kinyújtott ujjainkkal az isten arcát.

vagy valami hasonló volt az elnök embereiben, és én három napja hallgatom ezt a dalt, megunhatatlanul gyönyörű. más filmben is használták, az tuti, de még nem sikerült beazonosítanom, mi lehet az. folyton egy minimalista konyha és mindenféle fűszerek és főzés és kések képe jelenik meg előttem, néha meg egy férfi, ahogy ül a makulátlan ágya szélén kezeibe temetett arccal, hát rém idegesítő, komolyan.

m. mesélte ma egy állítás kapcsán, hogy japánban állítólag az esküvői szertartás része (jobban mondva megelőzi azt) az a rítus, amikor a menyasszony és a vőlegény elmennek a szüleikhez, és megköszönik nekik a hibáikat. köszönetet mondanak nekik, amiért nem voltak tökéletesek, mert - azon kívül, hogy nincs is annál nagyobb kicseszés - így tudtak és akartak eljönni a szülői háztól, és elindulni a saját család felé. szóval azt hiszem, lenne még mit tanulnom.

és meglehetősen groteszk egy ilyen címmel futó bejegyzésbe írnom erről, viszont muszáj, hogy annyira kimondhatatlanul jó volt pénteken szégyentelen p****knak lenni e.vel, és megvenni a mangóban tényleg, ami tetszik. mert persze, hogy mélyek vagyunk mi, és sokrétűek. de azért sose tagadnám le, hogy a szex és new york miatt akarok eljutni newyorkba évek óta. mondjuk ahhoz azért kicsivel többet kellett volna nyerni.

viszont lyon vár, csütörtökön indulunk, alig kell már aludni addig, és a szakdogából is csak pár fejezetet kell(ene) megírni (szerencsére gyökkettővel haladok, nem nekem való ez az összeollózás szakirodalmakból, most már biztosan állíthatom, hogy jobb szeretek a saját agyammal gondolkodni).

er.

még mindig érzem az alvadt vér borral keveredő szagát a néni lakásában, még mindig látom magam előtt a bácsi testét és a másik férfiét, a füleit, még mindig hallom a tizenöt éves lánya könyörgő sikolyát, és ez így is lesz még egy darabig. nem érdekel, adaptív-e empatizálni, nem érdekel adaptív-e másfél órán át nem tudni abbahagyni a sírást, amikor végre szabad sírni, nem érdekel. rossz most egyedül, rossz most bárki mással, és az is biztos, hogy ideje lenne kibékülnöm a halállal, valahogy mégis azt kívánom, harminc év múlva is ugyanígy zuhanjanak a könnyeim a mentőautó padlójára.

és ítélkezem én is, naná, számot se tudnék adni, hány prekoncepció van a fejemben. de pont ezt szeretem nagyon a családállításban, hogy azt mondja, senki nem jókedvében rossz. senki nem jókedvében nem tud jelen lenni, senki nem jókedvében alkoholista vagy drogos. és a helyszínen ugyanezt érzem én is, és képtelen lennék kevésbé szeretni a két üveg bor után ripityára esett nénit, aki a férje visszajáró szelleme elől menekült. ahogy ott ült az ágy szélén a szánalmasan összevérezett kombinéjában*, ugyanazt a szeretetet éreztem, mint a disztingvált szívelégtelen, vagy a pitvarfibrilláló-fulladós néni, vagy a létráról leesett bácsi iránt. és azt tudtam volna megütni, aki ráncigálta durván, meg siettette, meg egyetlen szót sem szólt hozzá azon kívül, hogy belé ne merjen kapaszkodni a véres kezével, majd ő fogja. szóval ilyenkor valamiért elfelejtek ítélkezni.

egyebekben egy szavam sem lehet, szuper élmény volt ez a pár nap, mindenki nagyon kedves és befogadó volt, szirénázva száguldozni, és látni, hogy mégis van némi együttérzés az emberekben, ahogy szétnyílnak az autók előttünk, mert hallják, hogy valaki bajban van, szóval az torokszorító érzés a magamfajta szentimentálisnak.

