szeretnék lenni. szerintem cuki az a hír, mindenesetre még mindig jobb, mint az amerikai abortusz-gyilkosságok vagy az eurovíziós giccsparádé, és legalább megnéztem, hol van szváziföld a térképen, és megint tanultam valamit.
van néha, amikor olyan rossz szájízzel ébredek, valami hülye belső feszültséggel, és az első percekben hirtelen az okra még nem is emlékszem, csak érzem, hogy valamiért most nem jó. vizsgaidőszakokban szokott (mikormáskor) a leggyakrabban előfordulni, ma meg azért, mert tegnap éjjel századjára is megnéztem ezt a diplomaátlagosdit, és századjára is kijött egy új szám (matekzseni vagyok, most már fix), ami szerint akkor sem lehetek summa cum, ha légmutatványokat bemutatva százszázalékosra csinálom meg ezt a három államvizsga-részt. és tudom, hogy ez nem számít, én is ezt hajtogatom a barátaimnak, akik a rite-cum laude határon stresszelnek, és őszintén így is gondolom. csak van ez a kettős mércém, ami szerint magamtól messze mást várok el, és ez most rossz. ráadásul eddig is a reméltnél is oltáribb baromságnak tartottam a tesztezést (ha lesz valamikor érkezésem, a főfőfő blődségeket bemásolom, csak a reális kép kedvéért, meg hogy így várja el tőlünk bárki, hogy [gyakorlati] tudással rendelkező orvosként távozzunk e világhíres egyetemről), de innentől még kevésbé látom értelmét bárminek. és mégis szétparázom magam miatta (nyilván a szóbeli, és nem a teszt miatt, annak a bemagolására egy csimpánz is képes, nekem pedig pont tökéletesen megfelel a célra a némileg fotografikus memóriám).
erről ennyit. viszont annyira azért mégsem parázom túl, hogy tegnap ne fedeztük volna fel j.val, hogy a kopaszigát tényleg klassz hely, a szabadsághíd még mindig a legszebb, a levendulás-fehércsokis kézműves fagyi pedig finom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése