road to home.

szeretek hazafelé sétálni, mégis szeretek. ezen az untig végigjárt úton, szép mégis, ilyenkor a havas fák, a csúszva bevett kanyarok, a zene a fülemben, és énekelni újra. ennyit tesz egy ötös vizsga? ennyit tesz, hogy eggyel megint könnyebb lettem, ennyire ízlik a munkámgyümölcse? és szeretem utána a pohár (oké, három is volt az) vörösbort, és azt is szeretem, ami utána van. ahogy olyan magától értetődővé vállnak a mozdulatok, máskor is lehetne így, igazán. de most ezt se bánom, hogy nincs mindig így, különben sem tudnám akkor megbecsülni, ez már csak ilyen.

nem tudom, mennyire fura vagy nemfura, de én szeretem kiérdemelni, amit kapok, és nem csak úgy ott találni a karácsonyfa alatt. igaz, annak is megvan a maga csodaszépsége.

de most így jó, ahogy van és köszönöm, megint köszönöm, még a hálát is köszönöm.

then and now.

olvastam valakinél még tegnap, és azóta nosztalgiázom. hogy amikor még volt téliszünet (ami alatt persze végig nyomasztott az 1. zeneirodalomvizsga, 2. angolházi/kötelezőolvasmány/olvasónapló/matekházi, 3. zongorahangverseny, amire meg ugye meg gyakorolni kellett volna, de erre ma már pont azzal a pihepuha jóérzéssel és álmodozó félmosollyal tudok visszagondolni, amivel állítólag majd a mostani egyetemi éveimre/vizsgáimra fogok, háhá.), amikor még annyira sovány, mondhatni túlgebe voltam, hogy édesmindegy volt, eszem-e egy harmincadik szelet almáspitét (jut eszembe: mondtam már, hogy újabban úgy szeretnék vékony szeretnék lenni, mint azok az áttetsző lábú balett-táncosnők, akiket a múltkor láttam youtube-on? [úgy van ez nálam, hogy ha épp egész okés minden, leszámítva vizsgák, leszámítva szerelmiéleti zökkenők, akkor muszáj valami nagy hülyeséget kitalálnom, nehogy már ne.]), amikor mi is bevettük magunkat a húgommal a szobánkba az óriáskupac könyvvel, és nem lehetett mást hallani, mint a lapozás surranását (és néminemű csámcsogást, de erről mélyen hallgatunk, úrilány nem csámcsog, és minden nap minimum egyszer letusol, akármennyire ellepik a mindenféle autoimmun és nephrológiai kórságok), és valahogy soha nem untuk meg, és az olyan szép volt. felesleges ilyeneken gondolkodnom, de tulajdonképpen örülnék, ha olyan gyerekeim lennének, mint amilyenek mi voltunk.

cosmic love.

tulajdonképpen hány ember vagyok én?

akkor már én is.

az ölelgethetnékről ír j. az ő blogján karácsonykor. furcsa, de nekem most eszembe se jutott, hogy tulajdonképpen szomorú is lehetnék, mert itthon nem ölel meg senki. amiért lelkes vagyok és segítőkész. amiért (majdnem) egyedül díszítem fel a plafonigérő fát, pedig előző nap még merkelyprofesszorúrőnagyságánál kínlódtam azzal az átkozott wpw-szindrómával, és annyira kimerültnek érzem magam néha, hogy a legszimplább gondolatok se mennek. igaz, anyukámat se öleli meg egyikünk sem, amiért. pedig két napon keresztül sütött almáspitét, mákosbeiglit, métereskalácsot, rántottcsirkét, sültkrumplit, mindenföldijót. valahogy fokozatonként megy nekem csak ez a szeretet-dolog. a semmiből olyan nehéz. amikor még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudom, hogy hogyan kéne. 

nem tudom, hogyan kéne, nincs előttem igazi minta, amit követhetnék, mégis határtalanul bízom abban, hogy én jól fogom csinálni. nekem családom lesz. nem pedig a teljes belmagasságot kitöltő fenyőfám, nem pedig csillogó papírokba csomagolt ajándékhalmaim. vannak terek, vannak hiányok, amiket úgysem (így) lehet (kell) betölteni. (micsoda eredeti gondolat, ahh.)

beszélgettünk, zs. és én, annyisokat a karácsonyról. és tulajdonképpen rájöttem, hogy évek óta nem fáj már, ami nálunk van. igyekszem a napos oldalt nézni, örülni a kicsi haladásoknak, kihozni a legjobbat. elsősorban magamból kell úgyis. (f)elvállalni a részemet.

a mi fánk meg csodaszép lett. a földre állítva alig ér a térdemig, szerintem gyerekfa még. és csupa ezüst meg kék meg ezüstkék, mióta ilyenre vágyom már, nem véletlen ez sem, bármibe képes vagyok belelátni a jelet. persze ha jel, ha nem jel, boldog vagyok, és kész. nincs mit mesélni ezen, nem is lehet, ahogy azt se, hogy dalt írt nekem karácsonyra, gitár plusz ének (az a hamis, gyönyörű hangja, az). örültem, hogy inkább mulatságos volt, semmint drámai, így tudtam a nevetéstől kicsordulásba álcázni a boldogmeghatott hálakönnyeimet. bár azt gondolom, tudja úgyis, miért.

