ez a gyönyörű giccses karácsonyi budapest.

ma ráadásul még az advent szelleme is megszállhatott, mert olyan nyugalommal várakoztam a kocsiban a dugóban, a villamoson a dugóban, a villamoson, ami lerobbant, hogy hát, wow.

mondjuk azért durván jó nekem. megnézhetem egy csomó város karácsonyi fényeit, és ráadásul egy olyan városba jöhetek haza, ami a legszebb mind közül.

ma esett le, hogy az elmúlt két napban hétvége volt.

mondtam már, hogy imádok szabadságon lenni? néha azt érzem, ez a legjobb dolog abban, hogy az ember dolgozik.

ezektől a francesco clemente-festményekre hasonlító art brut képektől pedig nem tudok szabadulni, egyszerre lenyűgőzőek és hátborzongatóak:

hétfőn mégse hagytam el a bérletemet, csak annyira szuggeráltam egész reggel, hogy rakjam el a táskámba, hogy végül nyilvánvalóan nem raktam sehova.

kedden megtudtam, hogy valóban áttették az egyik részleg karácsonyi buliját, hogy én is emelhessem az est fényét billiárd-és bólingtudásommal.

szerdán bakancspróbálás közben lezúztam a bal kisujjam egy cipőfűzővel.

csütörtökön vidéken jártam (aka vác), bár a vonaton egy pár percig azt gondoltam, szibériába indul a kocsi, de pánikroham helyett inkább írtam a barátnőmnek, hogy normális-e, hogy se világítás, se fűtés a mindjárt induló szerelvényen. normális volt.

pénteken hatalmas ugrás állt be anyagi helyzetemben, amikor megkaptam végre azt a négy havi hiányszakmapótlékot, amin minimum két hete ült a kórházam ilyen-olyan szervezeti alegysége. aztán áthelyeztem egy szkizofrén beteget az intenzív osztályra, megúsztam az önkényesen távozó páciens életveszélyes fenyegetéseit, és felvettem olyan nyolcszázhatvanhat néhány beteget különböző osztályokra.

ma délelőtt pedig távoztam az intézményből, és most egy időre kivonom magam a forgalomból.

azt hiszem, thanksgiving day nélkül is eléggé gyakran szoktam hálát érezni. kábé bármiért. 

tegnap például, hogy minden időben elkészült, nem romlott el a sütő, és n.-val sem vesztünk össze a nagy készülődés közepette. hogy m. hozott szépséges arany-ezüst evőeszközöket, így senkinek nem kellett kézzel turkálnia a földi jókban. hogy jutott időm kreatívkodni némi thanksgiving-őszi dekorációt. hogy az én barátaim voltak a legjobbfejek a társaságban. hogy van egy otthonos lakásom, amire büszke lehetek. 

és most csomócsomó ötlet rajzik (alvás helyett) a fejemben, mert kedvet kaptam (mint minden évben végül) a karácsonyhoz is.

szeretnék még sok ilyen tegnapestét.

na, most melyik a nagyobb flow: lefutni a semmiből a napsütésben 6 kilométert a szigeten, vagy futócuccban várni a telekomnál, és tökre nem foglalkozni se a rámizzadt hajammal, se azzal, hogy gondol-e bárkiabármit rólam? 

napok óta várat magára a blogbejegyzés, amiben írok

a sírás mechanikájáról.
a forradalomról a kórházamban.
john cassavetes filmjeiről.
a holtversenyről.
a cuki gesztusokról és elismerésekről, amiket a héten kaptam.
a mentolos cigaretta ízéről a számban.
a hálaadásnapi menüről.
a dolgokról, amiket meg kell csinálnom a következő egy hónapban, és amiknek a megcsinálásához listákat kell gyártanom, hogy legyen hol kipipálnom a haladásaim.
a menő futócuccról, amit most már muszáj leszek használni, hiszen megvettem.
a feszültségről, amitől a leginadekvátabb helyzetekben van kedvem szétrobbanni.
az elképesztő mennyiségű pénzről, amit képes vagyok elkölteni.
a szerelemről.

