can't cook, won't cook.*

még szerencse, hogy a mikrón elállítódott az óra (szerintem ugyanazok az ufók voltak, akik a Közellenség biciklitartójából a szottyadt zsömléket is eltüntették a minap), mert így, amikor hazaértem féltizenegyre, még mindig csak délután félötöt mutatott. és egy pillanatra még el is hittem, igen.

de legalább ma megtanultam, hogy az atípusos mycobacteriosis egyik fontos jellemzője, hogy nem patogén a tengerimalacra (wtf??????). mondjuk lehet, hogy ezt még tegnap tanultam meg, csak némileg össze vannak mosódva eseménydús napjaim. vagy fogjuk inkább a mikró órájára.

lelkiállapotomat egyébként mi sem festi plasztikusabban alá, minthogy zs. elvitt a star trek mittudoménhányra háromdében, és élveztem. állítólag annyira látványosan, hogy egy óra után akarta mondani, hogy ha unom, elmehetünk, aztán hozzám sem mert szólni.

szóval igazán bármi megtörténhet.**

*: a címnek semmi köze a bejegyzés tartalmához, mindössze tökéletesen kifejezi tébolyultságomat. egyébként a papírtigrises szerencsesütinkben írták a múltkor az okos sushievők.

**: kivéve, hogy mégis kirakjam a tablóképet profilképnek. azt hittem, már vége a dömpingnek, erre ma megérkezett az újabb hullám. 

amotivációs szindróma & eperszezon*.

vicces az én elmém, például abban a pillanatban, amikor kimondtam j.nak a hétfői mozi előtt, hogy ismerem családállításról azt a pasit, és hova gondol, hát dehogy emlékszem a témájára, örülök, ha az arcok berémlenek, szóval a következő másodpercben már emlékeztem arra, hogy az ablakos falnál ült mindkét nap, hogy milyen problémával jött, és hogy nagyjából milyen dinamikák álltak mögötte. a monumentalitás viszont továbbra sem a kenyerem, mert teljesen rendben van a naplemente és háborús tüzek által vörösre maszkírozott műháttér az 1939-es elfújta a szélnél (amit imádok is az összes korból adódó teatralitásával és technikai cukiságával együtt), de ugyanez röhejes és mesterkélt és gagyi 2013-ban a nagy gatsby ki tudja, hányadik feldolgozásánál. és igen, lehet, hogy szálljak le a magas lóról, de akkor sem tudom feldolgozni, hogy minek (minek? minek? minek??) kell leszinkronizálni a filmeket, hát nem tudnak a magyarok olvasni (költői kérdés)? merthogy nekem utoljára (egyben először, mert annyira felhúztam magam, hogy nagyon sebtiben megtanultam gyorsan olvasni) kábé tízévesen okozott lelki válságot, amikor az evitát néztük otthon, és nem tudtam végigolvasni a dalok alatt a szöveget. 

viszont (ha már monumentalitás), volt valamelyik este a tévében a bolygó hollandi, és mivel mindig az volt a kedvencem az operamesékből, beraktam háttérnek a tesztezéshez. megdöbbentően olyan vagyok, mint senta, én is várom a sápadt hajóst, hiszek a legendájában, sokkal jobban hiszek, mint a húsvér valóságban (sokkal jobban le is köt az álmodozás, tisztára mint az operában). és az csak megerősít, hogy tessék, hozzá is eljött, létezett valóban a bolygó hollandi. a kevésbé pozitív végkifejlet pedig ebből a szempontból irreleváns, a fő, hogy megtörtént, amiben hitt. úgyhogy tényleg legfeljebb tíz év múlva kötök kompromisszumot (nagy szavak, ahh).

a s.-i affért is lezártam, és hát nincs új a nap alatt, hiába intelligens, ráadásul pszichiáter a pasi, hiába negyven éves, pontosan ugyanúgy reagált, mint eddig bármelyik férfi, akinek a burkolt/kevésbé burkolt célzásaira végül adtam egy egyenes elutasítást (értsd: sértődés, játszma, pici szurkálódás, egészen más hangnem, mintha még én lennék a hülye, és értettem volna félre a nagyon is egyértelmű mondatait). így vagy úgy, örülök, hogy vége.

a tanulással meg az a nagyizzadt helyzet, hogy baromira nem tudok haladni, főleg, mert befejeztem a tesztkönyveket, és elkezdtem tegnap a belgyógyászatot, de egyrészt nem túl nagy motiváció, hogy egy kegyelmekettessel is ugyanazt a diplomaeredményt érném el, mint egy tökéletes ötössel, másrészt az sem ösztönöz túlzottan, hogy a legtöbbek, akikről tudok, még a tesztezés legfeljebb közepén tartanak, akkor meg hova ez a nagy igyekezet.


