thanatosz.

azt hiszem, én nagyon gyűlölöm a halált. abból kifolyólag lehetséges ez, hogy semmiféle megbékélésre nem vagyok képes, több, mint tíz éve halt meg a mama, és a mai napig álmodok vele. feloldozottan ébredek, puha az arcom a könnyektől, mert általában arról szólnak, hogy van még időm megtenni, amit tizenhárom-tizennégy éves kamaszként elmulasztottam (például a szeretetet ölelésekbe önteni, beszélgetni, kierőszakolni a szüleimtől, hogy bemehessek hozzá a kórházba többet), sőt, igaziból szó sincs meghalásról ezekben az álmokban. emlékszem, az utolsó látogatásaink egyikére, mielőtt befeküdt volna a kórházba, mi tovább maradtunk náluk, és n.val néha ránk tört a versengés, hogy ki üljön a (nagyon is egyszemélyes) fotelba a mama mellé. és emlékszem, hogy aznap én nagyon akartam, valahogy sokkal nehezebb volt az indulás haza (máskor inkább rohantunk folyton), sokkal bújósabb voltam, mint korábban bármikor, és fogalmam nincs miért, hogy miért pont akkor, hogy miért csak akkor. és gyűlölöm, amiért ennyire fáj. soha többé nem akarom elkövetni ezt a hibát.

félni, félni talán jobb lenne, ahogy tegnap esterházy is mondta (igaz, teljesen más kontextusban), de én egyáltalán nem félek. illetve ez sem igaz így, mert a saját halálom közömbös egyedül, a másokétól ellenben konkrét és érzékelhető gombócba szorul a szívem, aztán jönnek a fulladásszerű extrasystolék, ha szerencsém van, és nagyon bele tudom magam élni.

és most kórházban van a nagypapám, és nem magam miatt sírok, még csak nem is konkrétan a személye miatt (ha lehetek kegyetlen és őszinte, nincs több érzelmi közöm hozzá, mint bárki beteg emberhez, akikkel találkozom a gyakorlatokon, mondjuk az néha nem is olyan kevés), hanem apa miatt. azt hiszem, valami furcsa pszichológiai mechanizmusnak köszönhetően az ő veszteségét siratom, azt nem vagyok képes feldolgozni.

és most olvasom, hogy meghalt a garas dezső, és ha eddig bírtam is tartani magam, mostanra fáj már a szám széle a visszafogott bőgéstől. és én tudom, hogy másokkal sokkaldesokkal nagyobb tragédiák történnek, és annyira sajnálom, amiért ilyen gyenge vagyok.

holnapra, becsszó, összébbszedem magam. nem hiszek ugyan a babonákban, de van az, hogy az embernek olyan lesz az egész éve, mint az újév első napja, és tavaly már elcsesztem, mert zs. sértődése miatt zokogtam végig, úgyhogy idén nem fogom. fogadalmakat úgyis csak vizsgák után lesz időm-hangulatom írni. 

és estére is összeszedem magam, a pogácsát már összegyúrtam.

lássam rajtam, hogy élsz.

összegubancolódtak ma a szempilláim, nem mintha olyan rémhosszúak lennének, valószínű inkább a festék volt túl sok. húzok magamnak kontúrt, napról napra erősebbet, én így szabok határokat. valamiben mindenki muszáj, hogy higgyen picit. 

kár, hogy csak részegen van, hogy nincs az a belülkívül döfkölődő hideg. úgy várom a holnapot.

túl.

az életben annyi a fontos dolog.
az életben csak fontosabb dolgok vannak.

hogy lábát vagy fejét törje.

fityiszbe görcsölődtek tegnap éjjel az ujjaim, miközben igyekeztem nagyon álmos lenni, gyorsan széthurkoltam őket, álmomban mégse kéne, meg mi van, ha épp ezen múlik. abban a nagy jódolgomban amúgy se tudom, mihez kezdjek magammal, bekészítettem már az összes plüsst, nagymamám nyaklánca, a másik nagymamám gyűrűje, baglyosfülbevaló, újgyűrű j.tól, újgyűrű n.tól, mint valami óvodás karácsonyfa, olyan leszek holnap. annyira megvetem néha magam, amiért ennyire nyomi vagyok, és mintha az életem múlna rajta. tanítson meg valaki uralkodni a vegetatív idegrendszeremen, de tüstént, mert vállalhatatlan, amit művel velem. művelek magammal.

azon is gondolkodtam (igen, ennyire mélységesen nem kötött le a gasztroenterológia, és ezen a ki-kibuggyanó pánik sem változtatott), hogy talán könnyedebben tudnám venni a dolgokat (most nem elsősorban a vizsgákra gondolok amúgy), ha realizálnám végre, ha akarattal tartanám abban a feneokos fejecskémben, hogy nem rólam szól minden. hogy rajtam kívül senki más életében nem én vagyok a központi szereplő, de most itt (kivételesen) nem az a lényeg, hogy azon sírjak, hogy nem érzem magam senki legfontosabbjának. azt gondolom, mindenkinek mást jelent felnőtté válni, és nekem szerintem ezt kell megtanulnom, ettől vagyok gyerek. nyilván számít majd persze az is, amit szajkóz mindenki, hogy a felelősség így meg úgy, de azt hiszem, azzal nekem nincs bajom. vagy inkább pont, hogy azért van bajom, mert túlzottan is felelősséget vállalok. például amolyan kisherceges módon azokért, akiket megszerettem.

