play for love.

ma hazafelé a metrón ült velem szemben egy kislány, kétévesforma lehetett, végig utánozni próbált, irtó helyes volt. kért inni nagypapájától/apukájától (kitudja, a mai világban), amikor ittam, és folyamatosan azon erőlködött, hogy ugyanúgy keresztbe rakja a lábait. persze a nagy igyekezetben az ülésre kerültek a cipői, apuka-nagypapa rászólt, mire metrózajt és ipodot túlharsogó hangerővel érdeklődött, hogy de a néni (ti., hogy én) miért tud úgy ülni. hát, mert a néni már néni, és leérnek a lábai.

reggel pedig megint láttam azt az nőt meg a sérült fiát, akiket csomószor szoktam a moszkván, a hatvanegyessel jönnek ők is. szeretem figyelni az embereket, a szépeket meg pláne, és ez a nő szép, legalábbis valaha igazán az lehetett, és mindig nagyon elegánsan van felöltözve a finom ruháiba, valahogy olyan nagyon budai és jómódú, és egészen tökéletes a kép, amíg rá nem nézek a fiára. aki hol dülöngél előrehátra, hol motyog, hol valami kifacsart mozdulatsort ismétel századjára is. engem már gimis koromban nagyon érdekeltek, nem is a fiúk, hanem az anyák. akik elhatárolódtak mindenkitől, mint valami burában, úgy utaztak, nem néztek a gyerekre, se más szemébe nem, ők ott sincsenek, az egészhez semmi közül, és én sose tudtam elítélni őket a kívülállóságukért. legtöbbször éppen abból jöttem rá, kihez tartoznak azok a fiúklányok, hogy ki nézett a leginkább nemoda. 

ma akkor vettem csak észre őket, amikor annál az ajtónál szálltak le, ahol álltam én is. könnyes volt a nő szeme, elkezdett gördülni már lefelé egy csepp, látszott, hogy éppencsak tartja magát. a férfi mögötte, figyeltem, ahogy figyeli az anyját, figyeli, ahogy szomorú, ahogy sírni fog. nem tudom, mit mondhatott neki, nem tudom, mit tud neki egyáltalán mondani, de ahogy elindult a villamos, láttam, hogy átkarolja a vállát, úgy mennek, a nő közben már zokogott, és az olyan szép volt.

az állításon meg folyton megkaptam a néni (ti. a házasság előtti/előző fontos kapcsolat) szerepét, hurrá, most, hogy végre nem képviselem a saját apám nénijét. biztos nehogy túl éles legyen az átmenet. najóó, túlzok, mert voltam pszichotikus anyuka is, az izgi volt. 

meg klassz, úgy az egész nap.

ígyúgy.

eléggé főcsapás nélküliek mostanában a gondolataim. tegnap este konkrétan azt nem sikerült összeszednem fejben, kiknek kell/ígértem, hogy szólok a milliomos miatt, merthogy tegnap r. és b. is látott reklámban (sőt, a végét elkaptam én is, épp telifogból vigyorgok [azthiszem, az adás nagy részében így fogok tenni egyébiránt], anyukám felkiabált), szóval most már majdnemfix, hogy hétfő lesz a napja. nekem meg úgy dobog a szívem, mintha bármi múlna most már rajtam.

csütörtökön voltunk j. slamelésén, és azt hiszem, nem csak a két pohár roséfröccs és a hőemelkedés ríkatott meg, hanem egyrészt a büszkeség, amiért ilyen okosügyestehetségesszép barátnőm van, akinek nem csak azért tetszett a verse, mert az övé, hanem mert jó volt. másrészt pedig a hazáról szólt, és én sose gondolok magamra, mint nagy hazafira, általában egyáltalán semmi köteléket nem érzek, mégis a másik j. diplomaosztóján is elsírtam magam azon, hogy hazádnakrendületlenül.

csütörtökön voltam utoljára a klinikán is (komolyan hiányozni fog, főleg herczegfalvi, akire iszonyúan felnézek, és szerintem egész megkedveltük egymást a végére), jövőhét csütörtökön pedig egy pszichoterapeuta nőhöz megyek első interjúra, jungi analízist csinál, remélem, szimpatikusak leszünk egymásnak. 

hát így zajlanak az események, meg még ígyebbül, csak most megyek, a tegnapi önkéntes szobafogság után állítás-kompatibilisnek nyilvánítottam magam, már csak az orrom fújom végeláthatatlan erőkkel. 