de amikor annyival egyszerűbb repeat-re állítani ezt a dalt.

kicsit megijedtem az előbb magamtól, amikor majdnem meginstáztam egy kajafotót egy olyan helyről, ami nem is tetszett annyira. 

offtopic1: a h&m home-ban nyugodtan törjetek össze bármit, a bolt állja a performansz árát. a pénztárosfiú konkrétan nem értette, mit szeretnék a törött tányércserepekkel a kezemben. 

offtopic2: a négyzet durván jó film, de durván tele van zsúfolva mondanivalóval. nem lesz elég egyszer látni. a budapest noirnál viszont már az előzetesből kiderül, hogy nem könyvhű, úgyhogy a fene sem nézi meg. egyébként is, túl van hypeolva. egyébként is, kulka, mint szöllössy?!

életem első totally sugar-free ügyelete.
ma meg rezidens házibulika.
az élet szép.

még mindig bekönnyezek az ikeás plüssállatok halmai láttán. az elefántoknál remegett be először a kezem, aztán végül egy mackót csusszantottam - a magam számára is szinte - észrevétlenül a hónom alá.

(azért a kukászacskót, amiért mentem, sem felejtettem el.)

természetesen már útközben megvolt a névadó ünnepség.

(azon még gondolkodom, hogy a holnapi ügyeletre bejöjjön-e velem.)

ez az első posztom a macbookról, és olyan, de olyan, de olyan pics awwwwwwww.

az van, hogy temetésre menni eléggé minőségi váltás a szülinapi hetem után. az van, hogy az élet egy elég nagy kliségyár. az van, hogy az arcodba tolja, hogy élethalál együtt jár. az van, hogy mindemellett boldog vagyok. 

és az van, hogy vannak ezek a színek

és pont.

tegnap este nagyszabású terveket kovácsoltam, hogy mivel is töltsem el életem utolsó huszonéves óráit, aztán a nagy kovácsolás közepette tíz óra előtt bealudtam. mondhatnám, hogy juhú, mert a szépítő alvás sosem árt, pláne, ha az ember mától harminc éves, de nyilván, hogy mára döntött úgy a bal szemem, hogy begyullad. éljen a harmincéves jumurdzsák tehát. 

egyébként évek óta paráztam ettől a naptól, hogy majd mekkora dráma lesz. aztán nem is. sőt. szerintem főleg az elmúlt héten kapott hatványozott cukiságnak és szeretetnek köszönhetően. meg mert bár tizenöt vagy húsz évesen biztosan nem így képzeltem el, mégiscsak jó helyen vagyok. meg nagy nehezen csak bekapcsolt a laptopom is. (remélhetőleg utoljára volt rá szükség, mert kapok csillivilli újat.) meg mert süt a nap. meg mert hosszú szervezkedések árán, de csak megszereztem ezt is:

azt hiszem, egy oscardíj-köszönőbeszéd hatásvadászata sem lenne elég ahhoz, hogy kifejezzem, mekkora boldogságot érzek. elég régóta nincs bajom a mindennapokban sem azzal, hogy érezzem, szeretve vagyok és számíthatok a barátaimra, de a tegnap akkor is egy olyan lökésterápia volt, amit nagyon-nagyon irigyelnék magamtól. de hát velem történt.

és az én húgom az az elképesztően kreatív és melegszívű lány, aki megálmodta a fél budapestet átívelő the30thchallenge-et, és aki leszervezte a barátaimmal a meglepetésvacsit az egyik kedvenc éttermemben. 

és j. az, aki teleírt egy füzetet az elmúlt 18 évünk közös emlékeivel, és persze belecsempészett mindenféle megható cukiságokat is, meg hogy "érte megéri". hát, awwww.