*: nagyjából tényleg a tegnap vásárolt kiló eper az egyetlen jódolog az életemben.

szváziföldi boszorkány

szeretnék lenni. szerintem cuki az a hír, mindenesetre még mindig jobb, mint az amerikai abortusz-gyilkosságok vagy az eurovíziós giccsparádé, és legalább megnéztem, hol van szváziföld a térképen, és megint tanultam valamit.

van néha, amikor olyan rossz szájízzel ébredek, valami hülye belső feszültséggel, és az első percekben hirtelen az okra még nem is emlékszem, csak érzem, hogy valamiért most nem jó. vizsgaidőszakokban szokott (mikormáskor) a leggyakrabban előfordulni, ma meg azért, mert tegnap éjjel századjára is megnéztem ezt a diplomaátlagosdit, és századjára is kijött egy új szám (matekzseni vagyok, most már fix), ami szerint akkor sem lehetek summa cum, ha légmutatványokat bemutatva százszázalékosra csinálom meg ezt a három államvizsga-részt. és tudom, hogy ez nem számít, én is ezt hajtogatom a barátaimnak, akik a rite-cum laude határon stresszelnek, és őszintén így is gondolom. csak van ez a kettős mércém, ami szerint magamtól messze mást várok el, és ez most rossz. ráadásul eddig is a reméltnél is oltáribb baromságnak tartottam a tesztezést (ha lesz valamikor érkezésem, a főfőfő blődségeket bemásolom, csak a reális kép kedvéért, meg hogy így várja el tőlünk bárki, hogy [gyakorlati] tudással rendelkező orvosként távozzunk e világhíres egyetemről), de innentől még kevésbé látom értelmét bárminek. és mégis szétparázom magam miatta (nyilván a szóbeli, és nem a teszt miatt, annak a bemagolására egy csimpánz is képes, nekem pedig pont tökéletesen megfelel a célra a némileg fotografikus memóriám).

erről ennyit. viszont annyira azért mégsem parázom túl, hogy tegnap ne fedeztük volna fel j.val, hogy a kopaszigát tényleg klassz hely, a szabadsághíd még mindig a legszebb, a levendulás-fehércsokis kézműves fagyi pedig finom.

daylight.

először is köszönet az illetékesnek, aki visszaadta a tízig alvás semmihez sem hasonlítható, földöntúli képességét. (meg egyáltalán, az alvás képességét, még akkor is, ha eme frenetikus aktus a nappali szőnyegén történt meg, egészen pontosan két kispárnával a lumbalis lordosisom alatt*).

tegnap frissiben szerettem volna megírni a sikerélményeimet, de végül tök későn értem haza, miután apukámat megszállta a szentlélek (vagy hatásosak voltak a könnybe lábadt, hisztérikusan csillogó szemeim), és az orvososdi után nemcsak ebédelni vitt el (ó, az a rebarbarás-málnás morzsatorta!), hanem cipőt is kaptam, olyat, aminek van rendes talpa meg sarka. este pedig j.val találkoztam, kipróbáltam, milyen fájó derékkal futni az esőben**, utána pedig kénytelen voltam megnézni az éjjel-nappal budapest aktuális epizódját, szóval hipp-hopp éjfél lett.