néha úgy szeretnék valaki sokkal kevésbé bonyolult lenni.

hú, viszont kiderült közben, kik lesznek a holnapi vizsgáztatók, csupa gasztrós, naná, ráadásul két nő (igen, nevetségesen pszichoanalitikus módon ütjük egymást a legtöbb női vizsgáztatóval), a harmadik meg j.m., ő csak nem buktatna meg, mégiscsak exgyakvez. és még férfias is, nyami, úgyhogy mostantól reggelig őt szuggerálom, és tudom, hogy minden rendben lesz.

ez a dal meg tegnap éjszaka jutott eszembe, meghallgattam ma párszor, hogy kiverődjön a gyrusaimból (baromi idegesítő, hogy csak úgy, szónélkül beleragadnak cuccok), a képeket nem kell nézni, mert tiszta giccs, de a szöveget (jójó, az is giccs) szeretem, nagyon sokszor van, hogy rólam szól. 

analysing me.

a jung-féle személyiségtesztben van egy olyan eldöntendő kérdés, hogy a megoldáshoz vezető út fontosabb-e számodra, mint maga a megoldás. jó pár éve (inkább bele se gondolok, mennyi, mert elkap az úristen, mikor lettem ilyen öreg- gondolata) megcsinálom néha, azt mondják, érdemes, válthat az ember kategóriát felnőtt(ebb) korában is. én három között szoktam ingadozni, de erre a kérdésre konstans igen a válaszom. olyan ez, mint várni valamire, én azt is ezerszer inkább élvezem, mint a konkrét eseményt. illetve ez így hülyeség, mert például a karácsonyt (a szentestét) is imádom, és teljes valómmal részt veszek benne, vagyis nem igaz, hogy ne élvezném, csak akkorra már elmúlik az a csodálatos feszültség meg izgalom, ami addig betöltött tetőtől talpig. valahogy, ha már benne vagyunk, túl hamar vége lesz mindennek, bizonyára ez is valamiféle téves átélése a világnak. j.tal már beszéltünk egyszer erről, hogy nem szabadna így beleélnem magam előre a dolgokba, nem szabadna, hogy a várakozás szabja meg az életem, írtam már erről itt is, elkerülhetetlen az üresség, ami marad.

ettől függetlenül, nem bánom azt a várakozásteljes túlfűtöttséget, aminek köszönhetően tegnap sikítozva díszítettük a fát, vihogva paníroztuk a hagymát, és ajándékmasnit kötöttünk a hajunkba (pontosabban nekem a homlokomra, kicsit mint egy húszasévekbeli fejpánt), a szívem mélyén picit szeretek én ilyen lenni, az a helyzet. és hogy egy parányit még fényezzem magam, tegnap kétszer is negyvenmilliót nyertem a legyen ön is milliomosban, meg is guglizom mindjárt, melyik bankban váltják be azt a cuki rózsaszín játékpénzt.

holnap pedig netmentes (jesszus, ugye nem csak szerintem vicces ez a szóösszetétel? mert akkor keresek gyorsan egy szakembert.) napot fogok tartani, mert téboly ez az tanulás indukálta unalom indukálta függőség. meg a humorom, az még egy téboly.

borzongósanszomorúboldog.

(szerintem ezt a dalt hallgatva sose leszek egyedül.)

vigaszág.

azt hiszem, ennyi időbe telt, hogy a hároméves agyamnak végképp leessen, azt nem lehet eldönteni, hogy mostantól nem lesznek hangulatingadozásaim. mint ahogy nem (csak) döntés kérdése, hogy akkor innentől boldog leszek. és nem tudom eldönteni azt sem, hogy ne legyen többet egész napos hányingerem, vagy hogy mihelyt a párnára leteszem a fejem, aludjak el azonnyomban. hogy a karácsony legyen fehér, hogy tudjak uralkodni az indulataimon, hogy legyek jobb ember, empatikusabb, megbocsátóbb. hogy akik szeretnek, azok úgy szeressenek, ahogy engem szeretni kell.

ha tegnap írtam volna végül (és mennyire örülök, amiért tespedtem inkább a depresszív motiválatlanságomban), ennyi lett volna a bejegyzés. ma viszont előtört a derűs(ebb) énem, elment kozmetikushoz, sütött almás pitét, méteres kalácsot, elkészítette élete első önálló bejglijét, hozott karácsonyfát apukájával és a húgával, forraltborozott (most először fehér borból), énekelt indulót hazafelé a cipekedés ritmusára (vagy fordítva), örült még annak a hülye hódarának is, és hasonló apróságok. valamint a fentiek mellett rájött arra az örök bölcsességre, miszerint amennyi energiát a bőgésbe bele szokott ölni, ugyanannyit fordíthatna akár valami konstruktívabb érzelem átélésére is. egész termékeny nap volt, na.

a csalódásaimat pedig egész szuperül tudom már kezelni. eleve a legrosszabból indulok ki, és ha beigazolódik, hát juhé, mert igazam volt, ha ellenben mégsem, akkor lehet örömködni, meghatódni, lelkesedni. najó. valójában csak szeretném elhitetni magammal, hogy nincsenek elvárásaim. hogy felnőtt vagyok igazán, és megtanultam veszíteni.

néha fogalmam nincs, nem-e csupán gyávaságból nyelek egy nagyot, dugom a seggembe a büszkeségem, és felejtek el minden sértettséget szó nélkül.

a legjobb lenne kikapcsolni egy időre a telefont, kivonni magam a világból, persze nem merem ezt sem. mert félek, hogy.

