heart on fire.

nemsokára áthuppanok ismét a túlsó oldalra, mármint a lóéra, nekem valahogy sose megy a középen ülés, az aranyközépút. egyébként is, félek a lovaktól, túl nagyok hozzám, oldalt van a szemük, és hát a tízéves kori lovastábor sem hagyott bennem túl pozitív nyomokat az utána következő egyhetes kórházi tartózkodással. az volt életem első hosszabb tábora amúgy, leszámítva előtte az erdei iskolát, de ott ugye csillanénivel voltunk, és mindenkit ismertem. anyáék lejöttek látogatóba, de igaziból erre is csak azért emlékszem, mert van fénykép, ülünk a korláton a többiekkel, csupa fonat a hajam, n. lógázza a lábát mellettem, én meg titkon rettentően boldog és megkönnyebbült vagyok. igazi emlékem tulajdonképpen csak egy van, egy nyálszerelmes magyar duett volt akkoriban épp a menő, azt hallgattuk orrbaszájba walkmanen, felváltva, hol fél, hol kétfüllel, persze hangosan énekelve. és amikor az egyik lány totál hamisan virnyákolt, akkor döbbentem rá, hogy ha nem halljuk a hangunkat kívülről, akkor simán lehet, hogy az általunk előadottnak semmi köze nincs a fülünkben szólóhoz. na, onnantól volt, hogy én inkább csak suttogtam a dallamot.

de nem erről akartam írni. hanem, hogy mennyire a feje tetejére tudja állítani az ember hangulatát pár telefonhívás és email. hogy akkor már nincs is kedvem tovább szomorkodni meg egyedülvagyokozni. 

vajon életem során hányszor fogok még spanyolviaszként rádöbbenni, hogy egy impulzuséhes szociális lény vagyok?

aki meg nem vette volna észre, a télnek ezennel vége, közkívánatra itt a tavasz. 

mindhalálig.

hihetetlen, de ennek a dalnak a kapcsán, ami mellesleg fergeteges, eszembe jutott egy másik, amit még cs. mutatott. gyönyörű klipp, gyönyörű színekkel és zenével, és egy lánnyal, akinek nagyon szívesen lennék a helyében. és arra gondoltam, se szerzőt nem tudok, se címet, soha nem fogom megtalálni, direkt illett is a hanglatomhoz az eleve eldöntött kudarc. erre nem ott van a youtube-on oldalt, tudjátok, ahol a hasonló dalok vannak felsorolva? úgyhogy most tessék. már megint szép az élet.

trust in fashion.

ezt a feliratot olvastam ma a körömlakkom kupakján, és én bízom is, csak valaki adjon már, kéremszépen, hozzá elegendő pénzt. úgy megtetszett, hogy méregzöldben pompáznak most a lábkörmeim is, nem mintha bárki látná. karamellás teát iszom vacsora helyett, nincs semmi itthon, amit ehetnék, amióta kizárok pár tápanyagféleséget (lasagne volt ebédre..., köszi).

annyi sok mindent nem csinálok, amit pedig kéne. nem haladok rendesen a sebészettel, kiveti magából az agyam azt a könyvet, hiába értem a szavakat külön-külön, az egész egy értelmetlen blabla. moszkitófogó meg kocher-féle metszés, pfúj. nem megyek tegnap este a koncertre, pedig tudom, hogy jó lenne, csak olyan sok mindent kellene odáig megtennem (kitalálni, mit vegyek fel, felöltözni, sminkelni, cipőt venni meg kabátot meg sálat meg még egy sálat meg kesztyűt meg sapkát, elindulni a jéghidegben, várni a metróra, felszállni rá, eltűrni ismeretlenek pillantását az arcomon, amit nem, most képtelen lennék, úgyhogy inkább bele se vágok), annyi döntést kéne hozni, se erőm, se kedvem. nem próbálom a szépet látni a télben, karácsonyig semmi értelme az egésznek, hideg az orrom állandó jelleggel. (najóó, a mikulást egy picit várom, mert akkorra engedélyeztem, hogy kaphassak a kedvenc milkámból, néha komolyan ez a gondolat éltet.)

annyi sok mindent csinálok, amit pedig nem kéne. tízpercenként nézem, írt-e valaki emailt, miközben nem várok levelet senkitől, nem írok én se senkinek. blogot írok hajmosás közben a fejemben, aztán bosszankodom, hogy mindig akkor jönnek a legjobb mondatok, amikor nem ülök a monitor előtt. mások blogját olvasom, és irigykedem. percenként változtatom a véleményemet azzal kapcsolatban, hogy írjak-e neki azok után, hogy ő írt, viszont a válaszomra már nem reagált. annyira undorító módon hiányzik az a fajta érintés, hogy végig se merem gondolni. vagy írjak másnak, szedjek elő valaki nyárit a kalapból, mert ez lassan elviselhetetlen. és akkor azt olvasom valaki blogján, hogy hétszázharminc napja nem. úristen, lőjetek le, ha odáig valaha (nyolcvanéves korom előtt) eljutok.