szóval sikerélmények. (1) kiderült, hogy képalkotóval nincs semmi durván kóros a gerincemen, és fogok járni a gyógytornász csajhoz, akit ráadásul ismerek a klinikáról egészen véletlenül. holnapra állítólag már hatni fognak a szerek is, jelenleg már attól ugrándozni tudnék (ha elég bátor lennék a hirtelen mozdulatokhoz), hogy nincs bőghetnékem minden mozdulattól, és ülni is tudok, és ma reggel majdnem lehajoltam (!!!) a leejtett zsebkendőért. (2) beszéltem apámmal, és ugyan nem voltam képes konkrét összeget megnevezni, de kértem, hogy kapjak többet, mert (dobpergés) nem tudok havi huszonötből megélni. (3) plusz elmondtam, hogy tízes skálán mennyire esik az pocsékul, hogy szarik a fejemre, és szépen megtárgyaltuk, hogy ugyanazt érezzük mindketten, hurrá, várom a fejleményeket. (4) kaptam cipőt (ld. fent). (5) keresztapámék elküldték a karácsonyi könyvutalványom, úgyhogy megvettem a nietzschés yalom-könyvet és a linn ullmann-t magamnak is.

azt hiszem, más fontos nem történt.

már csak azt nem értem, hogy miért érzi minden évfolyamtársam sürgető szükségét annak, hogy lecserélje a fészbúkos profilképét a tablófotóra, de most komolyan, minek. és miért írják oda kötelező jelleggel mások, hogy jaj de szép vagy, miközben nem is, hanem mű és beállított, és aki nem szép az életben, az ettől pláne nem lesz az. gonosz vagyok, gonosz.

*: nem lettem fakír, hanem gyógytornászi utasítás.

**: nem rosszabb, mint nemfájós derékkal, de hasonlóképpen felesleges.

élet a halál előtt. van.

ahhoz képest, hogy gyakorlatilag mozgásképtelen vagyok, kitakarítottam minden énrészemet a lakásban, kimostam az összes ágyneműt és a kézzel mosandóimat, elmentem nagybevásárolni, főztem zabkását, és sütöttem őket:

effektivitásom határtalan, a tesztkönyvben csak úgy robogok előre, holnap pedig kiderül az is, hogy mifene van az idegeimmel (azon kívül, hogy rojtosak a pre-államvizsgától) vagy a gerincemmel vagy mindkettővel.

el se hiszem,

hogy megyünk cocorosie-ra bő egy hónap múlva (arról nem is szólva, hogy addigra minden létező helyre fel fogom remélhetőleg firkálni, hogy d r), juuuuj, egészen véletlenül láttam meg a plakátot a pszichológustól hazafelé (még jó, hogy időben kitörölgettem a könnyeim), és magasról nemérdekeltek a mocskos anyagiak, és most van jegyünk e.vel!

hogy végre aludhattam volna majdnem-bármeddig, mert csak r. indexéért kell elmennem délelőtt és takarítanom (amit ezzel a derékkal vicces lesz kivitelezni, ellenben járványügyi érdek lassacskán), erre álmodtam valami hülye rosszat, amire felébredtem, majd balga módon megnéztem az emaileket a telefonomról, és írt a s.-i főorvos, na onnantól vált maximálisan esélytelenné a visszaalvás, elkezdtek tudniillik rajzani az esetleges mondatok a fejemben. muszáj lesz valami elvágólagosat válaszolnom most már.

hogy amióta nem vagyok internetelvonásban, állandóan blogot akarok írni, akkor is, amikor nincsen miről (ld. a fenti bejegyzés).

szmájli, boldogság, új cocorosie-dal.

hétfői heuréka-élmények.

az idővel bajom lehet nekem is, ahogy j. írta, hogy neki meg a dátumokkal. mert például tegnap estére olyan volt, mintha a vasárnap reggel minimum két napja lett volna (igaz, jól agyon lettem használva családállításon, és mivel teljes erőbedobással kapcsolom ki az agyam képviseletben, és engedem magamba a másikokat, minden szerep felér minimum másfél lelki-szigetkörrel [annyira élvezem]). és r. szerint az augusztusi szülészet mintha pár hónapja történt volna, nekem viszont éveknek tűnik ez a frenetikus hatodév-parti. az időjárás pedig még rátesz minderre egy lapáttal, mert ma megint november van, hát valóban, így legyen képben az ember, hogy nem is, mert május. valahanyadika. időzavartól eltekintve viszont tényleg megható, ahogy megadtuk a keretet az évnek azzal, hogy az első és az utolsó szigorlatra készültünk együtt r.val, kert, jessie, napsütés, ideggyenge, agyf***.

meg az is tökjó keretet ad (és nem mellesleg elképesztő boldogságot énem testképzavaros részének), hogy már csak egy kiló választ el attól, hogy ugyanannyival fejezzem be a,z egyetemet, mint amennyivel elkezdtem (köszi, doktor steinberger és köszi, neuró!). komolyan várom az államvizsgát (nein).