és mi van, ha.

i should concentrate.

a szöveget inkább mellőzöm ma.

lassabban.

megkaptam, amire vágytam, akkor is dúdolom, amikor nem szól, de leginkább szól megunásig, állandóan. mást is kaptam, egy csomó ruhát e.től, azt hiszem, azért imádom az ilyen másruhája-dolgot ennyire az extázisig, mert olyankor kicsit mintha a bőrét (személyét) is magamra venném. lehet, hogy nem is a ruháinkat unjuk, hanem önmagunkat?

és megkaptam a havat is, tudom persze, hogy nem azért esik most, mert én úton-útfélen azt hangoztatom, hogy csak karácsonykor van értelme (nélküle viszont a karácsonynak nincs), a megalomán téveszmék egyelőre még távol állnak tőlem, de azért ugrándoztam egy sort, amikor délelőtt azok a hatalmas pelyhek hullottak.

elfogott az utazhatnék most, hogy kikísértem e.t a keletibe (ezúton üzenem a két megkeseredett kisnyugdíjasnak, hogy nem esik le a nyanyakalap a fejükről, ha undok grimaszok helyett inkább mosolyognak egy jót a két majdnem-spárgázó, cuccokkal agyonpakolt idiótán [ezek lennénk mi], ha már nyakunkon ez a mocskos szeretetünnepe), úgy mentem volna én is valahova. eleve imádok vonatozni, ugyanolyan, mint a mosogatás vagy a teregetés (a két házimunka, aminek elvégzéséhez nem vagyok lusta), kikapcsol, vagy összerendezi a gondolataim, ami éppen esedékes. meg az indulás, várakozás, megérkezés, ilyen marhaságok. egyébként viszont tisztára ugyanaz a hangulatom van, mint volt után szokott lenni, mint amikor lezárul egy korszak, csak bőgnék folyamatosan. főleg, mert senkimást nem szeretek így. és senki mással nincs annyira összhangban a biológiai óránk, a mindenünk, hogy még insomniánk is egyszerre legyen. és én ezen most akkor is meg vagyok hatva.

najó. úgy döntöttem, szentimentalizmus és önsajnálat helyett nézek inkább filmet. bár kétlem, hogy a gru-t egyhamar überelni fogja bármi. 

life is difficult, megmondták a nagyok is.

legalább jó magasról eshetek, mondta ma a pszichiáternő a vizsga végén, amikor kifejezésre juttattam, hogy innen már csak lefelé, és tényleg. nyomtatott nagybetűkkel semmi más nem érdekel az idei tantárgyak közül (sem), és a végén már ezt is untam. nem az anyagot, hiszen ezek a világ legizgalmasabb dolgai (mikre képes az agy, a psziché, mindig is lenyűgözött), hanem magát a tanulást, mint olyat. nem ebbe kéne ugyan belehergelnünk magunkat, de teljességgel nonszensz a vizsgaidőszak alatti életmódunk, és frusztráló itt tartani még ennyi év után is. hogy egy-másfél hónapra izolálódunk, a sarki boltnál tovább nem megyünk (nyilván túlzok, mert vasárnap is voltam wampon, pénteken pedig kevésbé koordinálhatóvá ittam magam dürerkertben), mosogatni pedig kizárólag vizsgák után (egy élmény, amikor a pesto és a csokismüzli összebarátkoznak az éjszaka alatt). mindezt egyetlen szóban ki lehet fejezni: unom. mérhetetlenül unom. ráadásul, és ezen pufogunk e.vel félévente, evolúciósan tökéletesen inadaptív az egész szituáció. nem kell túl sok iq ahhoz, hogy leessen, eléggé sehol se lennénk, ha a homo erectus, vagy akár az ókori római leült volna arra a kerek popsijára, és heteken át összenőtt volna a kanapéval a pun háborúk meg a collosseum építése helyett. 

erről ennyit, egyébként meg borzasztó, amilyen teljesítménykényszerem van. van valami gomb a lelkem bugyrában, az van  elcsavarodva rossz irányba, negatívba, naná. mert nekem nem szabad bíznom magamban, nem szabad hinnem a sikerben, hiába reális, hiába tudom, hogy tudom, nem. mert az már elbízás, az már önhittség, túlzott magabiztosság, megbüntet érte az, aki amúgy a mázlimat szokta osztogatni. úgyhogy neem-nem, izguljunk inkább helyette, remegjen kezünk-lábunk, higgyünk a kudarcban, annál szebb a győzelem, hogy ez mekkora hülyeség (pontosabban imbecilitás, muszáj volt leírnom ezt a szót, hihetetlen, hogy régen használták is, tisztára pittoreszk). sürgősen meg kell nevelnem az egómat.

meg kéne valami zene is, mert lassan az összes szerelmem a könyökömön jön ki. 

way up high.

egy az egyben olyan illata volt a mellettem ülő néninek ma a metrón, mint icamama ékszereinek, amikor nagy nehezen kikunyeráltam, hogy vegye őket elő a piros dobozból. főleg púder meg borostyán (igen, tisztában vagyok vele, hogy igaziból nincs illata, de számomra mégis), és szomorú voltam, amiért leszállt az árpádhídnál, de így legalább megúsztam bőgés nélkül. igaz, van rá egy jó módszerem, kigyakoroltam az évek alatt, csak felfelé kell nézni, a kapaszkodókra, és kigördülés helyett egy idő után felszáradnak a könnyek.