úgy szeretnék tudni írni megint. nem blogot, nem naplót, hanem ha lenne legalább pár mondat. amiből aztán lehet (valószínű), hogy semmise lesz, de amikor leírom őket, akkor igenis hiszek bennük. 

magamban.

ez a dal nagyon tetszik tegnap óta.

csillagok kutyaláncon.

naponta meghalok egyetlen szó után. szortíroztam kicsit, megtaláltam valami régesrégi szenvedős bejegyzést az életemet kitöltő várakozásról, skorpió-leírást (magnetikus vagyok, hiú és képtelen ellenállni a kísértésnek, ki gondolta volna, és persze ki hisz az ilyenekben), meg ezeket a ladányi mihály verseket. igaziból elpakoltam végre a kisasztalról az utazásos kacatokat, eredetileg kukába ment volna minden, nem is feltétlen cs. miatt, hanem mert minek (a többi hasonló is zacskókban porosodik a padláson, azt hiszem), aztán a nagy részük mégis beköltözött a ládába, elég lesz kidobni öt év múlva is, úgy döntöttem, adok még időt magamnak. gúnyoljuk mindig anyát a jó leszmégvalamire-hozzáállása miatt, de valójában ebben hasonlítok én is. még mindig a kulcsos fiók mélyén vannak az iskolai levelezések, és mániákusan elrakom az összes mozi-és színházjegyet (meg üdvözlőkártyát meg képeslapot meg múzeumbelépőt meg cuki, ám kifogyott tollat meg édi csokipapírt meg marcipánfigurát, meg nemsorolomtovább), mappákba ragasztgatom őket, nehogy elvesszenek, szóval vannak fura dolgaim, na.

viszont végre olvasok megint (szerintem amióta hazajöttem, inkább csak belekapok könyvekbe, egyszerre hányódik az ágyamon a hajnóczy meg a pinter-kötet és a hó), hetekkel ezelőtt megkívántam a csinevát, most járok az első kötet felénél. tök érdekes, hogy tulajdonképpen mennyire kevés dolgot érthettem belőle gyerekként (a kategorikus imperativuszt biztos nem), amikor olvastam (tizenhárom-tizennégy, ha lehettem), mégis meghatározó élmény. ugyan a vége egyáltalán nem rémlik, de arra tisztán emlékszem, hogy megfogtak a varázskövek, az átok, és a három m betűs nő (főleg messalina és magdaléna), és hogy csineva föra bilet, valahogy misztikus és gyönyörű volt az egész, hát éppen erre a hangulatra vágyom most.

egyébként viszont szégyellem magam. úgy érzem, kudarcot vallottam, amiért nem sikerül boldognak lennem, de legalábbis vidámnak és derűsnek. meg abban is, hogy semmi, de semmi szépet nem látok ebben a hirtelen jött télben. szürke minden, mintha sose lenne teljesen világos, égetem egész nap a lámpát, és szívem szerint ki se dugnám az orrom a paplan alól. belekapok egy csomó dologba, miközben egyikhez sincs igazán kedvem, tövig rágom az ujjaimon a körmöt inkább.

időgépet, azt szeretnék. vagy jósgömböt. attól talán megnyugszom.

oké. beérem egy kiadós havazással is. most komolyan, lécci.

paperdreams.

hosszú ideje ma volt az első nap, hogy tényleg tanultam, (furcsa is volt rettenetesen) majdnem kiolvastam a neurós betegvizsgálat-könyvet délután, és ezzel némileg enyhítettem a személyiségemből óhatatlanul fakadó lelkifurdalásomon, miszerint ha tisztában vagyok vele, hogy fos lesz az utolsó két hét, és közöm nincs a tárgyakhoz, akkor miért nem kezdek el például csinálni valamit. mondjuk azt egyszerűen imádom ezen az egyetemen, hogy holnap vizsgajelentkezés, és se szülészet, se pszichiátria nincs meghirdetve. szeretek ilyen megalapozottan vérmes terveket szőni.

néha kénytelen vagyok azt gondolni, ha nem lennék olyan fene válogatós, nevetséges, milyen könnyen lehetne pasizni. tegnap mentem a pszichiátriára, amikor a zebránál egy srác leszólított, hogy merre van a jánoskórház, mondtam, odamegyek én is, úgyhogy akár mehetünk együtt. közben kiderült, hogy a traumára igyekszik, de most már nem megy busszal (egyébként se hitte el, hogy tényleg megáll ott külön), inkább kísérjem egészen fel. aztán persze elkérte a számom, és én még mindig nem tanultam meg, ezt hogyan kéne kedvesen elutasítani, pedig kellett volna, mert egy másodpercig nem volt kétséges, hogy ha hív, nem lesz kedvem felvenni, ha meg ír, akkor lusta leszek válaszolni, mert minek. csak akkor ugyan minek mosolygok olyan átkozottul kedvesen, és diktálok készségesen, miért hiszem azt, hogy ez kevésbé bántó. a múltkor meg (erről jutott eszembe) a gyógyszertárban álltam sorba a havi betevő neogranormonért (komolyan életmentő tud lenni, ahogy egy nap alatt eltünteti a pattanásaimat), és szokás szerint egy kommunikációéhes néni volt soron épp (tudjátok, aki főleg azért jár háziorvoshoz meg gyógyszertárba, hogy szociális életet élhessen, igaziból engem nem zavar, inkább elszomorít), mi pedig összenevettünk az előttem álló pasival, hárítottam az előreengedős gesztusát még mielőtt végigmondhatta volna, és akkor is ezerszázalékig biztos voltam benne, hogy csak egy hosszabb pillantás, és már nyúlna a telefonjáért. de nekem nem kell, nem kellett ő sem, mert nekem az a valaki kell, aki ma olyan sok nap után írt mégis, pont amikor már letettem róla, hogy lesz bármi. és lehet (valószínű), hogy így se lesz semmise, és abban sem vagyok biztos, hogy igazán akarom, hogy legyen. vagy egyszerűen arról van szó, hogy becsapok mindenkit, magamat a leginkább, amikor azt hajtogatom, hogy dehogy van szükségem mindenáron valakire, és igenis, hogy muszáj kattognom, mert különben mi lesz. mi leszek, mi vagyok, mit várok. variációk egy témára. 

különben is állandó problémám, hogy vannak dolgok, amiket képes vagyok hosszú időn át nagyon várni, előre boldog lenni tőlük, elképzelni, milyen lesz, és ez valóban predesztinál a későbbi nihilre. a mát is iszonyatosan akartam már, mentünk j.tal d.d.hoz, és örömködtem bő egy napja, milyen jó lesz csak fél órára is ott lenni megint, felvettem reggel az új, fekete tündérruhám fehér harisnyával. imádom azt a pasit, imádom, ahogy bánik velem, imádom, ahogy rámnéz, és imádom, hogy már most szervezi, hogy hatodévben nála csinálhassam a belgyógyot. mi ez, ha nem szerelem.

tulajdonképpen jól vagyok ma megint.

because kindness keeps the world afloat.

nálam a hatásvadász videók általában elérik a kívánt effektust, ezen tegnap nagyjából tíz percen át zokogtam, pedig úgyamúgy jól vagyok (háhá). szombaton az oxi ügyeleten láttam michael gambon hasonmását, vasárnap pedig sárgajóska (egyik anatómusunk volt még első két évben, aki ott lakott frankón az intézetben, illetve a közeli kiskocsmában, felváltva,) ikertestvére jött velem szemben újpesten, szegény, nem annyira értette, miért fordulok kétszer is utána (elképzelhetetlenül sokkoló volt, hogy az üllői úttól ily távol eső ponton látom őt felbukkanni, ezért nem moderáltam magam).
tegnap fantasztikus koncerten is voltunk különben a gödörben (fran palermo), az első negyed órában mondjuk menthetetlenül öregnek éreztem magam, főleg, miután kiderült, hogy az énekes fiú is csak most fog érettségizni. a trombitást meg szívem szerint örökbe fogadtam volna a cuki kockás ingében, a rajzolt bajuszával, de aztán némi nehézségek (és háromnegyed üveg fehérbor) árán túllendültem az anyai érzéseken, és csatakizzadtra táncoltam magam. kellenek ezek az élmények, átkozottul szükségem van rájuk, de főleg persze e.re. aki tulajdonképpen az egyetlen, akinek a nyakában kontroll nélkül merektudok sírni, aki előtt azt se szégyellem, amit magam előtt igen. szoktak példálózni, hogy jön majd a munka, a család, és menthetetlenül megváltozik minden, elmúlik a közelség, eltolódnak a hangsúlyok. némi igazság persze biztos van ebben is, de a gólyatáborban anno meg azt mondták a nagyonokosok, hogy az ilyen első napokon szövődött barátságoknak nyoma sem lesz később, és lássam meg, hogy hatodévben mennyire másokkal leszek jóban. hát majd meglátom jövőre.
ellenben, hogy kicsit más témában is csöpögjek, tegnap volt itt g., elhozták d. barátnőjét is, az állítólag félénk és visszahúzódó j.át, aki körülbelül a harmadik percben csimpaszkodott először a nyakamba, majd elkezdte csépelni a zongorát lendületes fenékriszálások közepette. a kedvencem az volt, amikor elmesélte, hogy ő is volt ám frankfurban (a heidit olvastam nekik éppen), de egyéves korában, és dehogy emlékszik belőle bármire, hiszen (és itt élénk fejrázás és gesztikuláció következett, hogy a buta nagylány is megértse), én végig csak a babakocsiban voltam, meg a bébihordozódban, tudod. d. pedig kistestvért szeretne (legközelebb prezentálom is g.nak a kérést), neki mindegy fiú vagy lány, csak kedves legyen. imádnivalóak a gyerekek különben is, d. teljesen levett a lábamról azzal, amikor bejelentette a konyhába menet, hogy de te nem is vagy annyira igazi felnőtt. hadd ne mondjam, hogy bóknak vettem.
meg kell oldjam valahogy, hogy nekem is ilyen szőke kékszeműim legyenek majd.

ten-million and maybe more.

úristen. a vidám és bizakodó bejegyzést csak holnap akartam megírni, de mivel j.tól megtudtam, hogy ma tízmilliószoros nap van (ami semmit nem jelentett számomra, viszont mivel annyira nem érdekel az appendicitis differenciáldiagnosztikája, kénytelen voltam utánaolvasni, és erre tessék, kiderül, hogy minden megnyilvánulásom meg tettem meg izém [érzelmem, satöbbim], ráadásul mindezek következménye ma tízmilliószorosan hat vissza rám), szóval össze kell kapnom magam sebtiben. 

mert igenis derűlátó vagyok (most, hogy pár embernek kiduzzogtam magam telefonon), és ma épp a hasam sem olyan nagy, és karikásan is tetszenek a szemeim, és szeretem a barátaimat, de nagyon. például t. nélkül ezerszázalék (sőt, frappánsan tízmillió), hogy nem bírtam volna ki ezt a hetet meg az ügyeletet meg az egész undorító hangulatot, vele viszont csakazértis. mert lehet együtt puffogni és pezsgőzni ügyelet alatt a jégverem szobában és activityzni mindenféle cikkekből és cuki kisállathangokat kiadni és átmászni a kerítésen (nem részletezem) és egyáltalán, lenni. meg j., akiről tegnap egy kattant pillanat erejéig azt hittem, hazajött, amikor e. behozta az ajándékot (hercegnőskönyv franciául meg cseresznyésalmás fülbevaló). meg e., akinél jobban szerintem soha nem fogok közös nevezőn lenni senkivel, aki otthont ad az ügyeleti éjszakán, akivel annyira tökéletesen illünk egymáshoz, hogy néha képes vagyok ezen nagyonkínosan meghatódni. és még olyan sokan mások, csak jelenleg értük-miattuk vagyok a leginkább hálás.