annak pedig örülök, hogy j. írt, és picit bocsánatot kért, mert ugyan senki nem-keresése és leszarása nem tud már olyan mély és kétségbeesett gödrökbe kergetni (talán e.é tudna, de ez meg nem fordulhat elő), mint akár egy-másfél évvel ezelőtt tudott volna. az változott, azt hiszem, hogy sokkal függetlenebb bárkitől a jól- vagy rosszullétem, sokkal inkább múlik egyedül rajtam, nem pedig azon, hogy x vagy y érezteti-e a szeretetét éppen aznap. és ez jó, mert kevésbé szélsőségessé tesz, ugyanakkor nagyon ijesztő is, amiért ennyire nagyon-nagyon kevés emberre van szükségem magam köré. persze lehet, hogy ez is olyan, mint a legtöbb dolog, ami a hiányakor tűnik csak fel, hogy mennyire fontos. de néha azt érzem - és közben nyilván, hogy furdal a lelkiismeret -, hogy a legtöbbjük eltűnése az életemből nem ingatná meg a világomat. és nem érzem azt, hogy ez csupán az egóm védelmi működése lenne, amiért rettegek a csalódástól. mert inkább, hogy nem érzek már olyat, ahonnan lenne miben csalódni.

és j. esetében is nagyobb volt a kíváncsiságom, mint a sértettségem vagy fájdalmam, egyszerűen érdekelt, hogy rájön-e, hogy baromira megbántott, amiért fel se merült benne, hogy netán megköszönje, hogy a legnagyobb tanulás közepette is elmenjek az estjére, vagy ilyesmi. és az a nagyon-nagyon kevés sértettség is agyból volt meg igazságérzetből volt meg a korrektség elvárásából volt. sose gondoltam volna, hogy egyszer ez leszek én (bár szerintem köze van az elvesztett ikerség elgyászolásához is, és akkor máris logikusabb), de örülök ennek az újonnan felismert függetlenségemnek. 

(azért várom kicsit, hogy mikor fog a kezem bilibe lógni, és sebződöm meg megint valami piszlicsáré ügy miatt. addig is, vettem hosszú ruhát meg farmerdzsekit a zarában, és nagyon szépek, és nagyon tetszem magamnak bennük.)

motion.

szóval nincs több szigorlat. zombifáradtság van meg családállítás meg az a felfoghatatlan tény, hogy tényleg nem kell semmit csinálnom. mármint kéne takarítani, kitalálni, hogy mit főzzek, mosni, netán vasalni, és mindjárt elkezdek készülni az államvizsgára is, de most, most pár napig olyan végtelenül szabad vagyok, hogy szokás szerint nem is tudom, mit kezdjek vele. meg hogy akkor most komolyan mindjárt vége.

amióta r. az utolsó, enyhén tébolyult éjszakánkon prezentálta az összes neurológiai eredetű járászavart, folyamatosan röhögnöm kell, amikor eszembe jut (napjába többször, mert vizsgák után egy darabig még be szokott nálam ragadva lenni a magnó), ráadásul azóta folyamatosan cirkumdukáló meg trendelenburgos embereket látok szerte a városban, nem is beszélve az apróléptű csoszogókról, bár sanda gyanúm, hogy közülük több a szimpla lusta, mint a parkinsonos. és tudom, hogy ezek nem vicces dolgok, de két napja éjjel sokkal jobb volt r. paraparetikus járásán a vihogástól sírni, mint századjára érezni, amit utoljára az anatómia szigorlat előtt. aztán persze a vizsga könnyű volt, pech, hogy semmi kasszandraság nem szorult belém.

meg olyanok is vannak, hogy a s.-i főorvos egészen furcsa levelet írt nekem, r. szerint szerelmes, szerintem ez némi túlzás, de tény, hogy jobban örültem volna, ha kósza félgondolatként sem érzi szükségét annak, hogy biztosítson arról, hogy ő vigyázott szombaton arra, hogy ne legyen benne rajongás, se tőlem-elájulás. vagy hogy gáz lenne beleszeretni egy kolléganőbe. mert tényleg ne legyen benne, és tényleg nagyon gáz lenne, még ha nem is lesz a főnököm soha (ezek után soha nem is lehetne), hát akkor se írjon ilyeneket.

