(csak hogy ne gondoljatok egy egészen gonosz és arrogáns p****nak, jelentem, válaszoltam. utoljára 2012. február 2-án, majd 7-én és 15-én írt különben rám a delikvens. mindhárom alkalommal egy-egy velős sziá-t sikerült a virtuális levegőbe lógatnia, amit aztán sem kérdés, sem kérés, sem bármi iránti érdeklődés nem követett. most ennél szofisztikáltabbra sikerült a közeledése, egészen konkrétan a két mondatos lélektani határig tornászta fel magát. vajon minek. 

és igen, rájöttem, hogy ettől a kommentáromtól csak még gonoszabb és arrogánsabb p**** lettem itt a magas lovam hátán. pedig lehet, hogy kétévente februárban rájön a disszociatív személyiségzavar, és a másik énje irkál nekem. szegény.)

tegnap ismét szabályt szegtem, és életemben először elmentem szoláriumba. az első klausztrofóbiás rohamon túljutva kifejezetten alig akartam eljönni a tengerpartról, ahová képzeltem magam. nem állítom, hogy minden héten fogok járni, mert az ellenérzéseim továbbra is megvannak, de annyit bátran leszögezhetek, hogy jobb, mint hazafelé bőgni a metrón.

a fészbúkon meg már megint olyan fiú írt, akit vagy ötvenszer leráztam korábban, ráadásul legutóbb sem a múlt hónapban (de talán még nem is a múlt évben). soha felfogni nem fogom, miért és hogyan és miértakkor és honnan (és minek) jönnek ezeknek a random fiúknak ezek a random rámgondolásai. se fölös energiám, se fölös szia és te hogyvagy-om nincs a számukra. nem vagyok nyitva, ki fogom írni bárhova.

az oldalsáv összes blogjának végigolvasására viszont volt energiám, ó, tökéletes, egésznap pizsamás szombatok. bár az esti osztálytalálkozóig illene letusolnom, ugye (?).

és végül egy újabb irigyelhető őstehetség:

már megint éjjel van és már megint csokit tömködök a számba. közben a nagyon is esedékes léböjt gondolatával barátkozom, egyelőre akad ürügy bőven a nemcsinálásra. van a halmozott ügyeleteknek pozitív oldala is, naugye.

nagyjából percekre pontosan két hónapja.

azt viszont csak tegnap mertem kimondani, hogy nemcsak életem első nagy szerelme, hanem az első fiúférfibarátom is lett.

túl sok vagyunk a jóból.

(most kéne ide valami szentimentalitást tompító zene, de csak a her zenéjét hallgatom újabban. aztán bőgök. pedig a filmet még nem is láttam, mi lesz itt később.)

bajuszt fújt a hajamból a szél, felhúztam a kabátom ujját, látszódjon az új kesztyűm, ahogy ki van vágva a csuklóm felett. és nem tudtam abbahagyni azt gondolni, hogy segíts, szél. segíts, madár. segíts, folyó és segíts, híd. kell, hogy az enyém legyen (és nem az enyém, és nem lesz az enyém).

ezt a napot is együtt kellett volna. a juharszirupos bundáskenyeret és a pezsgőt reggelire, aztán az első rügyeket, ahogy a hajamhoz értek. az első, napsütéstől kicsordult könnycseppeket. 

senki más hangja nem érdekel, és jelenleg még bocsánatot sem tudok kérni ezért.

(mert van, amikor a szavakat jobb, ha nem.)

(for now i am spring.)

tavasznak öltöztem ma (pirosruha, rózsaszín kendő, nejlonharisnya, átlátszó).
van ez a vagy és nemvagy közötti átmenettelenség. tökéletes, de azért le tudnék róla mondani. veled viszont nem vagyok hajlandó betelni.

adom magam alá a lovat.

(mindennél biztosabb vagyok benned.)

azt szerettem volna ma, ha nincsenek szemeim. be kell őket kötni, kivágni vagy kiégetni, legalább. ide a vakság nem elég, ez a túlcsordult őrület akkor is ott tükröződne. 

(minden zsigeremet te töltöd ki, miért pont a szemeimet hagynád ki.)

persze, nincs új a nap alatt, és nincs semmi baj, semmi baj nincs, baj nincs semmi. simán el lehet élni akár három hónap híján kilencvenkét évig is úgy, hogy minden nap megbánod, amiért nem voltál elég bátor hinni, hogy életed szerelme hazajön a háborúból, és két hét ismeretség után hozzámentél valaki máshoz a fronton. ki tudja lesz-e bárkid rajta kívül, ki merne rád követ vetni. és simán ki lehet bírni, hogy béke van, hazatért mindenki, te meg mész a gyárba, és ott jön ő. megálltok, beszéltek pár mondatot, aztán soha többé, bár mintha pápára költözött volna, és úgy hallottad, feleségül is vett valakit. és simán lehet valaki más a férjed hatvanhat évre, ma is sírsz, ha rágondolsz, hatvanhat év, észre se vettük közben, milyen hosszú. és simán fájhat egy döntés szűk hetven éven át, nem halsz bele, bármennyire ez van már csak hátra. 

mondjuk most nincsen háború. 

mondjuk most neked kell dönteni.