ellenben a tegnapi szilveszter éjjelen a vártnál sokkal görcsösebben zokogtam, ilyenkor szoktam rájönni, hogy minden felszínes látszat ellenére, valaholmélyen azért lappang bennem némi boldogtalanság. na, nem eszik olyan forrón a kását, csak az van például, hogy a filmekben valóban megéri kockáztatni, a szívedre hallgatni, mert mi a legrosszabb, ami történhet. semmi. a lány odaér hintón épp időben az éjféli randira, a kisfiúról, aki mással csókolózott, kiderül, hogy valójában mégis little miss sunshine-t szereti, a rocksztár inkább esküvőre megy turné helyett, a vénlányt lesmacizza a futárfiú, és még a liftben sem fogy el a levegő, nem kap pánikrohamot senki, hanem szerelem első látásra. és persze mindenki szép, a sikertelen is sikeres, és nincs tökéletesebb szilveszteri program, mint a haldokló apáddal nézni a kórház tetejéről a gömböt, majd újszülöttek közt tölteni az újév első perceit. a klisésnél is klisésebb volt, a hálivúdinál is sziruposabb, és engem mégis rázott a zokogás, mert holmikormiérthogyanki fogja nekem azt mondani, tökéletes vagy. és nem azért, mintha pont ezt akarnám hallani, hanem az érzés, ami mögötte van. hogy néha elég lenne egyetlen mozdulat. szóval a filmekben az a jó/rossz (döntse el mindenki ízlése szerint), hogy olyan egyszerű és evidens még a megbocsátás is. és miközben nézem, hajlamos vagyok elhinni én is, hogy mindennek jó a vége, meg hogy tulajdonképpen bármi megtörténhet. csak aztán  felkapcsolják a lámpákat, és nem. hát basszameg, könnyű úgy bátornak lenni, ha valaki megírta már előre a forgatókönyved.

amúgy viszont most még erősebb bennem a vágy, hogy eljussak egyszer nyújorkba. de komolyan, ott akarok egyszer szilveszterezni, látni a gömböt leereszkedni én is, részese lenni valami óriási illúziónak arról, hogy részese vagyok valami nálamnál sokkal egyetemesebbnek. és pezsgőzni, és csillogó magassarkúban lenni fekete ruhával, és starbucksban inni a caramel macchiatót a nemtudomhanyadik utcában, és megnézni a billy elliot-ot musicalben. kérhetem ezt karácsonyra?

és jaj, csodálatos élmény a pszichiátria tanulása, pláne, hogy most jönnek a személyiségzavarok, nyamm. négy és fél év óta az első, ami maximálisan leköt, és érdekel, és élvezem (oké, kivétel még az a kevéske orvosi pszichológia meg etika, ami tavaly volt). mindenki beállítódása szerint eldöntheti, hogy ez akkor most örömteli vagy inkább kiábrándító hír. mindenesetre én a magam részéről örömködöm.

azt viszont be se merem vallani, hogy vettem még egy fölösleges ruhát a h&m-ben (a kínosan alakult vizsga után vigaszdíjul). úgy nézek ki benne, mint aki ikrekkel jár a terhessége vége felé, de hát olyan csudagyönyörű mustársárga színe van, és még le is volt értékelve. 

tonight i'm gonna cut it out.

sokadjára van, hogy rájövök, mennyire imádok emberek közt lenni. nem feltétlenül valakivel, elég ha mondjuk, mint tegnap a wampon, csak úgy vannak körülöttem, összemosolygások, nyüzsgés, egymásnakmenés, és mégis feltölt (ugyanaz, amitől máskor sikítok). persze hozzájárult ehhez az ajándékvásárlás mámora, illetve, hogy előtte z.val voltam, igen. annyira nem kéne szerelmesnek lennem belé, verjem már magam fejbe, ne ettől legyek boldog. csak az a helyzet, hogy rettentően élvezek minden pillanatot. amikor zavaromban félremondom a színeket, aztán piroszöld színtévesztőset játszunk, megdicséri a zöld kabátom, és simán átzúz a piroson, hiszen, mondom neki, zöld, vagy amikor elkezdi sorolni, mennyi mindent kell vennie a teszkóban, és cukor és élesztő és sajt és élesztő és cukor..., kapkod a fejéhez, tejóég, meg se lehet jegyezni ennyisok dolgot, én pedig törvénytelen módon vihogok az anyósülésen. jaj, nem kéne így nézni a szemébe, nem kéne hagyni, hogy hozzámérjen, nem kéne, hogy ennyire akarjam.

és sokadjára van az is, hogy ezerszer hallgatok meg egy dalt, ezerszer, hogy i can never leave the past behind, szorítom az ujjam a ripít-gombra, amíg el nem fehéredik, amíg tele nem leszek csordultig. mert lehet, hogy így volt az intelligens, így volt az érett és felnőtt és felülemelkedő, de néha annyira visszakiabálnám (írnám) cs.ra azt a kígyótbékát, amit ő hajigált pár kontinenssel arrébbról énrám. néha azt érzem, bennem reked az összes indulat, küzdősport kéne nekem is, vagy nemtudom, valami szociálisan elfogadható mederbe terelni magamat, ha már a toporzékolós korszakból kinőttem. és az igazi királylányok különben sem toporzékolnak (hanem bokszolnak, köztudomású).

viszont bármi lesz (nemlesz) z.val, azt az egyet tisztáztuk, hogy bármit, csak ígérni ne. nem kell, fölösleges, és óhatatlanul elvárásokat szül. bennem mindenképp, és annyiszor fájt már, ahogy az emberek képtelenek betartani őket, de komolyan, akkor minek ígérnek, mintha kötelező lenne. én meg sírok, csalódok századjára is, és sose tudom eldönteni, bennem van-e a hiba, amiért hiszek nekik, talán én vagyok a nemnormális, talán nekem kéne változnom. kevésbé komolyan vennem a szavakat. 

talán nem is olyan fontosak.