és m. az, aki mindenki háta mögött mégiscsak nagyközönséges-tortás-tűzijátékos-happybirtdayéneklős köszöntést csapott nekem az étteremben. és mivel rajta kívül mindannyian  b i z t o s a k  voltunk abban, hogy ez a tűzijáték nem a mi asztalunkhoz érkezik, az este legnagyobb, hasfájásig röhögése lett abból, hogy végül csodák csodájára letevődött elém. és inkább a boldogságtól vörösödtem mélybordó árnyalatúra, és nem a jajdeciki,mindenkiengemnéz-fílingtől.

és még mindig nem törlődött le az arcomról a vigyorgás.

van az a gyönyörű walder gyula-épületsor a madáchtéren, amire akárhányszor felnézek, szeretném, ha rengeteg időm és tehetségem lenne, és akkor odaülnék szembe, az utcára vagy egy másik lakás ablakába, és egész nap fotóznám a fiúkat, akik sörösdobozzal a kezükben épp esnek ki az ablakukon, meg az ingbe bújtatott férfihátakat. 

meg egyszer mondjuk én is kiülhetnék az egyik ablakába.

öt év önismereti munka után sem tudok teljesen dűlőre jutni magammal a #metoo-ügyben.

nehéz elfogadni, hogy nem én vagyok a hibás. ha utánam füttyögnek, ha benyúlnak a lábam közé, ha odadörgölik, ha megmutatják, ha megkérnek, hogy vizsgáljam meg őket alaposabban, ha le akarják tépni a bugyinkat foggal.

nehéz abban hinni, hogy az egy gáz dolog, ha az ember lányának a keresztapja (nemrokon) kiskorától csapdossa, paskolgatja, markolgatja a hátsó fertályát, és ezt az ember lányának a kamaszkorában sem hagyja abba. 

nehéz emiatt felháborodást érezni, ha közben egy család nézi csöndben, intelligens anya, intelligens apa.

nehéz abban hinni, hogy a hátam mögött nem azt fogják gondolni, hogy szűzkurva voltam, hanem azt, hogy elképesztően naiv és hülyehülyehülye, amikor tizenkilenc évesen abban a loire-völgyi kempingben hagytam, hogy leitassanak minket a negyvenes magyarok, és aztán hagyjam, hogy az egyik elvegye a szüzességem. mire  - a szintén naiv - barátnőmnek gyanús lett az eltelt idő hossza, már csak egymásba ütköztünk, ahogy én zokogva és hányva rontottam ki a teraszra. elsőéves voltam, és hatodéves, amikor a terapeutám először aposztrofálta megerőszakolásként ezt az ügyet. minden erőmmel tiltakoztam. ne fújjuk fel. az ügyet. hiszen nem kislány voltam. tudhattam volna. hiszen részegre ittam magam. biztos úgy viselkedtem. biztos kihívó voltam. de hát elmentem vele a bungalójába cigiért. hiszen hagytam, hogy lerántsa a ruháimat. 

(de hiszen mondtam, hogy ne.)

ezek között meg szerintem nem lehet választani.

a mai napig megdöbbenéssel tölt el, hogy a kötelezően elfogult barátaimon kívül is vannak emberi lények, sőtmitöbb, velem egykorú nők, akik anélkül tartanak tehetségesnek és szépnek, hogy közben utálnának vagy antipatikusnak is gondolnának.

és még a szemembe is mondják.

be fog kelleni építeni az önképembe. (legalább a tehetségest.)

annak dacára, hogy sem ez a zene, sem a gyönyörű tavaszi ősz nem abba az irányba löktek, hogy ma első interjús esetet írjak, ezennel befejeztem.

most kapok magamtól egy kis alkonyati budapestet, meg ezt a zenét a fülembe.

amúgy ha nem tudnám, hogy most október van, akkor meg tudnám-e különböztetni az őszit a tavaszi napsütéstől?

törj darabokra, szívem, unlak.

a héten megint nem hiszem, hogy túlságos okom lenne a panaszra.

főleg olyanokkal kényeztettem magam, hogy fogorvos, új piros körmök, akciós mesekék cos-felső, szuperhatékony és istennői illatokat árasztó kézkrémek az institut karité parisból, a város legfinomabb kávéja a kaffeinben, ma pedig art brut kiállítás és urban jungle a wild flower bar-ban. lett két növénykém, szurkoljatok, avagy adjatok le szavazatokat, ki meddig fogja húzni. nevük mindenesetre már van.

