és voltak a percek, amikor behunytam a szemem, és hagytam. a cselló, a zongora, a dobok, az ének. a dallamok és az átvezető szövegek, minden bennük volt, ami most bennem is. (hogy a titkok, hogy a szerelem és a bűntudat, hogy szeretni, majd mégsem, majd mégis, vagy mégsem. [úristen, mennyi titkom van.])

álltam a behunyt szemeimmel, és üresnek érzékeltem körülöttem a teret, egyszál magam voltam a hangok között. biztos voltam benne, hogy ha hirtelen kinyújtanám a kezeim, nem ütköznék semmibe.

nyitott szemmel pedig abban voltam biztos, hogy amíg ilyen gyönyörűnek látom a csellós lány kezében a vonót, addig nincsen baj.

mekkora mázli, hogy a tegnapi futás közben még pont akkor kezdtek el valamiféle ferdeszemű (specifikusabban nem merek nyilatkozni) tursiták fotózni a margitszigeten, amikor még tudtam úgy tenni, mintha meg se kottyanna ez a pár kilométerke. 

(az elsőnél még sajnálkoztam, hogy ó, szegény, beletrollkodok itt a szép pest reggeli látképébe, a másodiknál viszont már gyanússá vált a dolog, amikor telibe lekapott egy közelire [...], a harmadik meg nonstop kattogtatta a kis ájfónját. legalább megtapasztaltam élőben, amit a húgom öt hónapon át kínában. fehér ember lenni sztár.)

minél inkább próbálom a testem-lelkem lefárasztani futással, észbontóan sok sétálással, festéssel, írással (a takarításról nem is beszélve), fáradtság helyett annál több energiám keletkezik. félreértelmezi a testem az igyekvéseimet. vagy ez régen is így volt? meglehetősen lyukacsos az önéletrajzi memóriám.

murakami haruki akarok lenni. (kivéve, hogy európai, nő, majdnem-harminc éves és 175 centi magas. de az írás meg a futás jöhet.)

két napig tudtam tartani a mindfullness-programot, véstem szorgalmasan a napi örömöket. aztán annyira sok lett, és annyira magától értetődő, hogy kezdtem magam rendkívül hülyén érezni magam előtt. szóval én ezt  segédeszközök nélkül is csinálom, hát, wow. azért jó tudni.

újpestközpont, végállomás, hányszor hallottam tizenhét év alatt.

és hány másik megállót, 

és én hányszor voltam a megállója valakinek.

és nekem.

hozzá kell szokni a gondolathoz 

(vajon mikor fog megtörténni).

még mindig rá tudok csodálkozni, hogy

ugyan szebb lenne a kikötő, és szebb

lenne a horgony,

de állomása lehetek csak valakinek.

még csak nem is vég.

és mindig irigyeltem, aki bátrabb nálam.

(nem nehéz nálam bátrabbnak lenni, 

és nem nehéz az irigység.)

újabban megint papírra írok, de csak 

ceruzával. azért jobb, ha ki lehet törölni.

ma nem csak szimbolikus értelemben reszelgettem a körmömet a klinikán. nem mintha nem lenne dolgom, pláne, hogy már csak pár nap, és végleg elhagyom a süllyedő hajót. csak éppen otthon valahogy mégtöbb dolgom akad. természetesen mindegyik esszenciális, és természetesen egyiknek sincs köze a takarításhoz.

megfelelően szilárd hit abban, hogy valamiféle úton igenis jársz, és megfelelő mennyiségű folyadékfogyasztás.
a jó közérzet titka.

minden májusban büszkeséggel vegyes csodálattal adózom annak, hogy kibírtam idáig nyár nélkül. hogy én mennyire szeretek meztelen lábakkal lecsattogni tejért a sarokra.

és persze a dunaparton kávézás, a mechwarton olvasás, a padra olvadás. a napillat és az egyre kevesebb smink, a még kevesebb parfüm. (óda a nyárhoz: te vagy a parfümöm, és magadba öltöztetsz, és te vagy a sminkem.)

és persze a futás. ahogy kőtömb nehézségűnek érzem a testem az elején, aztán egy kilométer, kettő, három, na, és akkor az iszonyat. aztán négy, és már nem is olyan rossz, öt, és repülés, hat, és megcsináltam. körbeértem, és még egy kicsi.
hát mennyire egyszerűn is lehet.

ma pacsirta lettem én is, szerintem m. hatása, aki tudtam, hogy jönni fog hamarosan. és szerintem ma életemben először sajnáltam, hogy amúgy javíthatatlan bagoly vagyok, és a tíz óra előtt, az egyértelműen a hajnal-kategóriába tartozik. persze, már megint budapest miatt. egészen más színei vannak ugyanis a hajnali futás után. 

és a quiche is finom lett, meg a tegnapi epres-szedres pite is, és új utcákat fedeztünk fel, és barnultam, és újra van étvágyam, és most még mindig van kedvem sütni, és olvasni, és nagyon örülök a barátaimnak meg a húgomnak. nem is tudják szerintem, mennyire cukik, hiába mondom nekik, nem hiszik el.

meg még az történt, hogy reggel azzal indult, hogy egy erre specializálódott lesi-instagrammer lekapott a metrón, és ezt egy általános iskolás volt osztálytársam tök véletlen meglátta, és cukin átküldte. a fejemet inkább kisatíroztam.

vettem egy rakás tulipánt a fény utcain, és ettől valahogy teljesen pénteki hangulatom kerekedett. talán mert ott eddig még csak hétvégén jártam (aka tudatalattim rejtélyes bugyrai).

(szóval holnap nem megyek be a klinikára. szombaton?!?)

meg azon is gondolkodtam, hogy vajon ha hamarabb ismerem meg neil gaimant (köszikösziköszi, m.!), akkor vajon nem lett volna-e kevesebb drámaiság az életemben. mint mondjuk így, hogy linn ulmann meg bartisattila meg szabómagda meg tolsztoj meg sorolhatnám, ki más lelki mélységek.

(amúgy bemegyek holnap. és amúgy ezt az osztályt egészen szeretem. amúgy még az is lehet, hogy nekik nem bolticsokit sütök a végén.)

reggelente a séta a hídon, minden napom hálaadással kezdődik. fogod a kezem a képzeletemben, és meg vagyok nyugodva. még mindig tökéletesen egymásba illenek az ujjaink. 

túl sok a szó, belém ragadtak, de ez sem baj most. jó vagy rossz, jó vagy rossz.

mennyire hat mélyen egy arctisztító? (akciós.)

és már megint biztos vagyok benne,

hogy soha még.
ilyen szorongást. ilyen félelmet. soha még ilyenből felállni. ilyen szerelmet abbahagyni. abbahagyni úgy, hogy még tart. a valami. ami engem is, a felszínen.
hol kezdődik az öncsalás, hol végződöm én.
most akkor csak kimondtam, most akkor csak kigondoltam, vagy vége van.

?