(így zárójelben: más blogját azért is érdemes olvasni, mert van, hogy olyan megkönnyebbülések érik az embert, hogy másnak sem tetszik a varázshegy.)

say you wanna stop me.

tökérdekes, hogy amikor lenne okom, mégsem vagyok lehangolt. pedig amilyen disznóság, tényleg minden hétre jut valami, most éppen egy klassz náthás vírussal lettünk elválaszthatatlan barátok, láz meg orrdugulás meg hányinger, és mégis jól vagyok. képtelenség kiigazodni rajtam. 

viszont majdnem kész van a bé és cé tételsor, és j. megnyugtatott, hogy bőven elég lesz nekem egy hét megtanulni, még a nulláról is elég lenne (háhá), és ugyan nyugodtabb nem lettem, de meghoztam a luxusdöntést, hogy mindkét nap elmegyek hétvégén állításra, és ha hétfőn leszek a tévében (az okoslányok a csatornánál ugyanis nem képesek információt adni, pedig anno azt mondták, felhívnak, nyaff), akkor megnézzük együttközösen, és beborozok a sárgaföldig. mert annyira vicces lány vagyok én, hogy körülbelül két hete volt a nagy felismerésem, miszerint ez TÉNYLEG le fog menni adásban, és akárki láthatja, és én ezt nem is biztos, hogy szeretném. ennyiterről.

azt meg el is felejtettem mesélni, hogy megint szeretnék a városban maradni, egyrészt mert voltam b.zsal városnézős buszon, amin dolgozik, és a citadella környékét kifejezetten fel kéne még fedezni, volt ott néhány egész kecsegtető utca, másrészt pedig vasárnap elvillamosoztam hűvösvölgyig, aztán séta vissza, és ott annyira szép helyek vannak, és nekem kell ott egy ház.

ésésésés bejelentkeztem hipnózisba ahhoz, akit végül m. ajánlott, meg van két egyéb pszichoterápiás-jelöltem is, izgi. izgi lesz keretek közt megismerni magam.

na kenek fél kiló níveát az orromra, mielőtt végzetessé válna a helyzet. 

a zenét e.nek köszi.

cellar door.

egyvalaminek az illatát szeretem még a nina riccinél és az új ívrosés zabtejes samponnál is szívfájdítóbb örökszerelemmel, és az a napsütötte bőröm illata, ahogy a vízcseppek hozzáérnek zuhanyzásnál. úgyhogy egy darabig még lécci, hogy ne legyen ősz.
a cím pedig azért, mert azon gondolkodtam ma, hogy van, amikor egy-egy film vagy könyv vagy kép vagy dal vagy bármi hónapokra meghatározza az életed, annyira belédbújik (vagy te belé), hogy azt hiszed, sohamásként nem is leszel-lesztek már. aztán meg (évek múlva) veszed észre, hogy észre se vetted, mikortól nem nézed meg minimum kéthetente a donniedarkót, mikortól nem dúdolod folytonfolyvást, hogy you're not worth a thing*, mikortól nem kattog benned, hogy i showed you my neighbourhood, my bars, my school...**. persze közben tökjó, hogy mindig jön valami új, jó ez az összevisszaság, jó ez a mindenféleség. és ez most azért jutott eszembe, mert a kezembe akadt a hazaviszlek, jó? című tóthkrisztina novelláskötet, amit karácsonyra kaptam, és a harmadéves téli vizsgaidőszakban a lelkiüdvömet mentette meg, és sírtam kábé mindegyiken, tegnap este meg semmi, hiába vártam azt a három évvel ezelőtti katarzist. és még azért is (jutott eszembe), mert ezt hiányolom b.ból, ezeket a szeletkéket ha megmutatná.
írtam ma listát is, hogy hosszútávon tervezve miket szeretnék venni, ilyen basic cuccokra kell gondolni, mint szépbugyi meg neszesszer meg fekete/fehér kendő meg nem szégyentelenül bolyhos harisnya. ennek örömére vettem két cipőt, mindkettő szép és praktikus fekete, sok-sok nejlonharisnyát, revalidot, háromféle körömlakkot és pirosítót. és nemtudom ugyan, milyen rendezvény keretein belül, de pont ennek a dalnak a végére értünk oda letelepedni a kis forrócsokinkkal a múzeumlépcsőre, és ez valahogy megint szép volt.
micsináljak, szárnyakat vagyok kapva.