az elmúlt napokban olyan ezeregyszer éreztem azt, hogy bárcsak ne lenne mobiltelefonom. bárcsak ne lennék nonstop elérhető, ne látnám, hogy hány fórumon hányan keresnek, ne tudnám, hogy ki az, aki viszont nem írt, ne csörögne bele minden második mondatomba, ne érezném azt, hogy márpedig igenis fel kell hangosítanom, ha meg akarok felelni minden elvárásnak. pedig csak ki akarom hajítani az ablakon. vagy legalább véletlenül otthon felejteni reggel.

mennyire klisés vagyok ezzel a túlméretezett információáradaton való nyünnyögésemmel.

mennyire kéne egy kis szabadság.

mennyire nem vágyom másra, mint fetrengeni a szőnyegen, és közben megtanulni ennek a dalnak a szövegét.

nem is én lennék, ha nem emlékeznék meg arról, hogy nyilván a blog hetedik szülinapját is lekéstem. hogy hét éve írok ide, változó intenzitással és kedvvel. hogy hét éve vállalom, hogy akarom, hogy valami nagyon rólam szóljon, és mások nagyon olvassák. az lényegtelen, hogy a mások két vagy tizenkét vagy százkét főt számlál, de legyenek. váltsak ki érzéseket, fintorgást vagy tetszést. tök idegenekből. képzelhessem azt, hogy valahol valaki, egy másik város másik lakásában (vagy éppen a szomszéd lakásban) éppen empatizál velem. vagy irigyel. vagy utál. vagy csodál. vagy szánakozik. vagy kikuncog. képzelhessem azt, hogy valahol valaki azt érzi, mint amit néhány blog olvasása közben én is, hogy érdekel ez a nő. hogy egy kicsit ő akarok lenni, mondjuk egy napra, de minimum a zsebébe bújni és vele élni az életét. 

képzelhessem azt, hogy hatással vagyok. 

nem bátorság a részemről a nyilvánosság, hanem létszükséglet. egyszer bezártam, amikor kiderült, hogy az akkori szerelmem felesége megtalálta. az első pánik reakciója volt, az iszonyú tudaté, hogy valaki, aki épp legálisan gyűlöl, legálisan vájkál a jelenemben és a múltamban. aztán lecsillapodtam, a félelmet pedig felváltotta a hiányérzet. szóval, nagyjából két napig bírtam, hogy naplóm legyen, és ne blogom. szóval, xoxo.

akkor most ünnepélyesen bejelentem, hogy ideiglenesen leszoktam az édességről. a mai ügyeletben önként és dalolva, gondolkodás nélkül mondtam le egy óriás tábla milkáról a zárt osztály, és pár, a szusi mellé érkezett ajándék kókuszgolyóról a felvételi részleg javára. és a magammal hozott, világ legfinomabb, csokoládéval borított mandulájából is négy (azaz N É G Y) szemet ettem összesen. ügyeletben. én. ámuljatok velem ti is!

és most végre megírom a hivatalos leveleket, amiket még a szerdai ügyelet alatt terveztem megírni.

és kinyomtatom a szakvizsga-teszteket, amiket szintén szerdán terveztem kinyomtatni, hogy tájékozódjak, és aztán tavasszal elmehessek megírni, és jövő őszre valóban "csak" [hisztériába hajló ördögi kacaj] a szóbeli maradjon.

és közben m. megvette a jegyeinket bergenbe, és azt már biztosan meg tudom kérdezni norvégül, hogy miért. végülis ez egy egész fontos kérdés egy pszichiáternek.

és azt nem is mondtam, hogy az egyik szösszenetem bekerült a legjobb 100 közé a 100szóbanbudapest pályázaton.

és mekkora jó nekem már megint.

(mondjuk azt azért nem bánnám, ha nem csak kampányszerűen durrantanák be a fűtést a széljárta kórházamban, mert ide a rozsdás bökőt, hogy holnapra újra kezdődik az épphogy elmúlt náthám.)

