azt hiszem, egy oscardíj-köszönőbeszéd hatásvadászata sem lenne elég ahhoz, hogy kifejezzem, mekkora boldogságot érzek. elég régóta nincs bajom a mindennapokban sem azzal, hogy érezzem, szeretve vagyok és számíthatok a barátaimra, de a tegnap akkor is egy olyan lökésterápia volt, amit nagyon-nagyon irigyelnék magamtól. de hát velem történt.

és az én húgom az az elképesztően kreatív és melegszívű lány, aki megálmodta a fél budapestet átívelő the30thchallenge-et, és aki leszervezte a barátaimmal a meglepetésvacsit az egyik kedvenc éttermemben. 

és j. az, aki teleírt egy füzetet az elmúlt 18 évünk közös emlékeivel, és persze belecsempészett mindenféle megható cukiságokat is, meg hogy "érte megéri". hát, awwww.

és m. az, aki mindenki háta mögött mégiscsak nagyközönséges-tortás-tűzijátékos-happybirtdayéneklős köszöntést csapott nekem az étteremben. és mivel rajta kívül mindannyian  b i z t o s a k  voltunk abban, hogy ez a tűzijáték nem a mi asztalunkhoz érkezik, az este legnagyobb, hasfájásig röhögése lett abból, hogy végül csodák csodájára letevődött elém. és inkább a boldogságtól vörösödtem mélybordó árnyalatúra, és nem a jajdeciki,mindenkiengemnéz-fílingtől.

és még mindig nem törlődött le az arcomról a vigyorgás.