(deigen.)

no light, no light.

deigen, deigen. anya lehalászott egy ősrégi állólámpát a padlásról, úgyhogy most sejtelmes félhomály helyett teljes fényárban mélyülhettem el az igazságügyben. meg főleg inkább a különféle zenékben, ugyanis felfedeztem a florence + the machine (számomra) vadiúj albumát, imádom, annyi erő van a nő egyetlen hangjában, amennyi bennem az elmúlt huszonnégy évben nem halmozódott fel.

a tegnapi woyzeck kicsit csalódás volt, e. jól fogalmazott, a színházigényemet semmiképpen nem elégítette ki az a kurta felvonásocska. különben érdekes volt, hirtelenjében nem igazán tudtam vele mit kezdeni, de utólag átgondolva, volt valami mégis, ami megfogott benne (persze a tomwaits-dalokon kívül, ami mindenképpen megmentette a darabot). furcsa volt a hangulata, filmszerű rémálom, teljesen szaggatott, bár ebben lehet, hogy közrejátszott a kifejlődőfélben lévő migrénem is. 

ahányszor fel akarok kelni a kanapéról, kész zsinórerdőn kell magam átküzdeni, lárákroft is megirigyelné a mozgáskultúrám. de általában inkább nincs kedvem megmozdulni ma. 

ebbe a dalba pedig szokás szerint sikerült magam úgy beleélni, hogy az vállalhatatlan. mentségemre, hogy ténylegtényleg gyönyörű.

és ettől a másiktól, ettől érzem a csontjaimig libabőrözve, hogy élek.

sometimes.

úgy néz ki a fülvédőm, mint egy lenyelt és kiköpködött, ázott vesztikutya, pedig ráérős tízpercemben még hajszárítóztam is, hogy esetleg még kétezertizenkettő előtt újra hordható állapotba kerüljön, nem részletezem, esélytelen. de muszáj volt kimosnom, tiszta pirosító volt már meg alapozó meg pestiszmog, én meg egy igényes picsa leányzó vagyok.

véletlenek nincsenek, ez közhely, mégis azt mondta ma a neurológia tanárom, fatális véletlen. hogy a páciens, akit vizsgáltunk (pontosabban, akin vizsgáztunk) harminckilenc éves korában kapott stroke-ot, és bénult le a fél oldalára. és ahogy az a klisés filmekben meg regényekben szokott lenni, a gyönyörű, hosszúfeketehajú amerikai menyasszonya nem várta ki a számára túl hosszúra nyúlt gyógyulási időt, így végződött a történet. beszél vagy öt nyelven, jobban keni-vágja, hogy wernicke-mann meg babinski, mint mi, én meg szerettem volna kettesben maradni vele, meghallgatni az egész mesét, hogy mi volt aztán, hogy mi van most. de csak a felső végtagi pyramis-jeleket váltottam ki, és ahányszor összenéztünk, rámosolyogtam. és nagyon igyekeztem, hogy abban a mosolyban minden benne legyen, csak szánalom ne.

a szélben sétálva gondolkodtam aztán, melyik is a könnyebb, a túlélhetőbb. hinni a paternalisztikus orvos fatális véletlenjében (kimutatható elváltozás híján számára valóban ez a magyarázat), vagy keresni az okot. miért pont vele, miért pont akkor, miért pont így, miért. szerintem ez az emberi, inkább legyen bármi, mint véletlen. mert akkor az egésznek nincsen onnantól értelme, és az elviselhetetlenebb minden bénulásnál és menyasszonyelvesztésnél.

azért vannak nemszomorú dolgok is, például anya csinált nekem sütőtökkrémlevest. ilyenkor szeretek itthon lakni.

szélcsenden innen.

úristen. muszáj írnom, mert hamarosan rám omlik a házunk teteje, és én még olyan keveset éltem, és alig írtam pár ezer oldalnyi feleslegességet ide-oda. röhögtem mindig azokon, akik félnek egyedül otthon, hát most kezdem őket megérteni, basszus, recseg a teraszajtó a szélvihartól, para van. 

és már csak azt szeretném mondani, hogy szerelmes akarok lenni. tudom, hogy ez nem döntés kérdése, de úgy szeretném megint azt a szárnyalós-szívdobogós érzést, azt az odabújást valakihez. én hiszek a kívánságok teljesülésében (az ablakba is a mikulás maga pottyantotta le a csomagot kedden pont a kedvenc karácsonyi milkámmal, igen, és hozzám hamarabb jött, mint az egy szobával odébb lakó hugimhoz, bibibíííí), és mivel ma amúgy is tiszta méripoppinsz-nap van (frankón többször kitérített az egyenes vonalú egyenletes mozgásomból a szél a dózsagyörgyúton, imádnivaló volt, direkt azért sétáltam, bár a napszemüvegemtől [amit azért tettem föl hogy ne fújja ki a szemgolyóim az orkán] semmit nem láttam), gondoltam, itt az ideje kérni valami igazit.

meg ha már itt tartunk, akkor légyszíves, hadd utáljam már meg a csokoládét. rám férne már egy kiadós csömör.