de azért jó itthon. ma az egyik sofőr, akivel a legtöbbet voltam, és kezdettől szimpatikus volt nagyon, a volt felesége kapcsán mondta, hogy nem azért nem ment haza, amikor mások, mert hogy nem szerette volna, ami anno a fejéhez lett vágva. egyszerűen csak képtelenség elindulni azonnal, muszáj egy félóra-háromnegyedóra, amíg visszatalál önmagához, hát ezt nem értette meg soha az a nő. én megértem, és ilyen szempontból valóban nem is volt rossz másfél órákat zötykölődni hazáig. 

tulajdonképpen köszönöm.

*: valaki mondjuk felvilágosíthatna, miért hord ez a korosztály (hetvenplusz) két bugyit, én még sose mertem megkérdezni, pedig nem egyszer találkoztam a jelenséggel. azt biztosra veszem, hogy huszonéves korukban ők is megelégedtek a szimpla egy alsóneművel, de ez a néni most annyira ragaszkodott a dologhoz, hogy szívem szerint ezért is megölelgettem volna. még azt is megmondta, hogy a felső  fehér csipkés legyen, úgy szokta, szóval lehet, hogy ez valami divat, tényleg.

courage.

‎dear god, make me a bird. so i could fly far. ezt a forrest gump-ban mondja jenny, és két napja még ez lett volna a bejegyzés címe, csak aztán szerencsére a bemásolásán kívül nem jutott másra erőm. szerintem kiírtam magamból a maradék agyamat is az elmúlt napokban (szakdoga), de valami optimistát azért szeretnék. például, hogy nem is értem mitmiért rinyálok bármikor. mert hát tényleg tutto è possibile, ha egyszer pár napra még a hajnalban kelést is annyira megszokom, hogy magamtól ébredek fel a félhatos ébresztő előtt öthúszkor. okéé, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy álmomban épp egy hypoxiás betegnek kellett már másodjára maszkot keríteni, és hiába volt rajta, akkor is fulladt, és ettől némileg fel lettem ajzva. na, és ez az átkozott szakdoga is elkezdett készülődni, eddig megvan a legkönnyebb rész az előszó (nagyon tetszett m.nak meg túryferinek is, büszkeszmájli), és mostanra nagyjából befejeztem a családállítós fejezetet is (mert az is lesz benne, naná, az egyetlen, ami miatt látom értelmét az egész púpahátamon-nak). 

és az is boldogságos, hogy itt lakott a héten r., meg hogy tegnap e. is ittaludt, és hogy ma világos volt, amikor hazaértem, és hogy sütött a nap, és hogy holnap nem fog szólni az ébresztő.

a dalnak meg semmi köze a bejegyzéshez, csak hát a cím:

higher and higher.

tökjófej tudatalattim van, mert amióta (bő másfél hete) szó van arról, hogy kéne álmodni, tényleg szoktam is. mármint tudoooooom, egyébként is szoktam, de most emlékszem rájuk, ahogy a nagykönyvben annak lennie kell. és csak most csütörtökön tisztáztuk sz.e.val ezt az álomnapló-dolgot, erre azóta konkrétan minden estéről van álmom, tiszta izgi, várom a holnapot. és elkezdtem jungot olvasni, m. adott kölcsön egy csomó könyvét, és az is érdekes meg élvezetes nagyon. még a végén kénytelen leszek megtanulni őt is, előre látom a sötét jövőt.