***

azért mégiscsak jupijé és karácsony. főleg, hogy közben tavasz is van egy pöttynyit.

error.

szeretnék kicsit valaki olyan lenni néha, akinek nincs ekkora görcsgombóc a gyomrában. aki nem kap szűnni nem akaró hányingert a túl nagy érzelmektől. aki nem lázasodik be minden őt ért szomorúságtól. aki tud aludni akárhol, könnyedén és kecsesen hajtja álomra a fejét akármilyen kispárnára, és reggelre frissvidáman, tettrekészen pattannak ki a szemei. szeretnék kicsit kevesebbet sírni olyanokon, mint hogy a családtagjaim milyen hangerővel csapják be a bejárati ajtót. szeretném térdremegés és egyéb vegetatív tünetek nélkül túlélni a vizsgáimat. csak semmi pánik, csak semmi (az évek során jól belémkondícionált) rettegés.

daily news.

reggelente a két pokróc és az egy paplan álommelegében arra gondolok mindig, remélem, hamar este lesz, újra vége a napnak, és bebújhatok megint a két pokróc és az egy paplan alá. esténként pedig előre várom a reggeli kávé szertartását, vaníliás szójatej, félkiskanál méz, és hozzá az éppen aktuális adventinaptáros csoki.

hogy a kettő közt mi van, azt nehéz lenne definiálni most.

ünneplőbe öltöztetett szívem

most olyan szomorkás. vagy nem is ez a jó kifejezés, szomorkás, inkább csak tanácstalan. meg egy parányit elveszettnek és üresnek érzi magát. de tényleg a tanácstalanság a legtalálóbb. annyira nem tudja, hogyanmitmikormiért kell(ene) csinálnia. ez az érzés-dolog, hát irtó nehéz tud lenni néha. nekem meg bedagadt a jobb szemem reggelre teljesen. szeretem azt képzelni (szép és szentimentális), hogy az álmom közben kisírt könnyektől.
de igaziból azt gondolom, hogy egyszerűen csak lusta és fáradt vagyok. nameg hangulatfüggő.

hogy van az,

hogy mindig a legszomorúbbak a legszebb zenék. hogy leragadnak a szemeim a kimerültségtől, mégsem tudok aludni se éjjel, se most. hogy én annyira csak kedves szeretnék lenni, és olyan sokszor vagyok mégis helyette ingerült, fáradt, türelmetlen, lekezelő. hogy most, amikor már mindenkivel sikerült elhitetnem a környezetemben, hogy jó vagyok, most tudom csak igazán, mennyire nem vagyok az. hogy mindenki a ragyogásom látja, rajtam kívül az összes mások. hogy azokat bántom a leginkább, akiket soha nem szabadna, hogy rajtuk töltöm ki minden belső hiányom. hogy megint annyira hullámzom, hogy lassacskán tengeribeteggé leszek a hangulataimtól. hogy minden könyv és film és zene a szeretetről szól, mégis tulajdonképpen képtelenek vagyunk rá rettentő sokszor. hogy soha nem elég, amit elérek, hogy soha nem tudok megállni és szimplán örülni a mögöttem lévőnek.

hogy van ez akkor most.

go ahead, go ahead.

mindenekelőtt köszönöm. és így most már lelkifurdalás nélkül jöhet a nyígás arról, ahogy tegnap (és tegnapelőtt és azelőtt és azelőtt) mennyire sokmindent szerettemtudtam volna írni. akkor nem lehetett (vö. karótnyelt medika-effektus), most lehetni lehet, csak elfelejtettem mindent. fontos tehát bizonyára egy sem volt köztük. 

kaptam ma piros kabátot. egyáltalán nem téli (miért is lenne), de nekem akkor sem kéne másik, ha tudnám, hogy a következő vizsgámra menet piros hószoborrá fagyok. halva találták bárci benőt, ez most hogy ugrott be, automatikusan skandálom, imádom az arany balladákat. ilyenkor (vizsgaidőszakban) mindig elképzelhetetlen távol van az, hogy megint csak úgy olvasok majd az olvasás kedvéért. az a baj, hogy túl sok mindent kéne újat, de akkor mi lesz azzal a rengeteg gyönyörű márolvasottal. most beugrott, amit tegnapelőtt akartam ide mindenáron, csak aztán kilúgozták belőlem a szimpatomimetikumok. hogy mikor fogja már valaki feltalálni a negyvennyolcórás napot. tulajdonképpen egy röpke harminccal is kiegyeznék.

de honnan is keveredtem én a radványi sötét erdőbe. hogy nekem semmiáron másik kabát. túlságosan tökéletesen elképzeltem már, ahogy én piros kabátban vagyok. megyek az utcán, megyek akárki felé, most főleg zs. felé, és szép vagyok. szerinte szép. szeretem, hogy azt mondta, büszke rám. puha a tekinteted, ezt is mondta, puha és mégis határozott vagyok. ő így lát. mindenkit szeretném tudni, ahogy látnak, hátha attól előbb-utóbb lesz némi (reális) éndefinícióm is. 

persze ez hülyeség, de még mekkora. igenis hogy van önképem, mit kell ezen letagadni. nem értem néha magamat, ahogy beleragadok az addigi elképzeléseimbe, és csakazértse veszem észre, hogy már rég másmilyen vagyok. hihetetlen, hogy mennyit változom.

például hétfőn jöttem rá arra, hogy felnőttem. oké, ez így túlzás és nem is igaz. de hogy már nem vagyok gyerek. egyenrangú félként beszélgetek A felnőttekkel, akik meghallgatnak, adnak a véleményemre, megkérdeznek. furcsa nem a nagyok között titokban megbújó kislánynak lenni.

és az, hogy engem lehet szeretni. szerelmeslenni. persze ez se teljesen fedi a valóságot, hogy ez valami áptudét spanyolviasz lenne, mert (kit akarok becsapni) eddig is szerettek már engem. mondták már, hogy szeretnek. de valahogy mindig valami ijesztően éteri magasságba emeletek, és én a hintán is szédülök, ha a legmagasabbra lököm. elkezd liftezni fel-le a gyomrom, az ujjaimból kiszalad a vér, helyette jön valami gyengeség, ki akarok szállni, álljon már le. tehülye, minek lököd magad akkor oda fel. hát mert jó, azért. 

nem is az a gyönyörű most, hogy engem szeretnek, hanem hogy én. én is. olyan, mintha odaadtam volna a szívem, és már nem is nekem verne bennem, hanem neki. (ezt loptam a csillagporból, olyan közhelyesen szép. meg az egész film. minden alkalommal elkezdett könnyezni a bal szemem, amikor a csillaglány felragyogott a szerelmétől.)

úristen, most látom, mennyit írtam. pedig csak arról akartam, hogy nem tudok mit írni.

vol. 1.

olyan sok mindent szeretnék csinálni, amit nem csinálok, hanem helyette levomepromazin és escitalopram és ondansetron és bupivacain és hogyéneztmennyireunom. már most.

nem tudom rendesen kinyitni a szám. nőtt egy herpesz rá, és most már fáj is. erről biztos nem illik írni egy blogban, a herpesz, az mindenkinek a szomatikus magánügye. de én írni akarok, valami muszáj, ami más, mint lapozni mégegyet a könyvben (lassacskán átfúrja a köldököm, lyukas hassal milyen lesz már vizsgára menni, remélem, eléggé szánalmat keltő a sikerhez). ez mégiscsak több szimpla semmittevésnél, ami viszont szigorúan tilos. úgyhogy most írtam.

30. nap

írjak levelet magamnak, írjak le benne mindent, amit szeretek magamban.

szóval kedves énte.

most biztos azt várod maga(m)dtól, hogy valami mérhetetlen frappánsat írj, és nem fogsz. igaziból azért sem, mert elég abból, hogy olyan elvárásoknak akarj megfelelni, amikre azt mondod külsők, de úgyis világos, hogy honnan jönnek. nem írom most le neked, hogy mit szeretek benne(m)d, félek, attól elmúlna a varázs. különben is, tudod te azt, úgyhogy merjed tudni. 

és örülök, hogy boldog vagy, remélem, az is maradsz. egy boldog ember, aki néha (sokszor) azért fáradt, azért nyűgös, azért ideggyenge, azért szomorú. azért ember. azért.

és egy kis plagizálás p.f.-től, akinek ma voltam az előadásán (a felnőtté válás tizenkét lépésből három): 

1. (az anya felé.) élnijó.

2. (az anyánál.) szerethető vagy és tudsz szeretni, van oltalom.

3. (az anyától elfelé.) van valami dolgod az életben, tudsz adni és képes vagy az önátadásra.

29. nap

valami, amit reményeim szerint meg fogok tudni magamon/magamban változtatni és az okok.

hát. például nagyon remélem, hogy előbb-utóbb eljutok arra a szintre, hogy nem kell a hányingerig és a remegő hyperglykaemiás görcsig ennem magam csokoládéval (illetve tetszés szerinti édességekkel) ahhoz, hogy abba tudjam hagyni. ez, azt hiszem, nem szorul bővebb magyarázatra, hogy miért is lenne áldásos.

meg szeretnék egyszer túllendülni majd a testképzavaromon. még mielőtt a környezetem a teljes őrületbe és utálatba kergetem vele. magammal. különben sem kéne ilyen hülyeségekhez, féligigaz dolgokhoz meg nyűglődésekhez, szenvelgésekhez ragaszkodni, minek. pláne, ha már múlófélben vannak amúgy is.

a többi rossz/kevésbé jó tulajdonságomon (perfekcionizmus, hiúság, túlérzékenység, enyhe bipoláris II, impulzivitás, ésatöbbi, ésatöbbi) nem annyira szeretnék változtatni. olyan ez, mint a mindenféle függőségek vagy pszichés betegségek. csak ha funkcionális problémát okoznak, akkor igazi bajok. ha zavarnak, ha akadályozzák az életet. és azt gondolom, én itt azért bőven nem tartok. ha meg valaki mást zavar bármi a felsoroltakból (arra való igény esetén a lista természetesen szabadon bővíthető), akkor szóljon. picit meg fogok sértődni (ld. fent), de idővel egészen belátó tudok lenni, becsszó.

28 (+soksoksokadik) nap.

mi lenne ha teherbe esnék. mit tennék.

tizenhét éves koromtól akarok gyereket, persze sose volt kitől és sose volt reális, hogy jó anyukája tudnék lenni. jelenleg az első rész stimmel, a másodikat meg csak úgy fogom egyszer kideríteni, ha lesz. mármint gyerekem. szerintem menne különben. elkezdenék neki mesélni mindenfélét, onnantól beszélnék hozzá, hogy tudom, hogy van. meg boldog is lennék. és azonnal megvenném a legcukibb ikeás plüssállatot neki. (najó, igaziból azért, hogy legalább a születéséig én alhassak vele.)

27. nap

mi a legjobb dolog az életemben mostanság.

hát hogy boldog vagyok. vele, egymagamban, az életemben (vizsgaidőszak közeledése és kilátástalanság ide vagy oda). valahogy elmúlt belőlem az a szomorúmagányos üresség, ami eddig általában csak akkor nem volt, amikor éppen konkrétan valakivel voltam, akibe beleéltem magam, akin keresztül elfelejtettem szomorú és egyedül lenni. a legjobb dolog az életemben a hála. amiért rácáfoltam önmagamra, és minden kétségem ellenére mégis tudok szerelmes lenni.