[n o c t u r n e ]

a teraszon ülve, a tükörbe nézve, az ágyban fekve, a szőnyegen fekve egy idő után mindig. egy idő után, ami nem mondható hosszú időnek, mindig túlönt rajtam a hiányod. ha zenét hallgatok, olyankor a nemhosszú idő tovább rövidül, a túlömlés pedig viharosabb lesz. ilyenkor ágyba bújva félek leginkább elkezdem fogdosni a telefonom, újabb nemhosszú ideig gyötrődöm, hogy írjak-e. írok, így kisvártatva elkezdődik az újabb fogdosás és nyomkodás. ég az arcom a szégyentől, amiért megint várok.

a várakozás szégyene.

[külön kerül az egeké, s a világvégi földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje]

a szerelmünk csöndje,

a titkaink súlya. ami esetünkben összeadódás helyett minimum hatványozódik.

nincsen ránk definícióm.

[hazátlanabb az én szavam a szónál]

és amíg fölösleges a kezem, mert nem fogja a tiédet. és fölösleges a szám, mert nem csókolja a tiédet. és fölöslegesek a karjaim, mert nem szorítanak hozzám. és fölöslegesek a szemeim, mert nem néznek téged,

addig 

a szerelmünk csöndje csak az én fülem süketíti,

a titkaink súlyától csak az én vállaim izmosodnak.

[megjövök és megtalállak]

hvert menneske er ei øy.

minden ember egy sziget.

noorának képzelni magam a skamból még sokkal menőbb, mint amikor anno serena voltam a gossip girl-ből. de most komolyan. (valamiért mindig a szőkéket pécézem ki.)

mondjuk most épp folyamatosan le vagyok taglózva, mennyire kedvesen és bátran és elfogadón kíséri mindenki isak homoszexuális szárnybontogatását és coming outját. valami elképesztően megható. najó, nem szépítek. minden részt végighüppögök.

you will achieve everything you want.

szólt a mondat a sushi mellé kapott szerencsesütiben hetekkel ezelőtt, és én azóta gondolkodom, hogy mit akarok. olyan ciki. harminc évesen nem tudni, akkor is az lenne-e a véleményem, hogy az osztálytalálkozókat valaki olyan találta ki, aki meg akarta mutatni a többieknek, mennyire sikeresen alakult az élete, ha az én életemben is hemzsegnének az olyan, a siker zálogaként felmutatható kautélák, mint férjek meg gyerekek, de minimum szervezés alatt álló esküvők.

hát, nem hemzsegnek. el se tudom dönteni, akarom-e, hogy hemzsegjenek. vagy épp azért nem akarom, mert én élem meg siker versus kudarcként a hemzsegést és a hemzsegés hiányát.

azt tudom, hogy a szerelem fontos.

a szerelem érzését akarom.

a siker érzését akarom.

helyben vagyok.

arra gondolok, hogy valamikor, amikor te majd nem leszel, és előttem még minden bizonnyal évtizedek fognak állni, akkor mit fogok gondolni. mit fogok akarni. fogom-e akarni, hogy siker legyen vagy kudarc. fogom-e gondolni, hogy vége volt, amikor még nem volt vége. 

tele vagyok a hangjaival, és tele a hálával.

annyira, hogy reggel youtube-koncert formájában folytattam a tegnap estét, és elfelejtettem leszállni a villamosról a nyugatinál.

annyira, hogy már most a perceket számolom vissza, hogy hazaérhessek bakelitet hallgatni meg kiválasztani az új kottából, hogy mit tanulok meg elsőnek.

a könyv szavai, a gondolataim szavai, az álmom szavai. nincs helyed a temetőben. most jövök csak rá, mekkora szerepet játszott tizenöt évvel ezelőtt. a szavai az akkori verseim szavai. az álmom, hogy pszichiáter legyek, hogy értsem joe-t, hogy megismerjek és megértsek más joe-kat. az álmom, hogy leírjam a bennem lévő mindent, a bennem lévő semmit.