egyébként pedig szuper volt a gyerekpszichiátria, új életcélom a tárogató lejtőre költözni, és onnan bejárni a vadaskertbe dolgozni. meg az első császár azért rémisztően megható volt, amikor kihúzták az első babát (ikerszülés volt), és felsírt, és vele egyidőben felsírtam én is, nem tudom, miféle hormonok hatására. meg a neonat is tündéri volt, szívem szerint az összes babát kicibáltam volna az inkubátorból egy picit a karomba venni. hihetetlenül jó lesz anyának lenni egyszer.

és amúgy is klassz minden, mert összefutottam hétfőn z.val (őszintén magamba nézve, e félvállról megemlített momentum sem apró szerepet játszott a hét összeomlás és depresszió nélküli túlélésében), voltam operában (rigoletto), holnap r.val ebédelek, picsulok (értsd: elmegyek nézelődni és a szülinapi pénzt költeni), mozizok e.vel, szombaton pedig az oxi előtt találkozom j.tal, az ügyeletről pedig, érzem, olyan hamar el fognak engedni, hogy odaérjek m. koncertjére egy kis szociális életet élni.

mert minden szép, alapvetően gyönyörű.

és holnap, ha kell, úgy fogom elactivityzni az összes akut hasi kórképet, amivel az appendicitis összekeverhető, hogy a pasi a lábaim előtt fog heverni, az fix. úgyis erre edzek titkon hetek óta.

give me a reason.

meg kell tanulnom nem hisztisnek lenni a kimerültségtől, ez most már biztos. szerintem ugyan természetes, hogy használhatatlan vagyok, hogy senkihez nem akarok szólni, hogy fáj a metró és fáj a hajam, hogy irritál a legcukibb előttem totyorgó bácsi is, ha az elmúlt héten (jó, tudom, még nincs vége) átlag két nap alatt aludtam annyit, amennyit úgy különben egy éjszaka alatt szoktam. ó, és köszönöm az egyetemnek, hogy ismét elvette a kedvem a klinikumtól, hogy még egy szak, amihez hiába álltam hozzá várakozásteljes pozitívsággal, az lett belőle, ami. valami furcsa oknál fogva ugyanis azt is természetesnek tartom, hogy huszonnégy éves nő létemre nem szeretem, ha felmosórongynak meg levegőnek néznek. nem is tudom, melyik a felháborítóbb.

négy napja érzem állandó jelleggel, hogy ez téboly. hogy sose lesz vége, hogy legszívesebben bekucorognám magam az ágy sarkába, körülvenném magam zongorazenével, és nem mozdulnék legalább ugyanennyi ideig mostantól. talán szerdán tűnt a legelérhetetlenebbnek, amikor t.nál tanultuk a gyerekgyógyot, komolyan kétségbe voltam esve, amiért a napok elfelejtettek múlni, és soha nem jön el a péntek. mintha abban lenne mit várni, mehetünk a szimpatikus, tökéletesen sztereotíp módon vadállat sebészünkhöz. kicsit unalmas, amit nyújtani tudnak, kicsit elég volt már mindenből.

e. viszont igazi gyakorlaton van, gyerekpszichiátrián (mi is voltunk a vadaskertben a héten egyébként), és ennek kapcsán ismét kiborultam attól, mennyire nonszensz, hogy nincs nekünk (mármint leendő pszichiátereknek) valami külön képzés. mert másfél év múlva ott fogok állni, nulla fül-orr-gége, nulla bőrgyógy, nulla gyerek és nulla nő, a többit pedig nem sorolom inkább, mert nem szeretnék sírni a tehetetlenségtől, ellenben a pszichiáterséghez is totálisan inkompetens leszek. mert amit tudok, ami oda kell (a dsm-diagnózisokon kívül), azt csak magamtól tudom. és ez egy vicc. egyedül annyi a probléma, hogy ez az életem.

nem gondoltam volna, hogy ekkora kérés, hogy bánjanak velünk emberként. vagy hogy ha már kötelezővé tesznek valamit, akkor legyenek szívesek tanítani. aztán elengedni időben.

let's fall in.

csalódtam tegnap a you will meet a dark tall stranger miatt, mert sokat vártam, tőle főleg sok nevetést, ehelyett kaptam klisés karaktereket, és minden mozzanat az unalomig kiszámítható volt. egyedül a pirosruhás lány tetszett, mert gyönyörű volt, és szeretnék egyszer én is elég bátor lenni így öltözködni. meg elég szép is hozzá, persze. viszont ma szépített a bácsi (mármint woody allen), mert a midnight in paris kifejezetten (oké, egyszer, de) nézhető volt, tökéletes helyszínnel, zenékkel, és végre a szereplők is szimpatikusak voltak. és bár banális a mondanivaló, mégis elgondolkodtam, hogy óbasszus, tényleg mindig máshol keressük (keresem) az aranykort, a jelenben eleve benne van valamiféle hiányérzet. én mondjuk más miatt mennék vissza a húszas évekbe (mert imádom a ruhákat, a szipkás cigarettát és a charlestont), de tény, hogy az elvágyódás, a máshol/kor-jobb-lenne érzése szokott bennem motoszkálni. igaz, én inkább a jövőbe szeretnék utazni, néha csak egészen pindurkát, csak túl lenni egy pocsék héten, egy vizsgaidőszakon, csak orvosnak lenni, csak családanyának, mert hiszen két nap, két év, két évtized múlva sokkal jobb lesz minden. ami persze a legevidensebb hülyeség, mert magától soha semmi nem lesz jobb, csak ha én jobbá teszem. és az úgy nem fog menni, ha mostantól átugrálok kisebb-nagyobb intervallumokat (az most mellékes, hogy ilyen egyébként sem lehetséges, mert én a hullócsillagokban is hiszek ugyebár).

