öt év önismereti munka után sem tudok teljesen dűlőre jutni magammal a #metoo-ügyben.

nehéz elfogadni, hogy nem én vagyok a hibás. ha utánam füttyögnek, ha benyúlnak a lábam közé, ha odadörgölik, ha megmutatják, ha megkérnek, hogy vizsgáljam meg őket alaposabban, ha le akarják tépni a bugyinkat foggal.

nehéz abban hinni, hogy az egy gáz dolog, ha az ember lányának a keresztapja (nemrokon) kiskorától csapdossa, paskolgatja, markolgatja a hátsó fertályát, és ezt az ember lányának a kamaszkorában sem hagyja abba. 

nehéz emiatt felháborodást érezni, ha közben egy család nézi csöndben, intelligens anya, intelligens apa.

nehéz abban hinni, hogy a hátam mögött nem azt fogják gondolni, hogy szűzkurva voltam, hanem azt, hogy elképesztően naiv és hülyehülyehülye, amikor tizenkilenc évesen abban a loire-völgyi kempingben hagytam, hogy leitassanak minket a negyvenes magyarok, és aztán hagyjam, hogy az egyik elvegye a szüzességem. mire  - a szintén naiv - barátnőmnek gyanús lett az eltelt idő hossza, már csak egymásba ütköztünk, ahogy én zokogva és hányva rontottam ki a teraszra. elsőéves voltam, és hatodéves, amikor a terapeutám először aposztrofálta megerőszakolásként ezt az ügyet. minden erőmmel tiltakoztam. ne fújjuk fel. az ügyet. hiszen nem kislány voltam. tudhattam volna. hiszen részegre ittam magam. biztos úgy viselkedtem. biztos kihívó voltam. de hát elmentem vele a bungalójába cigiért. hiszen hagytam, hogy lerántsa a ruháimat. 

(de hiszen mondtam, hogy ne.)