26. nap

gondoltam valaha arra, hogy eldobjam magamtól az életet. ha igen, mikor és miért.

azért ez szerintem minimum egy-kétszer mindannyiunk agyában megfordul, még akkor is, ha utólag elfelejtjük, vagy magunkban se gondoljuk végig rendesen, nemhogy bevallani. igen, gondoltam. és közben arra is gondoltam, hogy nem fogom megtenni (gyávák és igaziból-élni-akarók önigazolása: nem teszem, nem tehetem, hiszen annyi embert tennék tönkre vele magam körül, és én - ugye - önző az nem vagyok). nem fogom megtenni egészen addig, amíg beteg nem leszek (értsd: gyógyíthatatlan), vagy amíg a testem nem érzem márcsupán csak lassú nyűgnek. akkor megveszem a csakoda jegyem a spanyol (/portugál/görög/egyéb) tengerpartra, és miután bevettem a kórházból (ahol előtte éveken át dolgoztam és segítettem az előző bejegyzésben említett soksok embernek) elhozott pár marék pirulát, lelépek arról a gyönyörű, szürkecsipkés szikláról a vízbe. ahogy én azt elképzelem. 

aztán repülök.

(az baj, hogy én igazán csak így tudom elképzelni a halálom, és egy cseppet sem félek tőle?)

25. nap

(megkésve bár, de törve nem:)

az ok, amiért szerintem a mai napig életben vagyok.

hogy megcsinálhassam azt a nagyon sok mindent, amit még nem csináltam meg. és különben is hülye kérdés ez. és csakazértse kezdek el arról áradozni, hogy az életemnek oka van és célja, hogy nekem küldetésem van, mert segíteni fogok (szeretnék) ezer meg ezer embernek, boldoggá teszek még másik ezret, és közben ráadásul lesz egy fészekalja gyerekem is, hát ez az ok, hogy életben vagyok, annyira evidens, hagyjatok már. momentán meg zs., de ez aztán végképp nyálasan csöpög.

s ahhoz hogy így legyen.

szeretem ezt az első, katartikus hóesést, amikor kitárt testtel sétálok hazafelé. évről évre szeretem. mondjuk most sok más mindent is szeretek. az életemet például. istenem, hogy mennyire nagyon.

24. nap

készítsek valakinek egy zenei listát, és magyarázzam el, miért azokat a zenéket választottam.


akkor csinálok egyet zs.nak. komment nélkül, hogy ismerjen meg jobban. és csak hogy megoszthassam vele.

lykke li - tonight.
leonard cohen - who by fire.
angus & julia - what you wanted
emiliana torrini - gollum's song
tori amos - toast
cat power - devil's daughter
damien rice - 9 crimes
sia - we'll be free
the pierces - sticks and stones
rachael yamagata - sunday afternoon

(és akkor most abbahagyom, lekorlátozom magam tízre, különben estig írnám a blogot, és még hajat kell mosnom különben is, mielőtt találkozunk.)

majdnem nyugalom.

na menjünk- mondta, miután kigyönyörködte magát.
jó- mondtam, miután a szemébe néztem.

don't you dare touch the ground.

túl sok mindent kéne írni, persze mindent csupa virágnyelven, nem mintha bárki olvasna, de akkor is. csak úgy meg nincs kedvem, különben sem tudom pontosan, akkor most mit is érzek. várakozást és kíváncsiságot és örömöt, addig biztos. egészen lufivá vagyok fújódva az optimizmustól meg a lehetőségeim tárházától. azért vicces, hogy mindig az van, hogy vagy minden iszonyú, vagy minden csodálatos, de valahogy sosincs egyszerre mindkettőből egy kicsi, hogy kiegyensúlyozzák egymást. és akkor még azt mondják, hogy maradjak a földön,  hát hajrá, aki erre képes. mert én vagy valóban kétméterrel lebegek minden felett, vagy valami kétszáz kilométeres gödörben fetrengek az önsajnálattól kicsorduló könnyeimben ázva. 

úristen, de szeretnék boldog lenni. huzamosabb ideig, ha kérhetem. 

23. nap

valami, amit bárcsak megtettem volna az életemben.

hátbasszus. azt gondolom, hogy még előttem az életem. úgyhogy egyelőre talán azért nem ásom el még magam. de mondjuk bárcsak lenne bátorságom elutazni egy másik országba hosszabb időre (nemvéglegesen). ennek kapcsán mondjuk írhatnám, hogy bárcsak vettem (vettük) volna a fáradtságot, hogy elintézzük magunknak előző nyáron a barcelonát. de akkor nem ott lettem volna gyakorlaton, ahol. és nem ismertem volna meg d.doktort például. meg a többieket se. úgyhogy minden úgy jó, ahogy van. 

pláne most.

22. nap

valami, amit bárcsak ne tettem volna meg az életemben.

bárcsak néha gondolkodnék ahelyett, hogy fejtetőig merülök a hűdeintenzív érzelmi világomban.

különben meg nembánok, semmit se bánok, sálálálálá. és ezt komolyan így is gondolom.

21. nap

képzeljem el, hogy a legjobb barátom autóbalesetet szenved, mi pedig egy órával korábban vesztünk össze, mit teszek?

azonnal odarohanok a kórházba, és az összes de összes energiám és mindenem arra összpontosítom, hogy ő jól legyen. és sírok. és fogom a kezét a műtőben, és arra gondolok, hogy minden rendben lesz, és hogy mennyire szeretem. különben ez egy idióta kérdés nyilvánvaló válasszal.

20. nap

véleményem az alkoholról és a drogokról.

az a baj, hogy szeretem a mámort. amikor még nem vagyok teljesen elveszve a világban (illetve az alkoholban), hanem még csak úgy lebegek és minden irtó evidens és szép és könnyű. olyankor táncolni kell, ölelni kell. és tényleg minden mást elfelejtesz (jóesetben). igen, tudnék még áradozni az alkohol fantasztikus hatásairól. de azt hiszem (remélem), ha nem ízlene tényleg némelyik, akkor nem innék. csak sajnos ízlik.

a drogokról meg nem tudok nyilatkozni. nem is szeretnék soha. 