akkor most én?

akkor most én az álmomat élem?

ez most valóság, a gyerekkori rémálmok megelevenedése: nem tudom lenyelni a c-vitamint, hát komolyan nem férne bele az az 1000 miligram valami kisebb kapszulába?

a neocitran az új nespressóm.

ma van a legjobb barátnőmnek életében először esküvője.
ma vagyok életemben először tanú.
ma mondok életemben először esküvői beszédet.

azt hittem, nehéz lesz überelni, amikor tavaly apukámék esküvőjén zongoráztam.
nos, nem nehéz.

i better slow down baby soon.

álmomban a patikában állok, és kétségbeesetten magyarázok a gyógyszerésznőnek, hogy értse meg, hogy nem vagyok függő, ha az lennék a munkahelyemen simán hozzájuthatnék valami komolyabb cucchoz, hanem legyen szíves adjon azonnal még egy üveggel a codeines köhögéscsillapítóból, mert esküvőre megyek, és mégse fuldokolhatom tele a menyasszony haját, ugye tudja, miről beszélek.

pokróc-sálban ülök, csak két órája ébren, de mintha esteledne máris. téli betegség (aka nátha), irtó dühös vagyok a testemre. igaz, legalább lehet téli zenét (aka jazz) hallgatni. akárhányszor kinézek az ablakon, ledöbbent a nyári napsütés jelenléte.

tökmindegy, mennyi minden történik, örökké túl sok időm van gondolkodni. vagy a gondolataim túl gyorsak, nincs is szükségük időre.
újra és újra visszatérnek például egy fashion-blogger lányra (nem tudom a pontos szakkifejezést), akit néha olvastam régen, meg nézegettem a képeit, mintegy önkínzásként, és akit aztán, egészen véletlenül kétszer is láttam a belvárosban. másodjára egészen hosszan, mert az étteremben dolgozott épp, ahová beültünk vacsorázni. gonosz gondolataim támadtak mindkétszer, olyan igazi felszínesek. hogy elképesztő, mennyire más élőben, mint a képeken. nincs is kisugárzása, hiszen hamis a haja színe, a szája színe, hamis a szempillája. hogy elképesztő, nem is olyan nagy szám, alacsony és nem is fergeteges alakú. hogyhogy ő, és miért nem én, hiszen ennyi erővel akár fordítva is lehetne.

pedig nem is akarom azt az életet. vagy mégis.

pedig lehet, hogy ő sem akarja azt az életet. vagy mégis.

szóval igazságtalan vagyok és elhamarkodott.

ha külsőségek alapján ítélnek meg engem, vajon mi van a fejekben. 

vajon mi van az én fejemben.

tanulságlevonások helyett

maradok 

a megkönnyebbülésnél,

hogy akiknek elégedetteknek kell lennie, elégedettek.

hogy a húgomra mindig számíthatok.

hogy gyönyörű új füzeteim vannak, és mindjárt elkezdek írni az egyikbe.

hogy van lakásom és van önreflexióm.

hogy *s p o i l e r* aomame és tengo egymásra találnak a végén.

ó, bárcsak ne szeretném ennyire ezeket a kis designer boltokat.

de milyen fergeteges alibi is egy esküvő, majd megköszönöm e.-nek az esküvői beszédben.

csípős nyárvégi reggelek, mennyi mindent lehet ilyenkor érezni. és gondolni arra, hogy ha ilyen hideg lenne egész ősszel, azt nagyon tudnám élvezni. aztán az öröm. aztán a szomorúság. valaki más szomorúsága, ahogy keveredik az én örömszomorúságommal.

hát, kevert fázis.

hát, nyertünk az esküvőre vett kaparós sorsjeggyel, annyira nevettünk.

hát, ludovico einaudi koncert szeptemberben.

na és ez a zene.

mennyire kínos már, ahogy újra és újra megtörténik velem, hogy vannak mindenféle testi érzeteim (ilyen banalitásokra kell gondolni, mint enyhe hányinger vagy rossz közérzet), és én csak vájkálok és vájkálok, egyre mélyebbre a pszichémben, méricskélem az életem összetevőit, azonosítom a gondolataimat, és  a hozzájuk kapcsolódó érzéseimet, mi lehet az ok, ami ismét kibillentett az egyensúlyomból, aztán kiderül, hogy csak éhes vagyok vagy nem ittam elég vizet.

anti-alexithymia.

