a jung-féle személyiségtesztben van egy olyan eldöntendő kérdés, hogy a megoldáshoz vezető út fontosabb-e számodra, mint maga a megoldás. jó pár éve (inkább bele se gondolok, mennyi, mert elkap az úristen, mikor lettem ilyen öreg- gondolata) megcsinálom néha, azt mondják, érdemes, válthat az ember kategóriát felnőtt(ebb) korában is. én három között szoktam ingadozni, de erre a kérdésre konstans igen a válaszom. olyan ez, mint várni valamire, én azt is ezerszer inkább élvezem, mint a konkrét eseményt. illetve ez így hülyeség, mert például a karácsonyt (a szentestét) is imádom, és teljes valómmal részt veszek benne, vagyis nem igaz, hogy ne élvezném, csak akkorra már elmúlik az a csodálatos feszültség meg izgalom, ami addig betöltött tetőtől talpig. valahogy, ha már benne vagyunk, túl hamar vége lesz mindennek, bizonyára ez is valamiféle téves átélése a világnak. j.tal már beszéltünk egyszer erről, hogy nem szabadna így beleélnem magam előre a dolgokba, nem szabadna, hogy a várakozás szabja meg az életem, írtam már erről itt is, elkerülhetetlen az üresség, ami marad.
ettől függetlenül, nem bánom azt a várakozásteljes túlfűtöttséget, aminek köszönhetően tegnap sikítozva díszítettük a fát, vihogva paníroztuk a hagymát, és ajándékmasnit kötöttünk a hajunkba (pontosabban nekem a homlokomra, kicsit mint egy húszasévekbeli fejpánt), a szívem mélyén picit szeretek én ilyen lenni, az a helyzet. és hogy egy parányit még fényezzem magam, tegnap kétszer is negyvenmilliót nyertem a legyen ön is milliomosban, meg is guglizom mindjárt, melyik bankban váltják be azt a cuki rózsaszín játékpénzt.
holnap pedig netmentes (jesszus, ugye nem csak szerintem vicces ez a szóösszetétel? mert akkor keresek gyorsan egy szakembert.) napot fogok tartani, mert téboly ez az tanulás indukálta unalom indukálta függőség. meg a humorom, az még egy téboly.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése