mekkora mázli, hogy a tegnapi futás közben még pont akkor kezdtek el valamiféle ferdeszemű (specifikusabban nem merek nyilatkozni) tursiták fotózni a margitszigeten, amikor még tudtam úgy tenni, mintha meg se kottyanna ez a pár kilométerke. 

(az elsőnél még sajnálkoztam, hogy ó, szegény, beletrollkodok itt a szép pest reggeli látképébe, a másodiknál viszont már gyanússá vált a dolog, amikor telibe lekapott egy közelire [...], a harmadik meg nonstop kattogtatta a kis ájfónját. legalább megtapasztaltam élőben, amit a húgom öt hónapon át kínában. fehér ember lenni sztár.)