1q84. 

elveszek egy másik világban, megkérdőjelezem a sajátomat.

mechwart-nyugati, nyugati-mechwart, néha oktogon. megint néha batthyány-deák, batthyány-astoria. ingázom, ingadozom. megint eltévedek (magamban), megint benne ragadok (egy könyvben).

soha jobban, soha így még.

lógok a levegőben, mint valami eső lába. 

kiderült, hogy még van idénre egy csomó szabim. mondjuk a visszatérés utáni első napokban produkált működésemet és dekoncentráltságomat érzékelve nem biztos, hogy nekem olyan gyakran kéne szabadságra mennem (dehogynem). 

a hőségtől némileg cseppfolyósodik az agyam és belassulok (utóbbi néha nem is jön rosszul), de azért ne már, hogy augusztus közepe legyen. szokásos rinya, hogy mikor telt el a nyár a jóváhagyásom nélkül. sokat jut eszembe, hogy gyerekkoromban mennyire elképesztően tudtam unatkozni nyaranta. a huszadik könyv kiolvasása és hatvanhat teátrális vers megírása után már nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, úgyhogy mindig vártam az egy hetes, kötelezően külföldi nyaralást. ahol pár nap után szintén intenzíven unatkoztam (apám nem szeret várost nézni, anyámnak meg nem nagyon volt beleszólása a programba). általában tengerhez mentünk, franciaország vagy olaszország, később - kutyástul - horvátország. (nem mintha apám a tengert szeretné, de vélhetően évi egy külföldi utazásra feltétlen szükség volt a cv-jében.) vártam, hogy jöjjön az indulás napja, mert hiányzott a szobám, ahová elzárkózhatok előlük, és mert tudtam, hogy a hazaérkezés után már csak pár hét, és kezdődik a suli, ami egyet jelentett a barátokkal, a cuki tanáraimmal és azzal, hogy újra önmagam legyek. 

tök ciki, mennyi időt pazaroltam el unatkozással életem első 18 éve alatt. 

az idő egy misztérium. azt sem tudom, betalálok-e holnap a kórházba, mintha évekkel ezelőtt tettem volna meg utoljára azt az utat, másrészt viszont: mikor lett augusztus?

volt egy csomó letisztult gondolatom a nyaralás alatt, de mindet elnyelték valahogy az események (meg az instagram). arra azért emlékszem, hogy az átlagosnál is jóval nagyobb frekvenciával éreztem magam szerencsésnek. eleve, hogy utazhatok. aztán ott, hogy megtehetem, amire gyerekként mindig vágytam. ha elfáradunk vagy egyszerűen csak kedvünk szottyan, beülni egy kávéra, egy limonádéra, egy ebédre. megvenni a totálisan fölösleges, ellenben rettentő cuki feliratú neszesszert. kapni ajándékba tökéletesen hozzám illő színű vázácskákat. venni ajándékokat. tudom, ezek ilyen fogyasztói, sokak szemében gusztustalan izék, de szerintem akkor is csodálatos. és hiába nőttem fel korrekt (időnként több, mint korrekt) anyagi körülmények között, most, hogy ezek a saját magam által megteremtett lehetőségek, újra és újra hálával és örömmel töltenek el. 

tulajdonképpen azért is szerencsés vagyok, hogy nem kapjuk rendszeresen a hiányszakma-pótlékot, mert így most, hogy valamennyit mégiscsak sikerült törleszteniük, megvan az anyagi alapja a következő utazásnak. félre is tettem gyorsan magam elől. 