(akaraterőtlen)

az a háromnegyed óra, az a több, mint kilenc kilométer hogyan is számítana. most és sohasem fogok tudni eleget futni ahhoz, hogy. 

az új kedvenc filmes idézetem pedig

it was that night i discovered that most things you consider evil or wicked are simply lonely, and lacking in social niceties.

maradék odaadásom keresi hűséges tárgyát.

ezt pedig meg kell nézni.

hét dolog, amit.

először is, köszi, marcipán és köszi, mia. mert tőlük kaptam a játékmeghívót, és persze vannak szabályok, az első, hogy linkeljem őket be, akiktől kaptam. aztán meg kell magamról osztani hét darab dolgot (lehet különleges, lehet hétköznapi). ez jön most.

(tovább is kellene adni másik hét bloggernek, amit nem fogok megtenni, mert az általam olvasott és hőn szeretett blogok tematikájába nem annyira illenek bele az efféle játékok, vagy tőlük kaptam, vagy már megkapták, mint ivory. azért j.l.s.-nak felajánlom, főleg azért, hogy írjon végre már blogot [ha ez email lenne, akkor ide raknám a szmájlit,képzeljétek hozzá].)

tehátakkor.

1. nagyon sokáig utáltam a kórházakat, féltem tőlük tulajdonképpen. elfogódottság, lányos zavar volt bennem mindig és szégyen, amiért fogalmam nincs, hogyan kell viselkedni, az összes beteg engem néz (nagymamám szobatársai, mondjuk, gyerekkoromban), és biztos rosszul csinálok mindent. és émelyegtem a kórházszagtól, és elkezdtem izgulni a kórházszínektől, mindenféle szívdobogások jöttek rám. ez még az egyetem elején is így volt, röhögtem magamon, hogy milyen orvos leszek. aztán útközben valamikor elmúlt, a maradványtünetem mindössze annyi, hogy emlékszem a kiszolgáltatottságra és a bizonytalanságra (még ha nem is a beteg, hanem a látogatói oldalról), és igyekszem maximálisan enyhíteni. 

2. rettegek a hivatalos telefonoktól, általában napokig (ha nem hetekig) tart magam rávenni, hogy a saját ügyeimben felemeljem a kagylót. most viszont rengeteget kell telefonálnom mindenféle idegeneknek, mert a pácienseimmel nyilván nem tehetem meg, hogy összevissza halogatok. és tökjól megy, újabban már nem is izgulok, szóval kész terápia ez a munka. egyébként fogalmam nincs, honnan ez a fóbiám, mert soha trauma nem ért, és minden további nélkül képes vagyok arra, hogy kerek és értelmes mondatokban beszéljek spontán.

3. világéletemben rossz alvó (konkrétan elalvó) voltam, és mindig ún álmodozásokat csináltam, miközben próbáltam elaludni. és ezekben az álmodozásaimban gyerek-meg kamaszkoromban mindig annyi idősnek képzeltem el magam nagyjából, amennyi most vagyok. 

4. gyűlölöm a macskákat, de tényleg, őszintén. nagyon ellenszenvesek, egyáltalán nem tudom őket szépnek látni, se aranyosnak, és nem értem, hogy lehet bárki macskás, amikor itt vannak a kutyák. (persze, képes vagyok magamat megemberelni olyanok kedvéért, akiket szeretek, és akikről tudom, hogy szeretik a macskákat/macskájuk van. ilyenkor általában azzal hárítom a témát, hogy saaaaajnos, allergiás vagyok a macskaszőrre, ami mindenki szemében legalizálja, hogy nem barátkozom velük.)

5. amikor igazolt versenyző voltam (kéttusa), otthon sose vallottam be, amikor verseny lett volna, úgyhogy végül egyre se mentem el. ezt azzal szoktam magyarázni, hogy mert utálok versenyezni, ami igaz is, de valójában mégiscsak mérhetetlenül kompetitív természetem van. versenyezni viszont tényleg nem szeretek, úgyhogy lényegében egyedül magammal kompetálok, azt viszont folyamatosan. eléggé nyerhetetlen a helyzet.

6. nagyon sokáig azért nem festettem a körmöm, mert azt gondoltam, sose leszek rá képes. és ugyanez volt a magassarkúval vagy a kontaktlencse-használattal is. ami miatt konkrét három évet vártam, hogy elmenjek egyáltalán szemészhez, hiába éreztem, hogy romlik a szemem. a szemüveg hordása nyilvánosság előtt kizárt (vö. hiúság magasiskolája, hiába áll mindenki szerint jól), a lencsével kapcsolatban pedig az volt a téveszmém, hogy úgyse fogom tudni berakni. aztán de. és magassarkúban is tudok járni. (körmöt festeni továbbra sem tudok szépen, de szerencsére van aceton meg van géllakk, úgyhogy újabb first world problem, solved.)