mindeközben végleg a neurológia felé billent a mérleg, köszönhetően csomó mindennek. már ötödév elején nagyon tetszett a gyakorlat, tetszett a beteganyag (plusz oliver sacks, plusz kellően nehéznek találom ahhoz, hogy a presztízsigényem kielégítse), de aztán gyorsan lebeszéltem magam, mielőtt még rábeszéltem volna. mondván, hogy sznob, zárt társaság, nem tédékázom sehol, nincsenek kapcsolataim, nem vagyok elég törtető, nem vagyok elég okos, satöbbi. aztán jött most a gyerekneuro és herczegfalvi, és muszáj volt elfogadnom, hogy nekem ez tényleg tetszik. és hogy talán nem kéne mindenáron egy tizenötéves kori döntés mellett kitartanom, ami a pszichológiailag kevésbé edukáltak számára is egyértelműen a nagymamámról szól. aztán m. felajánlotta, hogy ha ennyire hezitálok, akkor állítsuk fel, úgyhogy a szigorlat után szépen kiválasztottam magamat, és fedetten négy képviselőt a négy lehetőségnek (pszichiátria, gyerekpszichiátria, gyerekneuro a gyerekgyógyra ráépítve, illetve a felnőtt neuróra ráépítve). és nagyon durva volt, ahogy a pszichiátria örült nekem teljes erővel, a neuro állt stabilan, az én képviselőm meg toporgott a kettő közt, inkább a neuro felé húzva, csak mintha valami kötötte volna. aztán m.nak volt egy kattanása, és anélkül, hogy bárki tudta volna, felállította a nagymamámat, és az valami félelmetes volt, ahogy a pszichiátria azonnal rárévedt, és csak nézte anélkül, hogy tudná kit néz. és akkor el kellett mondani (mondanom, mert beálltam a helyemre), hogy nagyon szeretlek, de mostantól ezt nem biztos, hogy úgy fogom kifejezni, hogy a te szakmádat viszem tovább. és onnantól lecuppant rólam a pszichiátria, még stabilabban közeledett a neuro, és meg baromira megkönnyebbültem, hogy nem éreztem ezt annyira mégse félre. a pszichiátriát megcsinálom szerintem második szakvizsgának, ha meg kell csinálnom, de most nagyon boldog vagyok ezzel a döntésemmel.

csupa új meg izgalmas történik velem, úgy látszik, ha hagyom.

pianos, chellos & toughts.

és volt még ólafur arnalds & nils frahm (és winged victory for the sullen, csak őket nem ismerem, és az elejükön még kint fagyoskodtunk a sorban) koncert szerda este a trafóban, és az a zene szerintem tökéletes. mondjuk eleve elfogult vagyok, mert a két kedvencem a zongora és a cselló, de hát micsináljak, ha egyszer nincs két szebb hangszer a földön. a tavaszi akvárium-gödör hangulatot nem tudta ugyan felülmúlni számomra a mostani, ahogy ott hullámoztak körülöttünk a hangok, és a víz felettünk, én szerintem transzba kerültem.

és lehet, hogy igaza volt a múltkor sz.e.-nek (aki a terapeutám), amikor azt mondta, érzelmi átélés helyett intellektualizálok, az elmúlt időszakban legalábbis biztos. és ezt onnan tudom, hogy a testi tüneteket leszámítva tényleg jól voltam, semmi kiborulás, semmi szokásos párnábabőgés. erre most (és persze pont azt a számot nem találom a winged victory-tól, amire a legelementárisabbat zokogtam) olyan fájások buktak ki belőlem, hogy magam is ledöbbentem. szóval fantasztikus volt, azt leszámítva, hogy ismét szembesülni kényszerültem azzal, mennyire nem vagyok képes a mostban létezni, legfeljebb kósza pillanatokra.

de hallgassátok, bármihez jó aláfestésnek és kifejezetten inspiráló (én tegnap erre sütöttem habos-túróst, amit vittem be az osztályra hálaajándékul, el is fogyott az ülővizit alatt).

nem is tudom, melyik a legkedvencebb, de ólafurtól talán ez:

meg akkor már egy csellósat is, főleg mert igazán képtelenség választani:

another happy.