a múltkor pedig azon sokkolódtam, hogy a kombinón kinézett magának egy nő, egészen biztos vagyok benne, mert úgy nézett, ahogy a férfiak szoktak, és direkt megvárt, előreengedett leszállásnál, és ha ezt egy pasi csinálja azután, hogy előtte ugyanilyen feltűnően bámult, akkor nyílt titok, hogy a hátsó fertályomra kíváncsi, hát meg is zavarodtam egy pillanatra. mondjuk ennél durvább leszbikus élményem ne is legyen soha.

hiányzik, hogy legyen kutyám. meg a zongora is hiányzik.

elképesztő, hogy így megkönnyebbülten mennyire üres vagyok.

every house is an island.

amúgy visszavonok mindent. mert ez itt kérem a béke-nyugalom neurológia tanulásra termett szigete, nincsen a Közellenség, nincsenek az unokák, nincsenek a meccsen ordító szembe szomszédok, egyedül az autista-gyanús gyermek vonyít fel hébe-hóba, úgyhogy kiültem napozni az ablakba (szégyen már ez a színtelenség), haladtam a kitűzöttnél is többet (és hol van még vége a napnak!). megjegyezni persze semmit, de pláne hol van a péntek, dehogy pánikolok.
viszont semmi szép nem volt a boltokban, egynyári fekete topánkát vettem egyedül. a laptopot pedig lehet, hogy nem kellett volna leönteni janával, kicsit furák a billentyűi.
a felszín alatt egyébként a megbomlásnak azokat a szintjeit súrolgatom, hogy nehezemre esik eldönteni, hogy az e. által itt hagyott, állítása szerint fejfalbaverősen buta cosmopolitan-ba olvassak bele, vagy elnökembereit nézzek a vacsora közben.
ez a dal pedig azért kedves (újfent) a szívemnek, mert egyszerre tudom a városban szanaszét cirkáló, a szféráimba mászó szatírokra és szépfiúkra, valamint arra a csodás egyetemre vonatkoztatni, amit most már tényleg mindennél jobban szeretnék a hátam mögött hagyni. bátran vállalva a mindenki által szajkózott kockázatot, miszerint dolgozó emberként vissza fogom még sírni (nem, nem, sosem!).
ja, hogy a dal:

ma egy olyan nap van,

hogy elaludtam a bal fülem.

hogy elég volt a mellettem elsüvítő motorok után néznem, és éreztem azt a mámort, amit akkor érzek, ha (kicsi kevésbé gyorsan) száguldok biciklivel, ha kihajolok a vonatablakon, ha nagyon gyorsan előzünk az autópályán. 

hogy kiderült, hogy ha szeretnék, akkor mehetek oda dolgozni ősztől, ahol azt hiszem, hogy szeretnék dolgozni.

hogy ezredjére bizonyosodtam meg arról, hogy kell egy kutya. 

hogy annyira dekoncentrált voltam, és annyira nem haladtam semmit a neuróval, hogy jelenleg teljesen inkompetensnek és idiótának érzem magam, és meg se érdemlem, hogy diplomám legyen (ónem, véletlenül sem esem túlzásokba, pláne tiltakozom az általánosítás és a pozitívumok diszkvalifikálása címszavak rámillesztése ellen).

hogy eldöntöttem, hogy amennyiben holnap ennél nagyobb effektivitást tudok felmutatni (fingers crossed), akkor délután elmegyek az allee-ba szétnézni, mert kell ez-meg-az-meg-amaz.*

hogy (ha már lúd, legyen kövér, minden értelemben) tanulás helyett főztem spenótot és pestós-csirkés tésztát, ami finom lett. mindezt eredetileg az insomniás éjszakámra terveztem, de a remény utoljára, és ma aludni fogok.

hogy szétbőgtem magam az éjjel-nappal budapest-en, de úgy istenesen.

kvázi ebben a sorrendben.

megkoronázva ezzel:

*: most éppen egy extrém színű hosszúnadrág, egy farmerdzseki, egy maxiszoknya, egy államvizsga-szoknya, egy fürdőruha, és úgy saccperkábé százötven felsőre lenne szükségem.