7. életemben most (decemberben) írtam először szerelmes levelet. és nagyon szép szerelmeslevelet tudok írni.

és kész. nem tudom, miért pont ezek jutottak eszembe, mert írhattam volna arról is, hogy még három éve is elképzelhetetlen volt, hogy tej nélkül igyak kávét, most viszont imádom úgy is. vagy hogy menthetetlenül sznob vagyok, és fontosnak tartom, hogy legyen sok pénzem, hogy igényesen nézhessek ki, hogy igényes helyeken finomakat ehessek, hogy elmehessek kiállításokra, hogy utazhassak, hogy lehessen egy ultratökéletes lakásom. vagy, hogy rendkívül fontosnak tartom a külsőségeket, és képes vagyok megvetést érezni az elhanyagolt hajú és szemöldökű nők iránt. és mielőtt bárki tiltakozna, azt is gondolom, hogy egy makulátlanra sminkelt, szemöldökszedett arc, egy talpig nőnek öltözött test is csak attól lesz szép, ha van mögötte egy legalább annyira ápolt belcsíny. de igenis mindkettő kell.

munkacím helyett munkakonty. felkötöm a fejem búbjára a reggeli sminkhez, aztán lépcsőn-sprintelés közben jut eszembe, hogy illene lebontani is. mint amikor a szemeteszsákkal a kezemben indulok el a metró felé, érzem, hogy valami nemoké, de csak a sarkon jövök rá. túl sok kezem foglalt.

tudom, hogy bugyuta, de el kell most nézni nekem. kint két napja, bent negyvenhat, hogy tavasz van.

el is felejtettem már, milyenek a (majdnem) köhögéstelenül (majdnem) átaludt éjszakák. elég belőlük kettő, és egészen kezdem visszanyerni emberi mivoltomat.

most van soha. amiről az jutott eszembe, hogy én nagyon régen eldöntöttem már, hogy semmiféle sértettség vagy büszkeség vagy önbizalmatlanság (vagy gyávaság vagy kényelmesség vagy félelem) nem fog megakadályozni abban, hogy azt tegyem, amit úgy érzem, hogy tennem kell. mert mit veszíthetek. sokkal többet akkor, ha nem teszem, ha nem mondom, ebben biztos vagyok. és abban is, hogy én nem akarok egy hátralévő életen át rágódni a milettvolnahá-kon (pedig nagyon jól menne, azt is tudom).

ez nekem könnyű, ez nekem jó. a probléma onnantól kezdődik, amikor valakivel kapcsolatban tudom, hogy kéne, az érzés viszont hiányzik. még szerencse, hogy jó a pszichológusom.

valamire jó vagyok. valójában egészen sok mindenre, és ezt egészen el is hiszem most magamnak. másoknak pláne. és még azt is a megszokott fenntartásaim nélkül hiszem el, hogy szeretni is jó vagyok. és valamit végülis (nagyonis) jól csinálok, mert biztos abban ő is, hogy szeretem. biztonságérzete megalapozott és jogos, ezt csak zárójelben mondom, úgyis evidens.

(túl sok bennem az is.)

és azt is tudom, hogy van, amikor az a helyes, ha nem tartom be a szerephatárokat (szarok a szabályzatra!). és az is helyes, hogy inkább vagyok jó ember, mint jó orvos (helyzete válogatja, és a páciensek 99 százalékával a kettő-az-egyben jóságra törekszem, nyilván). mondjuk cukiságom és figyelmem a lényegen (92 év, ágymagány) mit sem változtat, és azt is tudom, hogy semmi értelme ennyire megöregedni. mert értelemnek az még nagyon kevés, hogy egy kedves orvoslány napi egyszer benéz hozzám, és ha teheti, még az ágyam szélére is leül mesékről faggatózni. (és persze, lehet mondani, hogy ha lenne gyerek meg unoka meg látás olvasni meg hobbi csinálni, akkor miért ne élnénk, de szerintem mindig van az a pont, ami után miért igen, és miféle sorsfintor az, amikor mégsem tudunk elmenni.)

még az őszi pszichiátriai napokon mondta az egyik bácsi előadó, hogy egy kutatás szerint szignifikánsan jobban voltak azok az öregekotthona-lakók, akikhez bejártak árvaházi gyerekek, mintegy pótunokaként, tiszta win-win szituáció, ugye. próbálom én is, mert mi mást tehetnék, de fogalmam nincs, ezt nem mi találtuk-e ki önmagunk megnyugtatására.

a fiatalon meghalás úgyis olyan romantikus, ha egyszer megírnám az önéletrajzomat.