(kivétel az elesdé, de azt is csak feldmár miatt. meg mert remélem, hogy pszichotikus soha nem leszek, viszont hallucinálást szeretném egyszer kipróbálni.)

19. nap

véleményem a vallásról és a politikáról.

egyik sem játszik különösebb (hogy egzakt legyek, semmilyen) szerepet az életemben. ez biztos arra utal, mennyire érdektelen vagyok a világ nagyobb, az életemen és környezetemen kívül eső dolgai iránt, de ez a lényegen mit sem változtat.

partiarc.

a pöttyöset ezennel kinevezem másnapos ruhának. már meg se próbálom azt elhitetni magammal, hogy a sohatöbbetnemiszomból a soha tovább tarthat, mint egy (két) hét. pedig hogy fájnak ezek a másnapok, jaj.

18. nap

véleményem az azonos neműek közti házasságról.

őszintén áldásom rájuk. miért ne legyen nekik is papírjuk, szépfehérruhájuk, gyűrűjük, ha ettől lesz kerek számukra a világ. olyan mindegy. én irtó toleráns vagyok (egészen addig, amíg nem nyalják egymást a kedves felek a szemem láttára mindenféle nyilvános helyeken. mondjuk ez ellentétes neműek esetében éppannyira undorít. és nem, nem azért, mert engem meg senki nem nyalogat). 

meg mondjuk gyereket azért ne akarjanak, mert neki viszont nem mindegy, hogy apa/anya modell nélkül nő-e fel. az azért kissé túlzás, azt gondolom, és nem jó.

17. nap

egy könyv, ami megváltoztatta valamiről alkotott véleményem.

inkább olya(noka)t mondok, amik hatással voltak rám, mert konkrétan nem tudom egy (vagy akár pár) könyvhöz kötni a véleményem esetleges megváltozását. viszont a világlátásomon, rajtam biztos, hogy sok könyv formált. nem véletlen vagyok olvasásfüggő.

szóval bartis attila nyugalom. arról nincs is mit írni, képtelen is lennék rá, ahhoz én kevés vagyok. szabó magda. tetszenek a sorsok, amiket ábrázol, még akkor is, ha néha elcseszettek, és cseppet sem követendők. avar bella elhagytál napot, holdat. peter marshall nincs helyed a temetőben. e kettő után mindig kissé hálát adtam az én életemért. jókai anna. főleg a jákob lajtorjája meg a ne féljetek. varga katalin kislányom, édesem. ezt se tudom szavakba önteni, gyerekkorom óta bennem van, valahogy az egy tökéletes könyv. linn ulmann mielőtt elalszol. 

és most már teljesen másképp állnék hozzájuk, gondolom, de gyerekkoromat végigkísérték, és hatottak rám a kertész erzsébet-könyvek meg a twist olivér meg a tamás bátya kunyhója (utóbbi kettőt rituálisan elolvastam minden évben minimum egyszer, és mindig ugyanúgy voltam képes zokogni rajtuk. ez némileg rávilágít az akkoriban kialakuló lelkivilágomra).

jaj, most elárasztottak a mindenféle olvasmányélmények, ez borzasztó. mert itt van még ez a stefan zweig könyv is, a nyugtalan szív. ha a véleményemen nem is változtatott, mindenesetre nagyon elgondolkodtatott erről az egész részvét-ügyről. 

arról, hogy feldmár vagy a most olvasott daniel goleman (érzelmi intelligencia) mennyire változtatott a gondolkodásomon, szintén nem tudok nyilatkozni, mert fogalmam nincs, előtte mi volt a véleményem (volt-e?). és most látom, hogy ez lett mind közül a leghosszabb post, úgyhogy inkább nem fitogtatnám tovább a (nemlétező) műveltségem.

(amúgy a daniel goleman-könyvet szívem szerint mindenkinek kötelezővé tenném. nem csak az orvosoknak, terapeutáknak, bár nekik aztán főleg. de amúgy is sokat dobna rajtunk, embereken.)

16. nap

valami vagy valaki, aki/ami nélkül könnyen tudnék élni.

ide most olyan kell vajon, amire most azt hiszem, fontos nekem, és közben mégsem? mert ilyen nincs; én nagyon okosan válogatom szét a lényegest és lényegtelent (lásd. előző). például a tévé picuri szerepet sem játszik a mindennapjaimban, és az se zavarna, ha egyáltalán nem lenne. 

talán néha a mobil. olyan időszakaimban, amikor mániákusan várom, hogy valaki keressen, aki nem keres, ami fáj, amitől sírok. na olyankor lenne jobb, ha inkább meg se lenne az esélye, hogy hívjon. a valaki.

valaki, ilyen nincs. mégsem tüntetünk el embereket.

jut eszembe: a vizsgaidőszak(ok) nélkül egész pompásan élném teljesítménykényszer nélküli, vattacukorrózsaszín világom. a farmakológiakönyv eliminálása pedig kifejezetten könnyítene rajtam.

15. nap

valami vagy valaki, ami/aki nélkül tudom, hogy nem tudok élni, mert már megpróbáltam és nem ment.

a csokoládé. meg egyáltalán, az evés (milymeglepő). a többi nélkül nem is próbáltam, de tudom, hogy nem tudnék soha élni. ilyenek az emberek-akiket-szeretek, az olvasás, a zongora, a zene, a ruháim és az alapozóm (igen, az alapozóm). más hirtelen nem ugrik be létfontosságú. ja de. a kávé.