és ma megint iszonyúan karácsonyi hangulatom van, talán a vonatozás miatt is (m. azzal ment haza, úgyhogy akkor már én is), arról valahogy mindig a cocacolás karácsonyi reklám jut eszembe, de az a nagyonrégi megható. meg vettem ópiumos füstölőt, égnek a gyertyák, tetszik ez a november.

ez meg a kedvenc dalom a filmből. majd veszek hozzá húszasévekes ruhát, és megtáncoltatom magam.

one foot on the floor.

felébredek minden hajnalban a méhem döfködésére, de azt csak néha kívánom, hogy bárcsak ne (születtem volna meg/lennék nő mégse). sose fogom megtudni, ilyen jól tűröm-e a fájdalmat, vagy valóban túlélhető ez a szint még. egy idő után különben is mindig vissza tudok aludni, és nagyon régen nem fordult már velem elő, hogy tízig aludjak, de ma majdnem. úgyhogy egész kipihent vagyok, bár a szemem alatt sorjázó karikák minta nem lennének hajlandóak erről tudomást venni. sebaj, legalább kevesebbet nézek tükörbe.
legújabb kényszeres időtöltésem, hogy az utazás alatt írt naplómat gépelem át, tudniillik, hogy a macskakaparásom sok évtized múlva is meglegyen olvasható formátumban. érdekes látni, ahogy a hangulatommal, lelkiállapotommal párhuzamban változik az írásképem. most épp kakhetinél (grúz borvidék) tartok, amit szerettem nagyon, leszámítva az első napi migrént, szóval gyönyörűségesek a gyöngybetűim.
meg azon is gondolkodtam, hogy elég nagy a valószínűsége annak, hogy én a hó-t pamuktól már soha nem fogom befejezni. egyrészt nem is tetszik túlságosan a stílusa, másfelől pedig úgy vagyok ezzel is picit, mint az illatokkal. ahogy az ötéves agyamban a balzsam szagához a hajhullásomat társítom, úgy ká, a költő történetéhez azt, ahogy összeszorult gyomorral és mindennel várok a silifkei buszpályaudvaron, úton vagyok majdnem egy napja folyamatosan, sohajobban egyedül, túl két átszálláson, és alig némi reménnyel arra, hogy elérjem a hazagépem antalyában. és persze ott van a tipikus török tea íze is, amit valamelyik cuki férfitől kaptam, meg a dobozos víz, meg a gondoskodó mosolyok, de azért főképpen két napja fürödtem utoljára,  ragadok, nem ettem normálisat az indulás óta, és félek. úgyhogy felőlem akárhány nobel-díjat kaphat még az a könyv, akkor is kimarad a műveltségemből.

negatív szívem, homorú lelkem.

igaza van e.nek, hihetetlen törékeny minden. és csak aligpár kapcsolatom érzem elég stabilnak ahhoz, hogy kibírjon bármit. mondjam, hogy leginkább egyet? meg tegnap kivételesen egy igazán klassz előadás volt a fájdalom-kurzuson, egy pszichológusnő tartotta, aki végig udvarosra emlékeztetett, majdnem ugyanúgy szökdécselt és gesztikulált, mint ő a keddi darabban. szóval szó esett arról, amivel egyébként persze tisztában vagyok, hogy amit kiskorunkban megtanulunk, amilyen kötődést, szerepet akkor a sejtjeink megjegyeznek, azt fogjuk ismételni onnantól mindig. és ha az én gyerekkoromat az a (csak később tudatosuló) érzés kísérte végig, hogy sose elég, amit csinálok, hogy nekem tökéletesnek kell lennem, és hozzá a félelem, hogy senkinek se kellek, és dehogy, dehogy vagyok én ajándék, csupán önmagamért szerethető, akkor ezt a legboldogabb párkapcsolat se képes kilúgozni belőlem. meg persze nem is lesz boldog párkapcsolatom, mert ugyanazt ismétlem, ugyanazt a szituációt, mert a sejtjeim ezt tanulták, ezt ismerik, és végül is ott dől el minden. ezért kerülök újra és újra abba, hogy velem ezt meg lehet csinálni, én bántható vagyok. és hogy mások szeretetéért nem elég lennem, nekem azt ki kell érdemelnem. aztán természetesen ezt be is teljesítem, mert valóban, cs. is addig szerelmes, addig vagyok neki jó, amíg örömködöm minden nap, amíg odaadó vagyok és cukiság és mindigvidám, és mihelyt vagyok másmilyen is (mert senki nem képes konstans kiegyensúlyozottságra, én főleg nem), az már nem oké, és lám, igazam van, nekem valóban csinálnom kell.

sajnos azt nem mondta a nő, hogy mi van akkor, ha az ember ezt tökéletesen felismeri és átlátja. hogy hogyan kell átprogramozni magunkat.