ma már egész jól esik a reggeli kávé, ami haladás, tekintve hogy pontosan másfél hete majdnem folyamatosan hányingerem van, főleg, ha evésivás jönne szóba (amúgy maróan éhes és szomjas vagyok, de ez nem érdekli a nyúltvelőmet). azt hiszem, ez most (kivételesen) tényleg nem pszichoszomatika, mert letudtam mindent, amitől lelkialapon lehetett felfordulva a gyomrom (szakítás & szigorlat), és semmi reakció. igaz, lehet, fáziskések csak (remélem).
viszont.
voltam tegnap e.ék fejlődéspszichológia előadásán, ahol az énképről, és főként az identitásról volt szó. tetszett igaziból az egész (rájöttem megint, hogy kéne nekem ezt a pszichológiát is tanulni), de két momentuma fogott meg a leginkább. az egyik, hogy  - spanyolviasz - én mennyire durván azzal a szereppel definiálom magam, hogy leendő orvos. de hogy tényleg nagyon. azt nem tudom, ez jó-e, rossz-e, mindenesetre tény, és azért elgondolkodtató. a másik pedig az volt, amikor arról beszélt a szabólaura, hogy általában ugyan az az érdekünk, hogy felfelé kerekítsük magunkat, pláne morálisan, és nem fogunk direkt csaknegatív tulajdonságokat magunkra aggatni, mégis van, amikor egy-egy pozitív esemény/teljesítmény/bármi kapcsán inkább arról magyarázkodunk, hogy ez mennyire nem mi vagyunk. merthogy hosszútávú kapcsolatokban az is szempont, hogy nehogy a másik hamisan magas elvárásokat támasszon, vagy valami ilyesmi. és ez meg azért vicces, mert én folyamatosan ezt csinálom. egyrészt kapcsolatokban, mert például a fülemben cseng a hangom, ahogy cs.nak vagy b.nak ecsetelem, hogy nem vagyok ám én mindig ilyen kiegyensúlyozott-vidám, istenments, hogy ezt higgye bárki, én egy kiállhatatlan hangulatlány vagyok, csak épp jó passzban fogtatok ki, meg hát a szerelem. másrészt pedig teljesítmény-fronton. mert én effektíve letérdelnék szívem szerint mindenki elé könyörögni, hogy ne gondolja, hogy én mindig ötöst kapok attól még, hogy mindig ötöst kapok.
amúgy meg annyira túl vagyok spannolva, hogy insomniám a tetőfokára hágott ismét. szóval kérem vissza a tízigalvás áldásos képességét, mert ez így tűrhetetlen.

post-anniversary.

a nagy minden közepette el is felejtettem, hogy már (több, mint) két éve. remélem, a blog gyorsabban öregszik azért nálam.

ma beléptem a freemailbe, kitörölni a kéthónap alatt felgyűlt leveleket (igen, ennyire nem megy a tanulás), és csupa olyanon akadt meg a szemem, mint hogy mellnagyobbítás meg cellulitistalanítás. nem vagyok hajlandó ezeket jelnek tekinteni.

a dalt pedig akár én is elénekelhetném b.nak. bírom a csajt amúgy is, ha bármi igaz a szövegeiből, akkor meglehetősen rokonlelkek vagyunk.

hogy becsaptuk magunkat,

megint egyedül. és undorítóönző módon olyan jó így. és nem, ezt nem írhatom a tanulás számlájára, mert, amikor nincs minor-vizsgaidőszak, akkor van helyette (és volt és lesz) mindig más, ami privilegizált, mert egy törtető ***** vagyok. akinek fontosabb, hogy ezer helyen, és lehetőleg tökéletesen teljesítsen. persze, ha szerelmes lettem volna, állítólag úgy rögtönmindjárt más. de nem voltam, ismét nem, becsapott csak a kémiám, és a kezdeti meghatott hála, hogy végre egy normális. aki se nem nárcisztikus, se nem drogos, és olyan tiszta és jó, hogy biztos nem fog megbántani. meg aztán az elején mindenki nyújtja a legjobb képet önmagáról, és egyébként is, a lelkem mélyén annyira naiv vagyok, és a lelkesültségem hónapokig képes különösebb utántöltés nélkül ezerfokon égni. 