14. nap

egy hős, akiben csalódnom kellett.

nos, a brúszwillisz-féle világmegmentő, armageddonos hősökben soha nem is hittem,  így legalább ezt a csalódást megúsztam, ez baromság, nem hősség.  más olvasatban viszont, szerintem hősies, ha valaki egyedül neveli fel a gyerekeit vagy küzd egy halálos betegség ellen. vagy ha minden nap bemegy egy rohadó, omlófalú kórházba gyógyítani, minden szociális és egyéb szar ellenére, és nem adja fel és nem veszíti el a hitét. de persze én elfogult vagyok, nem is kicsit.

a dolgok állása.

gondolom, évekkel ezelőtt lett volna időszerű, de én valahogy most érzem magam igazán a gyerek- és felnőttkor határán. néha még mindig határtalan öröm fog el, amikor rádöbbenek egy étterembe vagy kávézóba belépve, hogy akármit választhatok. vagy olyankor, amikor megállok a híd közepén a korlátnál, és anélkül tudok belemerülni a dunába, a városba, a szélbe, hogy az motoszkálna az agyamban, most vajon hányan néznek meg, és mit gondolnak rólam. 

13. nap

egy zenekar vagy előadóművész, aki(k) nehéz napokon segítettek át.

például udvaros hóesése kifejezetten sok utálatos, zimankós téli napon segített át. amúgy meg inkább az van, hogy a zenék, amiket hallgatok, illeszkednek az aktuális hangulatomhoz. vagyis nehéz napokon a lehető legdepressziósabb dalokat választom, a biztonság kedvéért, hogy még véletlenül se rángatódjak ki a gödör fenekéről. viszont abban igenis segítenek, hogy legalább ne (csak) önmagamat sajnáljam, hanem sirassam a többi szomorú érzést is, és az úgy valamiért már rögtön nem olyan rossz (önálltatás mesterfokon). úgyhogy akkor ide sorolnám tori amost, damien rice-ot, regina spektort, lykke li-t, a coldplayt, rachael yamagatát és még tényleg sok másokat, akik most csak azért se jutnak eszembe. (meg ugye, ha túl hosszú lenne a lista, még -nyilván tévesen - azt a következtetést lehetne levonni, hogy nekem folyton csak nehéznapjaim vannak.)

12. nap

valami, ami miatt soha nem kapok bókot.

úristen, ez milyen egy hülye kérdés. most komolyan elkezdjem sorolni azt az ezermillió velem kapcsolatos dolgot, amit senki nem szokott megemlíteni, hogy mennyire csodálatosfantasztikus? miközben persze az, mert hát én magam csodálatosfantasztikus vagyok, ez evidens. még soha senki nem dicsérte mondjuk meg, milyen ügyesen sétáltatok kutyát magassarkúban. pedig az azért egy látvány.

11. nap

valami, ami miatt a legtöbb bókot kapom.

a szemem, a ruháim, a fülbevalóim, az alakom, a közösségi portálokra kitett verseim, némely írásaim.

10. nap

valaki, akit el kéne eresztenem, vagy azt kívánom, bárcsak ne ismerném.

hjaj, ez is klisé lesz, de ilyen nincs. mindenki okkal szerepel az életemben, ahogy bizonyára én is okkal az övékében. mellesleg remélem, hogy valami pozitív üzenetet hordozó, jó okkal. ha van valami, amit el kéne eresztenem, az inkább a múlthoz (annak bizonyos momentumaihoz) való már-már mazochista ragaszkodásom. mert persze, nyilván az sem volt istenadta véletlen, amikor félév után találkoztam zs.tal pontakkor, pontúgy. de talán nem kellett volna utána még két (négy) hónapig ennek az árnyékában élnem, újra és újra direkt átélnem mindent. meg azt a mini-magambazuhanást is kihagytam volna, jut eszembe.

ma van hátralévő életed első napja. evidens, hogy azért szeretem annyira ezt a mondatot, mert én tökéletesen képtelen vagyok a jelenben élni. pedig jajdekéne.

9. nap

valaki, akit nem akartam elereszteni, mégis eltávolodott.

én nemtudom, hogy van-e ilyen. az eltávolodás szerintem mindig kettőn múlik, ráadásul oka is van. akit nem akartam elereszteni, az nem az én eleresztésem nélkül távolodott el, hanem azért, mert mindkettőnknek muszáj volt,  így alakult (zs.). néha pedig azt érzem, hogy kicsit mindenkitől távol vagyok, én magam. minden kapcsolat változik az idővel, és a kezdeti rajongó túláradás óhatatlanul elmúlik, mert vannak a hétköznapok, az egyetem, a másbarátok, a nagybetűs.

8. nap

valaki, aki pokollá tette az életemet.

tudomtudom, közhelyes, de én magam. senki más nem közreműködött ennyire huzamos ideig. (itt az ideje, hogy ne ámítsam magam tovább már, úgyhogy leírom hivatalosan is, hogy huszonhárom éve.)

átállás.

a legtöbb dolog csak megszokás kérdése, azt hiszem.

7. nap

valaki, aki miatt érdemes élnem.

akiket szeretek.

6. nap

valami, amit reményeim szerint soha nem kell megtennem.

megcsalni valakit. rájönni, hogy engem csalnak meg. kiégni. olyan munkát végezni, amit nem élvezek. alkuból hozzámenni valakihez, csak azért, hogy legyen gyerekem. ott lenni a gyerekem temetésén. akárki temetésén, akit szeretek. felébredni arra, hogy megöregedtem.