egyébként a gyökérkezelést és az alhasi görcsöket leszámítva jól vagyok. úgy döntöttem, életmódot változtatok, és mivel a hangulataimhoz hasonlóan ebben is végletes vagyok, hétfő óta tényleg nukucsoki, nukukenyér, vagy drasztikusan, vagy sehogy. úgyhogy most várom a csodát, hogy egyszerre jól fogom magam érezni a bőrömben pusztán a létezésemtől, és nem fognak kelleni hozzá mindenféle tekintetek. az előadó tegnap erről is beszélt, állítólag huszonnyolc nap kell ahhoz, hogy egy szokás kialakuljon. vagy gondolom akkor ahhoz is, hogy egy beidegződés (csokievés) kioltódjon. szóval már csak huszonöt nap.

behunyt szemmel az őszt.

boszorkány vagyok ma, helovín volt úgyis, kicsit ugyan lekéstem, de ennyi még igazán belefér. nem állandósult félelem, de picit néha aggódom azon, hogy ha ennyire sikerül folyton, amit elképzelek, de esküszöm, hogy szószerint, mit kell majd vajon adnom cserébe. mert az nem lehet, hogy ennyire összejöjjön mindig a minden.

filmbe illő volt a rakpart, ahogy ültünk a gázláng mellett, a végén már pokrócba csavarva, és egymás után gyulladtak a fények pesten és budán. igazán szerencsés kint az a fiatalember, irultam-pirultam, és csak utólag mondtam ki magamban, hogy lesz, nagyon remélem, hogy egyszer lesz. a szomszéd asztalnál ülő los angeles-i néni szerint pedig az ő korában elég gazdag leszek én is a four seasons-höz. merem remélni, hogy álruhás boszorkány ő is, vagy minimum okleveles jósnő.

a rádióban pedig az szólt, hogy you belong to me. meg hogy when i look on in your eyes then i'll do better. a játszótér (a játszóterünk) mellett. és most akkor próbáljak meg semmit se jelnek venni, mert mindez persze szokás szerint bonyolult, túl sok a körülmény, ahogy az körülöttem lenni szokott. majd igyekszem bánkódni is miatta, de egyelőre inkább így érzem magam még pár napig.

van nekem még vagy három arcom.

hogy a legpicibb dolgoknak is tudok örülni, együtt jár azzal, hogy viszont hasonlóan kicsinységektől szomorú is leszek. nincs most különösebben aktuális, csak szeretném néha, ha függetlenebb tudnék lenni a körülményektől, a másoktól. nem tudom, hogy fogok tudni aludni, túl sok az illat körülöttem, főleg aceton meg körömlakk meg füstölő, elhasználtam a tavalyi maradékot, muszáj volt, annyira karácsonyi hangulatom van már napok óta. 

azt hiszem, egész másképp alakult volna a lelkem világa, ha anno, amikor először olvasom a sétát, ismerem a cocorosie-t hozzá. annyira rések nélkül illik egymáshoz a kettő, hogy közösen még perfekcionistább valakit neveltek volna belőlem. 

mindenkit és mindent szeretek mostanában nagyon. ellenben ijesztő, mennyire képtelen vagyok csinálni bármit. a futás nem csinálás, se a körömlakkok kiselejtezése, pedig már arra is csak hosszú napok alatt beszéltem rá magam. nem is maradt egy pirosom se, utalhatnák végre a novemberi ösztöndíjat. bár j. szerint nekem nem áll jól a piros a körmömön, kurvás leszek tőle, csak ő szebben fogalmazott. most világoskék meg zöld, illik a pizsamámhoz, nem is öltözöm át reggel (annál később kelhetek). szóval nem mennek a dolgok, ma is a teraszon fetrengtem órákon át, pokrócokba csavarva, tiszta davos-dorf, én meg vagyok madame chauchat. csak én nem kéretném magam annyit. najóó, még áthúztam az ágyneműmet, és hajat mostam, és megszültem e.nek az eötvösös levelet (k. szerint "királyat rittyentettem"), de arra is minimum fél órát készültem lelkiekben. és félreértés ne essék, nem zavar ez engem egyáltalán, csak kicsit aggódom, mi lesz vizsgaidőszakban.

oké, kivételesen túloztam, mert eszem ágában nincs aggódni, addig még túl sok minden lesz, amit tudok (színház és opera és parov stelar), és (izgulizgul) még több, amit egyelőre csak remélek. de azt nagyon.

felnőttjáték.

(j.tól loptam, ő is valaki mástól, nincs is jobb vasárnapdélutáni elfoglaltság.)

1. nevezzek meg öt dolgot, amit látok, anélkül, hogy felkelnék a helyemről.

gyertya az íróasztalon, zongora, szülinapivirág rajta, milliárd nyaklánc a falamon (ha ez nem számít egynek, akkor a bambis, mert az a kedvencem), mackuty, bár ő meg nem dolog, hanem mackuty.

2. hogyan hordom a hajam.

hullámosan kiengedve, kontyban a fejem tetején, oldalfrufruval, hátracsatolva, hullámcsatokkal feltűzve, oldaltrózsával (fehér vagy piros), féloldalrafonva. de amióta ennyire kihullott, a hajammal kapcsolatban leginkább csak arra tudok gondolni, hogy könyörgöm, ne essen ki az összes.

3. mit viselek most.

futócuccot, mivel lusta voltam átöltözni eddig. fekete cicanadrág, fekete ujjatlan, narancssárga-szürke csíkos kapucnis pulcsi, szemüveg. ez utóbbi nem a futós kellékek közé tartozik, a félreértések elkerülése végett, viszont nélküle még több betűt ütnék félre. ja, és zoknit. lyukassarkút.

4. mi a foglalkozásom.

figyelem az embereket, és sokat igyekszem mosolyogni rájuk. ha pedig ez egy kérdőív lenne, akkor egyetem.

5. sokat alszom-e.

mindenesetre szeretnék a hétközben megengedett hat-hét órámnál többet. az átlaghoz képest talán sokat még így is. hétvégén kilenc-tíz órát, ilyenkor pótolom a közbeeső napokat.

6. milyen volt életem legjobb csókja.

z.val volt egyszer az az álomszerű éjszaka, amikor hintáztunk a játszótéren, feküdtünk a padon, és akkor történt egyszerre, hogy megcsókolt. nem emlékszem, milyen volt, hogy jobb-e, mint bárki mással. a túlszép dolgokat néha lehetetlen igazán fejben tartani. csak a szívem dobog most is gyorsabban. pedig ez csak játék.

7. mi az aktuális mániám/szenvedélyem. 

nekem nem aktuálisak vannak, hanem életvitelszerűek. ilyen a zenehallgatás, a naplóírás, a könyvek. és persze a filmek, talán ez mostanában a legerőteljesebb szenvedélyem. nem is tudom, menne-e filmnézés nélkül a levegőt venni. és persze az édesség.

8. mit ettem ma legutóbb. 

milkacsokit. de holnaptól megpróbálok radikálisan életmódváltoztatni, mert ez a jelenlegi édességfüggőségem (lásd előbb) se a testemnek, se a lelkemnek nem tesz jót. hétlakat alatt leszek tartva és önkontrollálok mostantól.

9. mi volt az utolsó sms, amit kaptam.

z. üzenete, még pénteken, amiben kéri, hogy ne haragudjak, és tegyük át máskorra.

10. melyik weboldalakat látogatom meg mindig, ha felmegyek az internetre. 

gmail, fészbúk, youtube, blogok.

11. mit vettem legutóbb. 

ez fogós kérdés, mert szerintem igazi dolgot kifejezetten rég vettem bármit is, neogranormonon, kontaktlencsén meg hajgyógyszeren kívül. talán a mesekönyvet b.nek.

12. mit hallgatok most. 

megy a lejátszási listám vége ma ezredjére is, az előbb lisa mitchell, most pedig a cocorosie. aztán majd florence+the machine, soap&skin, oh land, russian red, sarah blasko és angus & julia stone. ha valaki unja a zenéit, válogasson kedvére, mert mindegyik tökéletes.

13. mire szoktam gondolni elalvás előtt. 

kiskoromtól bevett „álmodozásom” volt, hogy ismerős és ismeretlen embereknek segítek. amikor nem ment aludni, órákon át képzeltem el magam olyan fiatal lánynak, mint aki most vagyok, és tettem jót az összes kedvenc tanárommal, cuki öreg nénikkel meg bácsikkal. mostanában nem csinálom ilyen specifikusan, de például olyanra szoktam gondolni elalvás előtt, ha másnap találkozom valakivel, akit szeretek, hogy az majd milyen lesz. de leginkább úgy vagyok ezzel is, mint az álmaimmal, hogy nem emlékszem rájuk. najó. néha el szoktam képzelni, hogy gyerekeim vannak, vagy terhes vagyok.

14. milyen cédét vettem utoljára.
évekkel ezelőtt lehetett, hogy bármilyen lemezt vettem. talán j.val párizsban a véronique sansont és françoise hardy-t, meg a többi szép franciát, amiket aztán agyonhallgattunk a loire-völgyében. de lehet, hogy csak azért ez jut most eszembe, mert nézegettem a képeket, amikor e.nek kerestem a szépfalszínt.

15. milyen a kedvenc időjárásom, és miért.
evidens, hogy a napsütéses nyár, nekem a negyvenfok is megfelel, legyek a világon bárhol. oké, azért az iráni sivatagi hőség engem is megviselt, de azt a farmerre meg a kendőre fogom, amiket itthon nem annyira aggatok magamra, még hűvösebb idő esetén sem. és azért ez, mert nehezen tudok tökéletesebbet elképzelni, mint amikor a sugarak simogatják a csupasz bőröm. meg sokkal szabadabb érzés kisszoknyában és ujjatlanban sétálni, mint csizmában-kabátban. még akkor is, ha ez a kabát a legszebb piros a föld kerekén. de különben idén tényleg elhatároztam, hogy az összes évszakot szeretni fogom, úgyhogy jelenleg tetszik még a reggeli köd is.

16. ha tudnék játszani egy hangszeren, melyik lenne az. 

zongorázni tudok, és azt hiszem, ha nem tudnék, akkor ez lenne az első választásom, mert gyönyörű a hangja, és nagyon könnyű rajta szép dallamokat kitalálni. egyébként pedig szívesen tanulnék meg gitározni vagy csellózni vagy hárfázni. és karmester is szeretnék lenni egyszer, bár az nem hangszer, csak a zenéről jutott eszembe.

17. hogy vagyok. 

annyiszor mondtam már az utóbbi hetekben, hogy jól, hogy tulajdonképpen kénytelen vagyok én magam is így gondolni. ha magamat nem is, de az életem nagy részét szeretem.