és most a jódolgokról.

mert igaziból főleg azok vannak. nem tudom, van-e ebben szerepe annak, hogy nem bírtam ki, és a nagypapámtól előre kapott mikuláscsokit magamba tömtem a hétvégén. minden bizonnyal koincidencia csupán, hogy azóta vagyok vidám, összefüggésről határozottan szó sem eshet, különben hamarosan kiakad alattam a mérleg.

szóval, voltunk tegnap e.vel az eltén egy teaesten kulkával, aki annyira egy fantasztikuscukipozitív ember, hogy nem csak e.nek, de mindenkinek egy minimum félig ilyen apuka kéne. kötetlen beszélgetés volt, az esőember kapcsán mesélt például az autizmusról. elment ő is ilyen közösségbe, engem a leginkább az fogott meg, amikor az önfegyelemről beszélt. hogy mellettük mennyire meg kell tanulni visszafogni magunkat, úgy éreztem, ez picit nekem is szól. szép dolog kimutatni az érzéseim, szép dolog őszintén feldobottnak vagy szomorúnak lenni, de néha nem ártana nem ennyire túláradni. aktuálpolitikáról, vagyis inkább helyzetről is esett szó, igaziból megható volt hallani, hogy valaki végre búsmagyarkodás helyett tesz és bízik és hisz. hisz abban, hogy ennél csak jobb lehet (és végül is miért ne, miért kéne feltétlenül rosszabbnak lennie, ki döntötte el, hogy ezt szajkózza mindenki), és hisz bennünk, a mi generációnkban. pirultam kicsit, mert bennem aztán hiába bízik vagy hisz, ülök a popsimon, mert mindenki más is ül, legfeljebb annyival járulok hozzá az optimista jövőképhez, hogy eszem ágában nincs külföldre menni. aktivista tuti nem lesz belőlem, de lendületet és lelkesedést kaptam tegnap este, remélem, egy darabig kitart még. meg egy bókot is kaptam, azt nem kulkától, hanem egy fiútól, aki minden valószínűség szerint mögöttem ülhetett, ugyanis azzal jött oda, hogy gondoltam-e már rá, hogy fotóztassam a hátamat, mivel hogy gyönyörű. a hátam (biztos nem szúrta ki a ceruzahegyet a közepén.). nem nagyon tudtam mit reagálni, vörösödtem illedelmesen, de utólag elgondolkodtam, hogy kicsit tényleg szeretnék az a lány lenni, akinek jól áll, ha fényképezik.

ma pedig folytatódott a lelkesedésem, amikor a sebészet teszt után két évfolyamtársam-lánnyal beültünk egy reggeli-sütire (igen, édesség megint), és kiderült (mily meglepő), hogy nem csak nekem vannak nem orvosi irányultságú igényeim. úgyhogy megyünk majd színházba, csinálunk önképző irodalmi-kört, utánanézek januárban egy rajztanfolyamnak, és most tényleg el is hiszem, hogy ez legalább részben így lesz. lelkes vagyok, na.

egyébként arra is milliomodjára döbbenek rá, mennyire kilátszik a lelkünk tényleg. azt gondolom, nagyjából ugyanúgy nézek ki minden nap, ugyanaz a piros kabát, ugyanaz a mindigszoknya, mégis, ma minden szembejövő rám mosolygott. én meg azt hittem, útbaigazítást akar kérni, amikor lehúzódott a böhöm autójával, és kiszólt az ablakon, pedig a számomra volt kíváncsi.

hübrisz.

két megvilágosodásom volt tegnap. az egyik, a bevallhatóbb, a szokásos sétám alatt történt, sprinteltem a metróhoz, hogy beérjek anesztre (és aztán vizsgázhassak, ami aznap derült ki, hogy lesz - szerencsére teszt volt, és az utcáról berángatott óvódások is megoldották volna kis segítséggel), és már akkor elkezdődött, hogy tisztára tavasz volt a levegőben, de komolyan. picit szemerkélt az eső, de már látszott, hogy a szél elfújja mára a felhőket. és a leggyönyörűbb éppen a szél volt, kigomboltam a kabátom, hátrafeszítettem a nyakam, és akkor. abban a pillanatban értettem meg, hogy nagyon sok napja már, hogy nem veszem igazán a levegőt. mintha valami bura alá tettem volna magam, mintha nem mertem volna a teljes tüdőm elárasztani, mintha féltem volna igazán megélni a lélegzetvételeket. a csúcstól a bázisig megnyitottam az összes alveolust, és tudom, hogy ezt nem lehet így, akarattal, de tegnap úgy éreztem, és az érzésekben általában nem sok racionalitás van, orvosi tudás ide vagy oda.