5. nap

valami, amit reményeim szerint meg fogok tenni életem során.

noshát. nagy-nagy reményeim szerint egyszer csak vége lesz az egyetemnek, és le fogok diplomázni és orvos leszek és pszichiáter leszek. nem akármilyen, hanem jó. remélem, hogy szeretni és gyógyítani fogok sok embert. azt is remélem, hogy sikerül majd végigcsinálnom a kineziológiát, meg szeretném a családállítást és valami pszichoterápiát is. meg szerelmesnek lenni végre és fehérruhában állni valami tengerparton valaki szemébe nézve. akit majd megtalálok. hamarosan. különben pedig nincsenek túlságosan óriási igényeim. szeretném megélni az anyaságot, szeretnék jó anya lenni. kiadni egy novelláskötetet. meg egy regényt (vagy kettőt). ejtőernyővel ugrani iszonyú magasról és repülni az égben.

4. nap

valami, amit meg kell bocsátanom valakinek.

szerintem elsősorban magamnak kell megbocsátanom. elsősorban nem is az olyan kimondható dolgokat, amiket már leírtam. hanem valahogy az egészet. másfelől pedig azt gondolom, hogy nincs olyan, hogy megbocsátás, itt a földön. hanem elengedés van, és felejtés van. én ezt próbálom.

m.nak azt a több mint egy évvel ezelőttit. t.nak a megbízhatatlanságát. zs.nak magunkat. és magamnak, magamnak, magamnak.

tulajdonképpen én soha nem másokat hibáztatok.

3. nap

valami,amit meg kell bocsátanom önmagamnak.

hogy nem vagyok tökéletes. hogy akármit csinálok, akármilyen vagyok, az sose lesz elég jó önmagamnak. a sértődött büszkeségem. hogy még véletlenül sem hagyom magam huzamosabb ideig boldognak lenni. a gigászi elvárásaim. az olykor (gyakran) fellángoló öngyűlöletem. hogy direkt nem tudom elengedni a múltat. hogy képtelen vagyok nemet mondani, amikor kéne, aztán persze betelik a terézanya-pohár, amikor nem kéne. a társfüggőségem. a skorpiói természetem. az anyám. a félelmetes indulataim, a magányom.

és azt a nyári éjszakát a loire-völgyében.

2. nap

valami, amit szeretek magamban.

hogy a világon a legszebb hivatást választottam. hogy nem elégszem meg azzal, ami van, és igenis próbálok fejlődni, még ha néha az egy lépés előre után kettőt megyek is hátra. van kitartásom és akaraterőm. meg egy icipicit azért a perfekcionizmusom is szeretem. és a bolondságom, ahogy mindig a végletek közt ingadozom, és tudok nagyon boldog (és nagyon szomorú) lenni. szeretem, hogy nem kellenek nagy dolgok ahhoz, hogy két méterrel a föld felett lebegjek, hogy néha elég a szél vagy a napsütés. és merek sírni a metrón, és merek énekelni az utcán. szeretem, hogy tudok ölelni. szeretem, ahogy öltözködöm, szeretem a fiatalságom, szeretem, hogy sokat olvasok és sok filmet megnézek. szeretem, hogy merek más lenni mint mások, hogy tudok igazán felszabadult lenni, hogy beismerem a gyengeségem. szeretem, hogy képes vagyok feltétel nélkül bízni és hinni az emberekben. szeretem, hogy most, ahogy írok, rájöttem, hogy egész sok minden van mégiscsak bennem, ami nem is olyan rossz. 

és szeretem azt a két mélyedést a derekamon hátul. meg a szemeim. meg a kezem. 

1. nap

valami, amit utálok magamban.

mondjuk, hogy pár óránál tovább sose jó az, ami éppen van. hogy kötelezően jön a zuhanás minden vidámboldogságom után. előre beprogramozom magam. aztán ott van a társfüggőségem. a szeretetéhségem. az elismerésfüggőségem. a perfekcionizmusom. hogy nem tudom elengedni a múltat. hogy dédelgetem a sérelmeimet. hogy semmiben nem vagyok kiemelkedő vagy tehetséges, és ezen még folyamatosan nyűglődöm is. hogy ha valami rossz, még direktbe rá is teszek egy lapáttal, mert szenvedni jó, ezt ki ne tudná. hogy néha csakazértse hagyom magam kikecmeregni a magán(y)gödrömből. meg a túlérzékenységem, hát azt nagyon. ahogy annyiszor megsebzek vele másokat, mert igazságtalan vagyok. pedig nem nekik, saját magamnak nem kellek (amit kivetítek mindenkire, ha épp olyanom van). és nagyon indulatos tudok lenni, és gyűlölni is tudok. amire nem vagyok büszke, még ha azzal vigasztalom is magam, hogy ez az ára annak, hogy nagyon tudjak szeretni is. meg minden nagyon látszik az arcomon, főleg a szemeimen, ez jó és rossz is egyben. a rossz része leginkább az, amikor nem is próbálom visszatartani, pedig tisztában vagyok vele, hogy ezzel másokat bántok. utálom, hogy rányomom a bélyegem mások hangulatára. utálom, hogy nem vagyok hajlandó beismerni, hogy nem minden utálatraméltó bennem. utálom, hogy nagy többségben utálom magam. meg a diszfunkcionális attitűdjeimet, amik külön posztot érdemelnének.

(ez egy harmincnapos játék különben, amit valaki más blogján találtam, és megtetszett, úgyhogy most elkezdtem én is.)

unplayed piano.

azt hiszem, nekem valami zenés blog lenne való inkább. agyalni úgyis túlsokat. bár, ha jobban magamba gondolok, számomra a zene is az agyalás egy formája. mert mindig minden aktuálisan hallgatott-szeretett számban van minimum egy sor, ami én vagyok éppen. és akkor azt berakom újra meg újra meg újra (satöbbi), és azt gondolom, ezt most tényleg nem fogom megunni soha, és néha ez a soha valóban eltart hónapokig. például a your ghost vagy a 9 crimes. szerintem ezek már örökre gyönyörűek maradnak. vagy hogy i'm not gonna live for you or die for you or do anything anymore for you. 