*: ebből a dalból, amit egy időben személyes himnuszomként ripíteltem újra és újra.

**: a paris je t'aime natalie portmanos részéből, és imádom még most is.

hattyúnak halála.

kifejezhetetlenül jó érzés volt a héten eddig (kivételhétfő) hét után kelni, sőtmitöbb, ma azt a luxust is megengedtem magamnak, hogy semmi lágyan csilingelő ébresztő, aludtam is félkilencig, azóta meg blogokon szörfölök (szarok a congenitális vitiumokra!), nyami.

annyira anergiás-enervált-apatikus-letargikus-szomorú-stresszes-ideggyenge-hisztérikus-hülyepicsa voltam az elmúlt hetekben, hogy minden nap írni akartam, nyafogni legalább itt, de ahhoz se lett végül erőm soha (másfelől, képtelenségnek éreztem blogolni, amikor ott van a másik szobában vagy mellettem, és folyamatosan azt várja, hogy vele legyek, blogolni arról, hogy mennyire nem szeretnék folyamatosan vele lenni, amikor végre hazaértem, és haladnom kéne a klinikán kívüli dolgaimmal. ez azért még annál is övönalulibb lett volna).

hát, most annyira megkönnyebbültem, hogy még az eső sem zavar (annyira), és bepótolom az íráskényszerem. nevetségesen örülök annak, hogy újra az a legnagyobb problémám, hogy milyen színűre fessem a körmöm, hogy elfogyott a tej a kávéba, valamint, hogy egy ismeretlen lokalizációjú feketelyuk elnyelte a fehér pulcsim, az ezüst körömlakkom, a fekete magassarkú cipőm és két csizmám. olyan jó most ezeken bosszankodni, hogy csak.

j. pedig jön vasárnap állításra, kíváncsi vagyok, miféle szolidaritások bújnak ki nála a zsákból.

nem kell úgy (f)élni.