de talán a legfőbb szerencsésségem abból fakad, hogy elképesztően tudom élvezni a dolgokat. tényleg a másfél eurós lattét és a pastel de natát. a kávézó székét a fenekem alatt. a tárgyak tapintását. a csészét, amiben szervíroznak. a kiskanalat, ami annyira szépen hajlik a tányér szélén. a szelet, a napsütést. az odaragadást a vonatüléshez. a parkban pikniket. az elutazást és a hazatérést. a lakásom hűsét, b. lakásának a forróságát. a futást az erdőben. hogy figyelhetem az embereket. hogy nincs itthon tej, mire hazajövök, ezért reggel kénytelen vagyok elzarándokolni a kaffeinbe. a telefonnyomkodás nélküli egyedül-kávézgatást. a tányéralátétre rajzolást a zeller bisztróban. a kacsamáj brulée ízorgiáját. a mások szeretetését. a szerelmet. (kicsit ciki, de a saját ötleteimet is a boldogságig tudom élvezni. például, hogy milyen ügyesen kitaláltam, hogy vigyek autentikus portugál süteményt a kollégáimnak, vagy e. lánybúcsújára ahogy gyűlnek az ötletek.) a könyveket, amiket olvasok. jelenleg épp a némaságot, amiben azt külön élvezem, hogy egy történelmi(bb) témájú regény is ennyire le tud bilincselni. 

szóval kösziköszi, temperamentumom, köszi, gén-környezet interakció, köszi, csillagok állása. nem is tudom, ha lehetne kívánni, lenne-e mit.

alkony előtti óra volt, a nappal utolsó órája, naplemente előtt, amikor a nap megmutat mindent, amire csak képes, minden szépséget és szomorú gyengédséget, amit csak összegyűjtött rövid élete alatt, a napfelkelte óta.

... sokakkal ellentétben szerette a hosszú repülőutakat, amikor az ember a seholban találja magát, valami elvont térben és bizonytalan időben, amikor egy pillanat alatt megszűnnek a kötelezettségek, az ígéretek, minden elhalasztódik, a telefonhívások, a posta, a kérések, az ajánlatok és a panaszok nem jutnak el az emberhez, és csak lóg a levegőben, lebeg ég és föld között, föld és hold között, föld és nap között, és kiesik a koordináták megszokott rendszeréből. repül...

minden, amit akarsz gyönyörű. és a te gondolatod azonnal az enyém is lesz. úgy érzem, hogy már régen, mindig is pont így gondoltam, így akartam. ... megyek... most sokáig-sokáig csókolni foglak, becézni a szádat, a testedet... ... most becsuktam a szemem. nagyon-nagyon élénken érezlek téged. nehéz nekem. nem is gondoltam, hogy lehet ennyire vágyakozni. járok-kelek, percenként felugrálok - nem tudom, hová tegyem a szívem. mikor fogok hozzád szokni?
.
.
.
tudom, hová tegyem a szívem.
szeretlek, ljudmila ulickaja.

(mert van az embaixada néven futó concept store a bairro alto szélén, ami szintén design boltok gyűjtőhelye, egy felújított palotaépületben. amilyennek mondjuk az andrássyn kellett volna lennie a bacio di stilének [vagy mi volt a neve], ha nem méregdrága világmárkákkal akarták volna telerakni, hogy aztán gyorsan csődbe is menjen, hanem mondjuk a nehezebben elérhető, a városban szanaszét fellelhető magyar designerekkel.)

(mert van az lxfactory, amilyet nálunk is tökre meg lehetne csinálni, annyi az elhagyatott gyárépület. és itt vannak design boltocskák és kávézók és éttermek, de olyanok, hogy szívem szerint egymás után ültem volna be mindbe. helyette csak a central da avenida nevű tökéletes étteremben ettünk tökéletes olajbogyókat és tökéletes szendvicset. tanulság: legközelebb jobban kitágítom nyaralás előtt a gyomrom.)

(mert van a maat nevű múzeum, ami museu arte arquitetura tecnologia, és egy régi industrial art nouveau épületet újítottak fel, és kívül-belül awwww.)

(mert ilyenek az utcák.)