és persze if it's so good being free, would you mind telling me why i don't know what to do with myself.

most pedig megyek zongorázni valamit. csak a teljesség kedvéért.

ez most kifejezetten tetszik nekem.

.

tant qu'on n'a pas choisi, tout reste possible.

broken biscuit.

megpróbáltam kint hagyni, ha nem is a küszöb előtt, de minimum az előszobában, az orosz fizikakönyv és a német nyelvtan között a polcon. és amikor már egészen elhittem, hogy sikerült, elkezdte mondani mégis a fejemben, mondott mindenféléket, s hogy nem hallgattam rá, végül már csak nyüszített. mint valami kóbor kölyökkutya, pont te hiányoztál ide, gondoltam résnyire nyitott pillákkal. kívül persze csupa mosoly és mégcsupább odaadás voltam, remegett az egész testem a fázástól, nem segített a forró tea sem, amit előtte készített nekem. (hadd hunyjam le a szemeim teljesen, hadd ne kelljen ezt végigasszisztálnom, kérlek, kérlekkérlek.)

annyira végtelen volt, most még utólag se tudtam bemesélni magamnak, hogy nem is volt ez olyan rossz, és hogy mindennek megvan az ára, te döntöttél, kibírod, miért ne bírnád. azért, mert csak.

mert azután a másik után is fel lehetett mosni a sírásommal az egész orléans-i katedrális padlóját, ahol próbáltam megbeszélni az istennel, hogy fog nekem ez még jobban is menni, ez az élet.

hát tessék. hogyne, hogy megy. lehet megnézni, mennyire igazán.

(enyhe öngúny közepette mos belül a sírás, csiklánd, mint a sárbogárdi jolánt.)

who cares.

két teljes napon át egyetlen szót sem szóltam. annyi ebben a mondatban a tagadás, hogy pusztán az elolvasásától negatív és szomorú leszek, hát még amiért én írtam le. hát még amiért igaz. persze, mi mást várhatnék. idegen vagyok én önmagamnak is. 

rosszat álmodtam megint, valami nagy víz volt benne és számonkérés valami miatt, amit nemjól csináltam. kicsit fáj ilyet álmodni, mert én nagyon szeretném jól csinálni a dolgokat, tulajdonképpen semmit nem szeretnék jobban. ezt hívják megfelelési kényszernek (?). például elkezdtem most olvasni az üveggyöngyjátékot. leginkább a címe tetszett már régóta, azt gondoltam, valami olyasmi lehet, mint az üvegfigurás tennessee williams-dráma, és azt nagyon szeretem, az olyan szomorú és szép (én is szeretnék szomorú és szép lenni, nem pedig csak az első). de már a bevezetőnél elakadtam, egyáltalán nem az a költői valami, amit vártam a csodaszép szóösszetétel alapján (meg hesse nevéhez is mindig a költőiséget társítottam, senki ne kérdezze, milyen indíttatásból, olyasmi lehet ez nálam, mint hogy a zsombor az egy sötét zsák, a klotild pedig egy kövér víziló, a matildával együtt, csak utóbbin nincs főhercegnői tiara, ezúton is elnézést kérek tőlük). hanem afféle utópia, bár legalább nem az ezerkilencszáznyolcvannégyes fajtából, de ezzel ki is fújt a pozitívumok tárháza (persze mások számára ez nyilván nem volt újdonság). röviden: nem tetszik. mégis végig fogom vergődni, mert ilyen vagyok, mert könyvet nem hagyunk félbe, mert olyan híres, mert az alapműveltség része, mert én átlagon felül szeretnék művelt lenni, és mert ebbe beletartozik a varázshegy, a 22-es csapdája és az üveggyöngyjáték is. hát így járnak a kényszeresek.

szeretnék vásárolni, már nagyon, csak még valahogy nem bírok hozzányúlni ahhoz a pénzhez. különben is, ez is csupán kényszeresség. illetve függőség. a. is megmondta anno, le kéne szoknom róla, igaz, szerinte a naplóírásról is le kellett volna szoknom, amiben szintén van némi igazság (mármint hogy egy bizonyos határon túl nem jó az sem), de mégse tudok egyetérteni. úgyhogy marad a napló, marad a vásárlás, maradok én.

annyira csak nem rossz a helyzet. még a könyv is beindulhat. nem szabad az első huszonhárom oldal után ítélni. úristen, hogy tényleg épp ennyi éves vagyok. leszek.

today has been okay.

úgy döntöttem, fáradt vagyok ma már mindenhez. úgy döntöttem, ne legyen a rák, ne legyen a teljes gégeeltávolítás, és végképp ne legyen a tátongó, szomorúszomorú lyuk senkinek se a nyakán. úgy döntöttem, hogy jár még nekem (nekünk) minimum két hét indian summer. mondjuk, ha beszerzek végre egy gumicsizmát (bizonyára ebben is túl nagyok az igényeim), máris szívesebben veszem azt is, hogy folyton rámzuhan az eső. majd a hétvégén. viszont most elkezdtem szedni valami vitamint. hogy szép hullámos gesztenyebarna legyen a hajam. senki ne mondja nekem, hogy ez nem egy cél.

első.

két napja találkoztam egy fiúval, miután felkeltem az ágyból egy másik fiú mellől. egyikőjük sem a szerelmem, nekem az valahogy nem megy. most pedig blogot írok, egyszer ki kell próbálni ezt is, olyan nehéz nem lehet. valahol félúton a napló és a novellaírás között, én legalábbis így képzelem.