persze

a cikket nem írtam még meg, helyette sütöttem sajttortát meg quiche lorraine-t, és a szezonálisan kötelező sütőtökkrémlevest is megkotyvasztottam. gyakrabban kéne meghívnom bárkit ebédre, magamnak újabban néha egy szendvicsnyi kedvem-erőm sincs. 

és persze házibuliba se mentem, helyette aludtam először a kanapén, aztán felkínoztam magam a galériára valahogy, én nem tudom, mi lesz, ha a sima hétköznapok mellé bejönnek még az ügyeletek is. és hiába volt a héten szabadszerda, így se jut időm semmire, és éjjel fejezem be a fürdő takarítását, és napok óta halogatom, hogy nézzek valami hordható téli-ám-elegáns nadrágot a mangóban.

és persze g.ral is húzódik-halasztódik a találkozás, most, hogy felvetettem témának, hogy mégis, lesz-e köztünk, és mi. mert indirekt jelekből nyilván, hogy teljesen közömbös nem lehetek, na de a lehelpiacon töltött öt perc alatt több bókot kaptam (nullánál, igaz, nem nehéz), mint tőle az iksz darab randinkon. vagy a főnökömtől. vagy a félig japán, félig osztrák sráctól, aki utánam rohant a minap a deákon, amikor egyik kezemben e. sütijével, a másikban meg a brendnyú mangós kalapommal nyargaltam hazafelé, és aki azzal állított meg, hogy én biztos valami actress vagyok, ahogy itt vonulok fekete-fehérben. 

non plus ultraként pedig mindenki dicséri az ane brun koncertet, én meg pont a terapeutámnál voltam aznap, és esélyem nem volt odaérni, pedig imádom. és biztos volt a big in japan.

és persze a poszt minden nyüszögése ellenére jól vagyok. mindig van valami, ami megvisel, amitől elkap a hidegverejtékes pánik, csak azért, mert nem azonnal és gördülékenyen mennek a dolgok, de nagyon örülök, hogy azt választottam, amit. bár ma megkaptam, hogy mindennek dacára pályatévesztő vagyok, ugyanis séfnek kéne lennem egy tizenhat (legfeljebb tizenöt) emeletes óceánjáró hajón. 

psy(cho).

hát megvolt életem első, ha nem is konferenciája, de őszi pszichiátriai napok-ja: wellness és egyéb földi javak, valamint kritikátlanul ittas negyvenes nők és retróparti. azért kíváncsi vagyok, mire én leszek negyveniksz éves, akkor is ugyanezekkel a dalokkal fogják-e fárasztani a népet, vagy akkor a kispál meg a quimby (remélem) lesz a retró, amire a huszonévesek fintoríthatják majd a szájukat.

voltak a családállítós helyről is ismerősök, meg egy nő, akit nem ismertem ugyan, de szintén ott rendel, és akit tegnap azzal sikerült a vacsora alatt megbotránkoztatnom, hogy van pofám jungi analízisbe járni az én koromban. egy pillanatra végigfutott a hátamon a borzongás, mert kísértetiesen mint m., aki szintén fel nem foghatja, hova rohanok én a családállítós papírszerzéssel (hova-hova, mondjuk oda, hogy minden több évbe telik, és attól, hogy ők az én koromnál minimum hússzal idősebben jutottak csak el idáig, attól még nekem miért kéne várnom, és ezt lett volna a legkézenfekvőbb elkezdenem). egyébként is a fél asztaltársaság az éveim számán lovagolt, mintha ők soha nem lettek volna kezdők, aztán mégis én voltam az éjszaka folyamán a legjózanabb. és ha pszichiátriáról nem túlzottan sokat, de azt egészen biztosan megtanultam, hogy ami huszonöt évesen utólagos-pironkodósan kínos, az bizonyos kor felett rémciki. az egyik nő konkrétan a karomnál fogva penderített arrébb, amikor hozzászóltam az általa kinézett (meglehetősen nős és meglehetősen nem iránta érdeklődő) pasihoz, és bármelyikünk közelített a másikhoz (én konkrétan azért, mert jófej volt, és a hivatásos zenésznél milliószor jobb hangja lévén arra igyekeztem rábeszélni, hogy ragadja magához a mikrofont), ő azonnal ott termett, és kissé ugyan bandzsító, ám annál villámlóbb pillantásokat vetett rám. 

és azt eddig is sejtettem, hogy a konferenciák az ivásról és egyebekről (is) szólnak, de a nős férfiak viselkedése valahol nagyon szomorú, és a jövőmre* nézve egyenesen kétségbeejtő. a kedvencem az volt, akinek a tőlünk pár méterre lévő szobájában aludt a felesége és a nyolc éves gyereke, miközben engem bámult kiskutyaszemekkel, és néha-néha merő véletlenségből a kezemhez érintette a kisujja hegyének az oldalát.

mindenesetre azt már biztosan tudom, milyen nem szeretnék lenni.

(amúgy voltak előadások is, amikből számomra kettő volt értékelhető nagyjából. úgyhogy most csíkzenekart fogok hallgatni és megkeresem a haneke szerelem-filmjét.)

*: amiben reményeim szerint azért mégiscsak lesz egy férjem nekem is.

dear life, nice try.

az olyanokat kéne visszaidéznem majd máskor, mint hogy ma a zarában a táska, amibe szerelmes lettem vasárnap olyan vállalhatatlan minőségű volt (potom 13 vagy 14ezerért), hogy még a raktárból előtúrt darab is szét volt karcolódva gyárilag, mire kénytelen-kelletlen (mert képtelenség, hogy szakadt táskával járjak a kórházba) választottam egy tökszimpla feketét, 10ezerért. és már épp maximális hőfokon utáltam magam, amiért csak azért megveszek valamit, ami nem is igazán tetszik, mert megvisel a mélyvíz és a vélt vagy valós inkompetenciám, és muszáj valami a napomba, ami nem csúnya és nem büdös és nem hallucinál és nem krónikus alkoholista. na és akkor bepittyegte a szépfiú a táskámat, és 3500 (ejtsd: háromezer-ötszáz) forint volt, és ennyiért szerintem még a büdös életben nem vettem táskát, ami azért (kicsit) mégiscsak tetszik.

aztán elmentem biofodrászatba, és csak húsz percet kellett várnom (ami alatt megválaszoltam a viberüzeneteimet) a manikűrre (mert képtelenség, hogy lenőtt/letört körmökkel járjak a kórházba), ráadásul egy nagyon jófej lányhoz kerültem, akinek az enyémhez hasonló ambíciói vannak (csak ő írás helyett rajzolni akar), és még a körmeimet is befestette gyönyörű zöldekre.

és attól még, hogy hazafelé újabban mindig sírok, imádok bent lenni, és szeretem a betegeket, azt is, akit nem, és szeretem a kórrajzírást, és amikor magyarázni kell vagy meggyőzőnek lenni. és a hozzátartozókat is szeretem. csak néha jól jönne valami kézikönyv, ami összefoglalja úgy ezer oldalban azokat az adminisztratív teendőket és protokollokat, amiket egy hónap múlva már biztosan kisujjból fogok tudni, de én most szeretném. persze, megint a tíz-húsz év klinikai tapasztalattal rendelkezőkhöz mérem magam, logikus.

és konferenciára is megyek, újságírói minőségben, de pszichiátria. állítólag wellness. rá fog menni a csütörtök éjjelem, hogy embert faragjak magamból. pláne nőt.

és bármelyik nap megérkezhet a mango-ból rendelt álomkalapom.

már megint nem sajnálhatom magam lelkifurdalás nélkül, basszameg.

és

ma hivatalosan is letelt az első munkahetem, és még mindig van bennem némi inadekvát szorongás, és a reggeli kelést örökké gyűlölni fogom, de többnyire jó minden. a főnök pártfogol ezerrel, mindig kell menni például ebédelni együtt, amikor is én vagy csokit vagy pogácsát gyömöszölök le a torkomon, a rendes kajához szerintem még akklimatizálódnom kell. idegen helyen nem megy aludni, új munkahelyen meg nem megy enni.

és volt osztálykirándulás is, káráoki meg tánc meg pálinkaviszki.

és írtam már három kórrajzot, abból két beteget én vettem fel tényleg. 

és van pecsétem, és megálltam, hogy telepecsételjem vele a kórház falait.

és persze lebetegedtem.

és persze csomót kéne utánaolvasni a dolgoknak, hogy okos legyek, ne csak szép cuki.

és találkoztam egy fiúval (nem páciens, és nem is a kórházból).