aztán kiderül mégis, hogy mégse. és nincs kedvem tovább a dominánsnak lenni, nekem felnézni van kedvem, egy férfira, és nem egy fiúra, aki ő volt mellettem. kevés volt, kevés volt hozzám, legalábbis amennyit adni-mutatni tudott magából, az nagyon kevés. hősnőnek nevezett, hogy te hősnő típus vagy, azt mondta. zs. meg cs. királylánynak hívtak, igazuk lehetett, bármennyire is kikértem a dolog negatív aspektusát magamnak. de hát ha egyszer tényleg képtelen lennék a mellékszereplésre.
mentségemre (mármint b.tal kapcsolatban), hogy tényleg azt hittem, ez most szerelem, az elején legalábbis, különben bele se megyek, ahogy általában nem megyek bele, és amiért általában egyedül vagyok. magányos hősnő, hát fasza. mondjuk irtóklasszul el vagyok a saját világomban, csak abban nem vagyok biztos, hogy ez feltétlenül jó jel.
r. szerint annyi csak a baj (és más is mondta már ezt), hogy nem találkoztam még vele. de majd fogok, biztos fogok, miért pont én ne találkoznék. hát helló, ezúton közlöm az univerzummal, hogy helló, lehet küldeni.
hogy gyere már.
i am a hungry bone.

ő meg annyira tehetséges és szimpatikus és szerény, hogy hiába régi kedvenc, muszáj megmutatni.

arról kéne írnom,

hogy mennyire büszke vagyok magamra, igaziból szerintem életemben először. mert ügyi voltam a tévében, és kicsit se volt rossz visszanézni magam, nem viselkedtem gyerekesen, összeszedett voltam meg talpraesett megminden, és még f.s. szurkálódásait (poénjait?) is tudtam kezelni. vicces amúgy, mert full amnéziás voltam a viselkedésemre, úgyhogy a kérdések (és a nyeremény összegének) kivételével az újdonság erejével hatott rám is minden. és azért is vagyok még büszke, amiért nem is magamra kéne, hogy milyen szuper barátaim vannak. mármint most e. meg r. a főszuperek, és tényleg többször kéne ilyen csajosestét csapni, mert jó.

hogy társszerző, vagy mifene vagyok m. mindjárt-kész könyvében egy fejezethez, ami triplán hízelgő, mert egyrészt az ő könyve, másrészt, hogy tetszett neki nagyon, amit írtam, harmadrészt pedig, hogy kitalálta, hogy szerepeljen ott a nevem. nyomtatásban, juj. a dolog pikantériája különben, hogy gyűlöltem a szülészetet tanulni, és most mégis annak köszönhetően tudtam segíteni neki, amikor nyünnyögött ezen az intrauterin fejlődéses meg ikerterhességes fejezeten. azt már nem is merem mondani, mennyire élveztem. 

hogy ma voltam elsőinterjúzni a (most már hivatalosan is) terapeutámnál, és jófej volt meg szimpi, és pont a kedvenc korosztályom.

hogy minden jók közben még mindig beteg vagyok, és három napja ugyanaz a hányinger is társult a többi nyavalyámhoz, ami decemberben volt, és amitől akkor öt napig nem ettem. most eszem, csak annak a napi egyszernek is neki kell rugaszkodni párszor, és hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök, hogy megint az utólag fúrt legbelső lyukba kell csatolnom az öveket, viszont rohadtul nem lehet így élni.

hogy összeszedtem az erőm-bátorságom, és életemben először nem megvártam, amíg a másik meg nem utál annyira, hogy elküldjön, hanem én vetettem véget valaminek, aminek már hetekkel ezelőtt véget kellett volna vetni. és ennek is örülök, meg hogy most már talán megint nem csak szakítós dalokat fogok akarni hallgatni, remélem.

hogy igaziból szeretek lenni. szeretek én lenni én.