és talán összefügg ezzel a másik felismerésem, mert ez (a második) az, ami gátolt, amit nem mertem beismerni magamnak se, ez az, amiért picit féltem mostanában a mélységektől. túlságosan sejtettem, mit találnék, hát ezért kapkodtam inkább csak felszínesen a levegőt.

szóval, amit most leírok, már érlelődik bennem jó ideje, csak nem bírtam, nem akartam még felszínre hozni, mert onnantól akkor már szembe is kéne vele (magammal) néznem. megint, ezredjére, nemutoljára. a másik pedig, hogy ha kimondom, attól a perctől számonkérhetővé is válok, a saját szememben mindenképp, és nem voltam benne biztos, hogy azt képes vagyok jelenleg vállalni. a félreértések elkerülése végett, most sem vagyok, sőtmitöbb, csak hát mégse bujkálhatok magam előtt egy életen keresztül. úgyhogy ennyi köntörfalazás után, íme. 

hogy én mindig az adott helyzetekbe voltam szerelmes, soha nem igazán a másikba. az eddigi két alkalommal életemben, mert p.vel már a kezdetektől tudtam, hogy dehogy vagyok szerelmes, és csak azért nem fejeztem be rögtön az első csók után, mert mit fognak gondolni a többiek. a mindenki. tisztában voltam ezzel akkor is, vicces, hogy más dolgokban meg mennyire verem a mellem, hogy leszarom a konvenciókat meg a kívülállók véleményét, és pont ebben voltam gyáva, ami a leginkább csak rólam kellett volna, hogy szóljon.
zs.nál abba voltam valójában szerelmes, hogy én vagyok a drogja. bármilyen terhes (és némiképp ijesztő) volt a rajongása, az úgyszeretlekezése, a legeslegmélyebb lélekbugyraimban imádtam, hogy methadon helyett én voltam a szubsztitúció. hízelgett a megmentő szerepe, hízelgett, hogy bennem látta az isteni gondviselését, annyira erősen, hogy tulajdonképpen, ha pillanatok erejéig, de én is elhittem, hogy varázserőm van.
cs. esetében pedig ismét a szituáció volt a szerelmem tárgya, főszerepben megint a hiúságommal. amit éppen abból kifolyólag ennyire könnyű táplálni, mert valami oknál fogva rémisztően sérülékeny vagyok. állandó külső igazolásokra van szükségem (hogy szép vagyok, hogy szerethető, hogy kívánatos, hogy kellek), és ez, hogy egy általam nagyon jó pasinak (külsejét, kiállását, státuszát tekintve) bejövök, az az én mikrokozmoszomban több volt, mint visszaigazolás. és amíg nem kóstoltam bele, vonzott az életmódja is, az állandó jövés-menés, világfelfedezés, újdonságkeresés, ez evidens. klasszisokkal jobb férfinak gondoltam őt, mint amilyen én vagyok nőben, és azért tulajdonképpen a történtek ellenére is hálás vagyok neki, hogy ebben az állításban most már nem hiszek százszázalékosan. nem ő minősült le (bár bizonyos értelemben, mint személyiség, igen), hanem inkább kinyitotta a szemem a saját értékeimre, már persze ami a mocskos külsőségeket és kisugárzást illeti. persze most nyilván sarkítok, soha nem ilyen egyszerű, és igenis cs. esetében amikor az első hitetlenségen (hogy neki én tényleg kellek, mint barátnő) túllendültem, tényleg szerelmes voltam, de ez a bejegyzés most nem a mentegetésemről szól.
és valójában szégyellem most magam. szégyellem, amiért ennyire befolyásolnak a külsőségek (bár zs. esetében szó nem lehetett anyagi csillogásról, nála egyértelműen a megmentési kényszerem manifesztálódott). szégyellem, amiért ilyen undorítóan jól tudok magamnak hazudni. és főként, szégyellem magam, amiért ezek tulajdonképpen csak szavak, hideg, objektív szavak. ijesztően tárgyilagos tudok lenni, ha magamról van szó.

(fura, mert soha nem fordult még elő, hogy előbb adtam címet a bejegyzésnek. most először voltam biztos abban, amiről írni szeretnék.)

hipnózis.

és most már csak azt kéne elhitetnem ezzel a megátalkodott testemmel, hogy nem is kívánja igaziból azt az istenifinom egészségtelenhízlaló csokit.

dancing with myself.

közkívánatra, de legalábbis j. szmájlikkal megtűzdelt szemrehányó levelére reflektálva úgy döntöttem, a hétvége hátralévő részét termékenyen cseszem el, és írok a Dolgokról, Amelyek A Leginkább Foglalkoztatnak. főleg, amióta intenzív tanulásba fogtam, és minden (de tényleg szószerint minden) érdekesebb, mint a mellkasi és érsebészet.

először is, a sok blogolvasás hatására valamennyire helyrerázódtam lelkiekben. kiderült ugyanis, hogy mások is téli depresszióban szenvednek, mások is előre gyűlölik a januárt (már-már eldönthetetlen, hogy az, vagy a február az év legundorítóbb, legfölöslegesebb hónapja), mások is indokolatlanul fáradtnak/kedvetlennek/ingerültnek érzik magukat. vagyis mégsem vagyok teljesen elrontott, sőt, tulajdonképpen semmi különleges nincs bennem. ettől a gondolattól annyira megnyugodtam, hogy igaziból már nem is vagyok nyomiszomorú. hanem igenis bizakodva nézek az elkövetkezendő hetek elé. amivel viszont az a baj, hogy már megint nem a mában élek (basszameg, aki kitalálta a carpe diemet, horatius volt, vagy hogyhívták?), hanem csak görgetem a napokat szokás szerint, határidőket tűzök ki, köztes célokat, és várom annak a végét (vizsgaidőszak), ami még el sem kezdődött igazán. és anticipációs szorongásom van, hogy megint az lesz, hogy mire végzek, kiüresedem teljesen, és mire felépítem magam újra, már indul is a mókuskerék. ez az igazi circulus vitiosus, nem amikről a kórélettanban magyaráztak nekünk.

