sometimes.

úgy néz ki a fülvédőm, mint egy lenyelt és kiköpködött, ázott vesztikutya, pedig ráérős tízpercemben még hajszárítóztam is, hogy esetleg még kétezertizenkettő előtt újra hordható állapotba kerüljön, nem részletezem, esélytelen. de muszáj volt kimosnom, tiszta pirosító volt már meg alapozó meg pestiszmog, én meg egy igényes picsa leányzó vagyok.

véletlenek nincsenek, ez közhely, mégis azt mondta ma a neurológia tanárom, fatális véletlen. hogy a páciens, akit vizsgáltunk (pontosabban, akin vizsgáztunk) harminckilenc éves korában kapott stroke-ot, és bénult le a fél oldalára. és ahogy az a klisés filmekben meg regényekben szokott lenni, a gyönyörű, hosszúfeketehajú amerikai menyasszonya nem várta ki a számára túl hosszúra nyúlt gyógyulási időt, így végződött a történet. beszél vagy öt nyelven, jobban keni-vágja, hogy wernicke-mann meg babinski, mint mi, én meg szerettem volna kettesben maradni vele, meghallgatni az egész mesét, hogy mi volt aztán, hogy mi van most. de csak a felső végtagi pyramis-jeleket váltottam ki, és ahányszor összenéztünk, rámosolyogtam. és nagyon igyekeztem, hogy abban a mosolyban minden benne legyen, csak szánalom ne.

a szélben sétálva gondolkodtam aztán, melyik is a könnyebb, a túlélhetőbb. hinni a paternalisztikus orvos fatális véletlenjében (kimutatható elváltozás híján számára valóban ez a magyarázat), vagy keresni az okot. miért pont vele, miért pont akkor, miért pont így, miért. szerintem ez az emberi, inkább legyen bármi, mint véletlen. mert akkor az egésznek nincsen onnantól értelme, és az elviselhetetlenebb minden bénulásnál és menyasszonyelvesztésnél.

azért vannak nemszomorú dolgok is, például anya csinált nekem sütőtökkrémlevest. ilyenkor szeretek itthon lakni.