juj, dejóó volt szombaton a péterfybori, tuti sznobpicsa vagyok, ahogy j. egyik ismerőse titulálta a rajongókat, mert én nagyon szeretem. többször kéne ilyen élmény, meg amikor előtte iszogatunk a duna lábánál (vagyhol), olyan jó szédülni egy kicsit. ennek örömére elcibálom magam ma meg holnap is koncertre, jövőhéttől úgyis TÉNYLEG jön a tanulás (meg anyukám szerint a rosszidő, amitől nekem köztudottan antiszocialitásom lesz).
a bulizáson kívül újrakezdtem a héten az olvasást is (szégyengyalázat, hogy a kevin óta nem olvastam semmi regényt), ezeréve búklájnoltam magamnak marguerite duras-tól az oroszlánszájat. szeretem a többit is, amit eddig láttam-olvastam tőle, ez meg egy gyilkosságról szól, három rövid interjú, mégis hihetetlen izgalmas és költői, szóval tetszik.
j.val megvolt szombaton a nagy egymásratalálás, mondtam is neki, hogy amíg nem volt itt, nem is engedtem magamba a hiányát, és most érzem csak, mennyire rossz volt nélküle. e. visszatért a nyaralásból, r. is volt pesten az infekthét miatt (ahova még kevésbé kell bejárni, mint hittük [mondjuk az az egyetlen alkalom is túmács volt azzal a leírhatatlanul visszataszító, elhízott, felfuvalkodott orvosnővel], ezért is naplopok itthon [tanulok elvileg, nyiiiilván, csak a méhem közbeszólt, és ha már tesióráról nem kaphatok felmentést, adok magamnak én a tételkidolgozás alól]), úgyhogy megosztottam kis lelkem ciháját mindenkivel, és hálás vagyok megint nagyon a barátaimért.
szombaton pedig kaptam megint állítást m.tól, aki még nálam is nehezebben viselte, ahogy amortizálódtam lefelé az elmúlt hetekben a dolgok állásától. volt nagy sírás, rádöbbenés és áháélmény, aztán hétfőn megmondtam b.nak, hogy sajnálom, de tévedtem, és ne lakjon itt mégsem. nem tartok most még itt, és bennem a kapcsolatunk sem tart itt. és ha két hét alatt ilyen szinten felőrölt az, hogy ennyire látványosan nem vagyunk egy szinten jelenleg életútilag (nekem van egy minden napos kötelességem, az épp aktuális gyakorlat, ahol a maximumot nyújtom, pláne, ha élvezem is, amit csinálok, és még azután jön a többi kötelezettség, a dolgaim, amivel haladnom kell, és szeretnék is, plusz a barátságaim, akikről szintén képtelen lennék lemondani, vs. az, amit ő csinál, és amennyi dolga neki van), akkor jobb még az idegösszeroppanásom előtt véget vetni ennek. másfelől pedig vissza kell valahogy találnom oda, hogy fel tudjak rá nézni megint, hogy férfinak, és ne fiúnak lássam, hogy a jó nője legyek, és ne a rossz anyja, aki b****gatja folyton, hogy haladjon már valamerre. ezek most a rövidtávú célok.
ugyanakkor állandó jelleggel mocorog bennem a bizonyossággal párosult pánik, hogy ez örökre így lesz. hogy nekem mindig a hivatásomban való tökéletesség lesz az első, hogy ugyanígy fogok igyekezni mindig megtalálni az adekvát hangot a mindenkivel (a beteggel, a hozzátartozóval, a kollégákkal, a felettessel, a nővérekkel). és ugyanígy ki fogok purcanni a nap végére, és ugyanígy kelleni fog az a pár óra magány, ami után képes leszek újra nyújtani bárkinek bármit. és folyamatosan defektesnek érzem magam, és félek, mégis közben folyamatosan tudom azt is, hogy én ezt csakis így akarom csinálni.
hát váhh.

a szárnyakat lecsatolni.

még pontosabban, az angyalszárnyakat kell lecsatolni, ez volt ma az egyik nő mondata az állításában, ami hidegrázósan megfogott. nem azért, mintha én olyan tűzönvizenát angyali jóság lennék, viszont elgondolkodtam, hogy ami miatt nekem a leginkább lelkifurdalásom szokott lenni (az anyukámmal való kapcsolatomon kívül), az az, hogy nem vagyok képes mindenkivel szimpatizálni és szeretni. és akkor szoktam finnyogni meg pletykálkodni, utána meg jön az önostor. erre nem kiderül ma, hogy ez a normális, ez az elviselhető? akkor meg mi a francért akarok mindig olyan átkozottul jó lenni. (m. mondott még egy klassz füst milán idézetet is, hogyaszongya "nem értem, miért utál engem az az ember annyira. nem tettem én vele semmi jót." és tényleg. biztos, hogy mindenki tudja a saját bőrén, milyen, amikor kérés nélkül szeretnék megmenteni.)

ma olyan szomorkás vagyok különben. pedig eldöntöttem, tetszeni fog az ősz, de valahogy az nekem mindig a kifelé meg a szakítások, eszembe is jutott a metrón hazafelé mindenféle (najó. igaziból már önmagában a félórás metrózás ténye lehangolt). és nem tehetek róla, hogy kifolyik a könnyem, amiért túl hideg a szél.

telve vagyok nonszensz keserűségekkel, amiket olyan görcsösen vágyom, hogy megcáfoljanak. bizonygassák, hogy túlvékony vagyok, miközben kövérnek látom magam. hogy hiába rettegek attól, hogy oké, van annyi iq-m, hogy összeszedetten leírjak állításokat, és titkárnőnek pótolhatatlan vagyok, de sose leszek én családállító, mégis, m. mondja el újra és újra az ellenkezőjét, hogy micsoda érzékem van hozzá. persze, nem kérem, röhejes lenne, épp elég, hogy kétszer kimondattam vele, és szívem szerint fejbe kólintanám magam, hogy ha annyira adok a véleményére, amennyire, miért csak épp magammal kapcsolatban nem hiszek neki mégsem. mint ahogy b.tól is legszívesebben hisztérikusan megkérdezném minden alkalommal, amikor szépnek mond, hogy hülyül-e, vagy miezmost.
egy pozitívat viszont mégiscsak írok a végére (és utána, ígérem, egy életre lezárom a blogon az elvesztett iker-témát). tudniillik, hogy én tényleg mindig megmagyarázhatatlanul egyedül éreztem magam. kivétel olyankor, amikor valakivel annyira össze voltunk cuppanva, hogy elsőévben a j.val, vagy később e.vel, vagy gimi alatt j.val (vagy általános iskolában a m.vel, oviban a nemtudomkivel). de mellettük is csak azokban a konkrét pillanatokban volt betöltve az űr, amikor fizikálisan voltunk együtt, de legalábbis sűrű levélváltásban. és amióta volt az ikres állításom, ez a szorongató másra utaltságom múlt el. elvágódott az összes köldökzsinórom, van értelmem csaknekem is (ugyan arra még nem jöttem rá, hogy pontosan mi), hát valahogy így.
második pozitívnak pedig sütöttem triplacsokis-pudingos muffint (csak azért, hogy valaminek a tetejére végre rárakhassam a b.tól kapott mályvacukrot), és fincsi lett. pont úgy tocsog a csokiban, ahogy szeretem.

unfinish puzzle.

a mocskos youtube, akárhányszor megnyitom, a lapos has titkával kecsegtet. ami (sanda gyanúm, hogy) nem a mascarponés málnatorta/csokiskeksz a kávé mellé reggel nyolckor.

kereken egy hete tervezem, hogy írjak, akkor hurcolkodtam haza  a szégyentelenül sok szatyornyi ruhámmal. b. is nálunk lakik a hete pesten töltött részében, aminek egyfelől örülök, mert jó, és mert másképp nem sok esélyünk lenne együtt lenni, másfelől viszont tartok is tőle némileg, mert nekem kell néha a magány, kellenek a megszokott reggeli rituálék, amikor senkihez nem szólva benyomom a zenét a kávé mellé, kellek magamnak az egész napos klinikán szociáliskodás után csakén. már-már autisztikusan rugalmatlan vagyok ilyenekben, és félek, hogy előbb-utóbb megbántom vele, mihelyt elmúlik a lelkesedő toleranciája.
a klinikán továbbra is csodaklassz, herczegfalvinak köszönhetően felvettem a gyermekneurológiát is a dejólenne egyszer megtanulni- listámra, és a többiek is jófejek, komolyan. kezdem magam még annál is mélyebbre elásni a sztereotip ítélkezéseimért, bár őket pont nem ismertem annyira sem, hogy felületes benyomások alapján grimaszoljunk rájuk t.val. különben is, ezennel kinőttem a grimaszolós korszakomból. nyilván mostantól sem lesz mindenki szimpatikus, de ez a némiképp arrogáns kívülálló énem takarodjon, ahová való.
és ha már élménybeszámoló, elkezdtem futni megint (b.tal járunk, de tegnap este, hatalmas akaraterőről tanúbizonyságot téve, elmentem egyedül is), főztem fincsi sütőtök krémlevest, tegnap pedig kirámoltam két nagy kukás zsáknyi nagyonfontos tárgyat/papírdarabot a szobámból, booorzasztó, mi mindent vagyok képes összeharácsolni. m. szerint ez is ikres tulajdonság, a gyűjtögetés, hát én olyan magas szinten űzöm, hogy tegnap a könnyem is kigurult, amikor realizáltam, hogy gyakorlatilag elraktároztam a különféle utazások alatt fogyasztott csokik/cukorkák/rágók/joghurtok papírját is. annyira cuki vagyok. kegyetlenül szanáltam tegnap, de szerintem még így is lesz pár köröm. hiába, a bőség zavara.
meglepő módon nem is rossz újra itthon.
a cím ebből a dalból lopódott, a lelkiéletről meg majd máskor.