amotivációs szindróma & eperszezon*.

vicces az én elmém, például abban a pillanatban, amikor kimondtam j.nak a hétfői mozi előtt, hogy ismerem családállításról azt a pasit, és hova gondol, hát dehogy emlékszem a témájára, örülök, ha az arcok berémlenek, szóval a következő másodpercben már emlékeztem arra, hogy az ablakos falnál ült mindkét nap, hogy milyen problémával jött, és hogy nagyjából milyen dinamikák álltak mögötte. a monumentalitás viszont továbbra sem a kenyerem, mert teljesen rendben van a naplemente és háborús tüzek által vörösre maszkírozott műháttér az 1939-es elfújta a szélnél (amit imádok is az összes korból adódó teatralitásával és technikai cukiságával együtt), de ugyanez röhejes és mesterkélt és gagyi 2013-ban a nagy gatsby ki tudja, hányadik feldolgozásánál. és igen, lehet, hogy szálljak le a magas lóról, de akkor sem tudom feldolgozni, hogy minek (minek? minek? minek??) kell leszinkronizálni a filmeket, hát nem tudnak a magyarok olvasni (költői kérdés)? merthogy nekem utoljára (egyben először, mert annyira felhúztam magam, hogy nagyon sebtiben megtanultam gyorsan olvasni) kábé tízévesen okozott lelki válságot, amikor az evitát néztük otthon, és nem tudtam végigolvasni a dalok alatt a szöveget. 

viszont (ha már monumentalitás), volt valamelyik este a tévében a bolygó hollandi, és mivel mindig az volt a kedvencem az operamesékből, beraktam háttérnek a tesztezéshez. megdöbbentően olyan vagyok, mint senta, én is várom a sápadt hajóst, hiszek a legendájában, sokkal jobban hiszek, mint a húsvér valóságban (sokkal jobban le is köt az álmodozás, tisztára mint az operában). és az csak megerősít, hogy tessék, hozzá is eljött, létezett valóban a bolygó hollandi. a kevésbé pozitív végkifejlet pedig ebből a szempontból irreleváns, a fő, hogy megtörtént, amiben hitt. úgyhogy tényleg legfeljebb tíz év múlva kötök kompromisszumot (nagy szavak, ahh).

a s.-i affért is lezártam, és hát nincs új a nap alatt, hiába intelligens, ráadásul pszichiáter a pasi, hiába negyven éves, pontosan ugyanúgy reagált, mint eddig bármelyik férfi, akinek a burkolt/kevésbé burkolt célzásaira végül adtam egy egyenes elutasítást (értsd: sértődés, játszma, pici szurkálódás, egészen más hangnem, mintha még én lennék a hülye, és értettem volna félre a nagyon is egyértelmű mondatait). így vagy úgy, örülök, hogy vége.

a tanulással meg az a nagyizzadt helyzet, hogy baromira nem tudok haladni, főleg, mert befejeztem a tesztkönyveket, és elkezdtem tegnap a belgyógyászatot, de egyrészt nem túl nagy motiváció, hogy egy kegyelmekettessel is ugyanazt a diplomaeredményt érném el, mint egy tökéletes ötössel, másrészt az sem ösztönöz túlzottan, hogy a legtöbbek, akikről tudok, még a tesztezés legfeljebb közepén tartanak, akkor meg hova ez a nagy igyekezet.


*: nagyjából tényleg a tegnap vásárolt kiló eper az egyetlen jódolog az életemben.