18. van-e valami, amit most rögtön szeretnék elmondani valakinek. 

egy szentimentális köszönöm-öt szívesen mondanék, de nem kifejezetten valakinek, hanem csak kiállnék a teraszra, és belemondanám a csillagosholdas égboltba. és akkor az egy kicsit olyan lenne, mint a tengerben úszva énekelni a big in japan-t. meg z.nak, hogy örömmel venném, ha hívna. vagy írjon. ma. vagy holnap. vagy csak csináljon valamit, mert már megint átkozottul dobol a szívem.

szerelem

az, amikor annyit és annyira gondolunk a másikra, hogy néha a levegőt is elfelejtjük venni? mert én olyannak szeretném.

töretlen.

napok óta keverednek bennem az évszakok. hétfőn például ahányszor kinéztem az ablakomon, meglepődtem, amiért nem havazik, mert előtte a resnais-filmben (coeurs - annyira nem izgi, hogy írjak róla, ráadásul tíz perc után rájöttem, hogy már láttam, csak arra nem emlékszem, miről szól) a hóesés volt az átvezetés a jelenetek között. és tegnap este is, amikor kijöttünk a moziból (ezt viszont ajánlom mindenkinek), kézzelfogható volt az a csípős, igazitéli hideg, és én tartottam is a tenyerem hazafelé, de csak nem hullottak bele a pelyhek. a szerda délután pedig tiszta tavasz volt, rövidujjúban meg pöttyösszoknyában mentem a kórház felé, és majdnem olyan volt, mint amikor kleopátrát nem előzi le a hetesbusz a nyugalomban, pedig akkor még nem is volt nálam a lufivirág. közben, persze, tudom, hogy ősz van, hibátlan november, látom a színeket mindenütt. ma hajszál híján elkezdtem a faleveleket szedegetni a földről, és végül egyedül az tartott vissza, hogy pont most találtam a könyvben egy kétezernyolcas vonatjegyet, ami szerencsig szól, biztos valami átszállásos volt a keletiből, akkor fontosnak tűnt elrakni, ráadásul éppen ebbe a könyvbe, most viszont fogalmam nincs, merre vitt a vonat szerencsről (az előbb megnéztem legalább, hogy a térképen hol van, meg kell mondjam, nem kerültem közelebb a megoldáshoz így sem. szerintem még az életben nem jártam ott.). vagyis levontam a régóta a lelkem zegzugában érlelődő következtetést, hogy talán mégsem olyan lényeges az összes kacatot és izét megtartani, mert az emlékezésben cseppet sem segít egy darab papír, és jó se lesz semmire már, ha tele van nyomtatva a hátulja.

fölösleges fények nincsenek.

megint egy évvel. és remélem, hogy nem csak öregebb (ráncosabb), hanem (bár kifejezetten rühellem halász judit szülinapi dalocskáját, amit ilyenkor minimum egyvalaki kötelezőnek gondol elküldeni) bölcsebb is talán. mindenesetre az biztos, hogy történt sok minden, ami edzett, ami önvizsgálatra kényszerített, és j. is azt mondta hétfőn, hogy csak azóta, amióta ő ismer, is sokat változtam. én meg automatikusan úgy értettem magamban, hogy természetesen pozitív irányba.

a tegnapot pedig szerettem nagyon, és idén csak alig páran halottaknapjázták le a mindenszenteket, ami azért (az én érzékeny fülemnek) mindenképpen jobban hangzik. volt istenitömény marcipános-csokis tortám, családi activity (ahogy apa a trafikost rajzolta meg a lánchidat, az felejthetetlen - egyszer kiállítást fogunk még neki rendezni), n.tól kaptam két gyönyörűséges nyakláncot (kulcsosat meg órásat), anyáéktól egy murakami-könyvet (tánc, tánc, tánc - majd mesélem, milyen, csak egyelőre nyugalmazok), j.tól még előtte nap baglyos fülbevalót, d. pedig hozott nekem kutyás-házas rajzot, mert még át sem lépték a küszöböt, de tudom ám, hogy születésnapod van!. olyan kis cuki, bár most csalódást kellett neki okoznom, mert rohantam a koncertre, és mesélés helyett annyit látott belőlem, hogy kenem a körmeim, kenem a szemem, kenem az arcom, húzom a harisnyám, tűzöm a hajam. g. pedig csak végigmért, miközben a kabátom vettem, aztán inkább lesütötte a szemét. be kell valljam, kifejezetten szeretem apukám barátait.

a verdi requiem a müpában sem okozott csalódást, kobayashi ken-ichiro vezényelt, akinek már a neve is annyira tetszik, hogy muszáj volt megjegyezni. az én kedvencem egyértelműen a dies irae, ahányszor visszatért az a téma, a fejem legbúbjától a kislábujjamig futott a testemen végig a borzongás.

és annyian köszöntöttek meg, hogy az hihetetlen. igaz, picit úgy vagyok ezzel a fészbúkkal, mint az óraátállítással, kissé ambivalens hozzá a viszonyom. mert örülök, hogy reggel hétkor nincsen vaksötét, viszont utálom, hogy délután ötkor már hideg és szürke minden, hát a fészbúkos köszöntések is valami hasonló érzelmeket váltanak ki belőlem. hogy egyrészt boldogságos látni, hogy mennyien gondolnak rám, másfelől ellenben nem egy nagy kaland, ha oldalt mindenki láthatja, hogy xy-nak ma születésnapja van, köszöntsd fel, hát váó. persze megcsinálhatnám akkor, hogy nem írom ki, úgy hány embernek jutok eszébe. a novemberegyet még meg is lehet jegyezni.

de a legmélyebb lélek-és szívbugyraimban azért repesek nagyon, és túlteng bennem a boldogság miattatok. meg mert írt z. de ettől legfeljebb zárójelben merek röpködni.