a másik visszatérő témám a pénz. most, hogy rémesen közeledik a karácsony, és nem azért, mert muszáj (évek óta nem ajándékozunk igazán vérkomolyan azokkal az emberekkel, akik a legfontosabbak), hanem mert szeretnék, épp ezért rettentően zavar, hogy nincs pénzem (+időm, de ahhoz hozzászoktam az egyetem óta)ajándékokat venni. persze, szeretném hozzá visszakapni a régi kreatív agyam, kitalálni ötleteket, de már az is nagy segítség lenne, ha nem csak a nyálamat csorgathatnám az ikeában meg a vörösmartyn. én is utálom azt a hacacárét, amit gyerekkorom óta a karácsonyból csináltak, de azt elismerem, hogy engem is elkap ilyenkor a vásárlási láz. jut eszembe, az eléggé gyakran kap el egyébként is, terapeuta legyen a talpán, aki egyszer leszoktat majd róla. szóval nyomaszt az üres pénztárcám, és szégyellem magam, amiért néha az a rögeszmés gondolatom támad, hogy nekem tényleg a világ összes milliója nem lenne elég, mert azt is elkölteném ékszerekre meg ruhákra, ahogy a születésnapi pénzemet is fél hónap után eltapsoltam a leggyönyörűbb királylányos vajszínű meg fekete ruhára a zarában. és tudja az én hároméves agyam olyankor, hogy jobb lenne ám tartalékolni, csak a felét elkölteni mondjuk, de a pillanatban mindig győz az eksztázis. meg az úgy van, hogy én már a próbafülkében elképzelem, ahogy az utcán sétálok a ruhában, és akkor, tudjátok, valahogy meg se fordul a fejemben a téli depresszió.

a harmadik (és utána abbahagyom, ígérem) pedig az a komplexus, ami a benedek istván-könyv kapcsán most ismét a felszínemre tört. hogy én sohadesoha nem leszek olyan művelt meg olvasott meg tájékozott, mint amilyennek egy orvosnak szerintem lennie kéne. hogy a fenét sokoldalúság, hogy tudok pötyögni a zongorán pár dalt, írtam régen néhány naplóval összetévesztett novellát-verset, elfelejtettem három félig megtanult idegen nyelvet, járok néha színházba meg koncertekre, nézek sok elvont filmet, hallgatok sok nempopuláris zenét, ismerek pár operát és rahmanyinovot, és talán párezer kortársamnál több regényt olvastam, ezt beismerem, de úristen, hol vagyok én bármilyen műveltségtől. ráadásul tegnap volt egy olyan rész a csinevában, ami arról szólt, hogy tizennyolc éves korunkig gyűjtjük magunkba a legtöbb tudást, a csúcs az érettségi, azután már csupán dementálódunk. ami persze nem aranyba vésett igazság, de mégis. eléggé polihisztor volt a bácsi, tudhatott valamit. ráadásul pszichiáter, úgyhogy triplán nehezedik rám a magam generálta nyomás. 

vagyis úgy döntöttem, nyüszögés helyett januárban (ha tényleg a terv szerint vizsgázom le mindenből) igenis művelődni fogok. még nem kristálytiszta a program, de az biztos, hogy nem az internet előtt fogom elizélni az időm, hogy aztán azon sírhassak, hogy megint nem csináltam semmit, és hogy leszek így benedekistván, egyébként is buta vagyok, és brühühü. vagy akkor fogjam be a szám. majd szóljatok.

ezt a dalt pedig a. küldte ma, tökéletesen eltalálva vele ízlésem achilles-pontját. ha van ilyen.

instead of.

erre táncolni KELL. de becsszóra.

toporzékolás helyett.

feléledtek bennem ma némileg az anyai ösztönök, amikor a gyerekklinikán az egyik kétésféléves, amikor választhatott, hogy ki vizsgálja meg (extrovertált kiscsaj volt, mert nem csinált belőle ügyet, én bezzeg bújtam volna anno anya lábai mögé), odasétált a folyosón hozzám a többi fehérköpenyes közt, rámnézett, és azt mondta, te. kissé nehéz volt utána összeszedni magam az elolvadásból, és úgy tenni, mintha valami orvosféleség lennék.

ellenben összességében gyűlölöm a gyerekgyógyot, alig tudtam visszafogni a megvető horkantásom, amikor a doktornő azt fejtegette (a gyakorlati vizsga kapcsán), hogy senki kedvét nem akarják elvenni, többek pillantásából olvastam ki, ami az én agyamból is kikívánkozott, miszerint azt már rég sikerült, kisanyám. mondjuk én tényleg már az első alkalommal rájöttem, hogy bármennyire imádom a gyerekeket, kórházi környezetben köszönöm, nem kérek belőlük.

viszont j. felfedezett egy tökéletes csokizót a fehérvári úton, valami hasonlót szeretnék egyszer én is, csak még több fajta iható csokival. meg persze saját hundertwasser-imitációkkal a falon. a vörösmarty tér pedig egyszerűen meseszép lett, elkapott megint a végzetesen karácsonyi hangulat, főleg, mert ez a csípős hideg is a fahazacipelős estékre emlékeztet.

ja, és a fehér kabátom csak sikerült leforraltboroznom a koncert végére, nem győztem takargatni hazafelé. legközelebb, esküszöm, hallgatok a megérzésemre, és ha nagy az esély arra, hogy aznap piros alkohol közelébe kerülök, akkor stílszerűen hozzáöltözöm inkább. (jótanács kezdőknek.)

meg valaki ajánlhatna valami jó receptet arra, hogy hogyan legyek kevésbé irritábilis.