nem is én lennék, ha nem emlékeznék meg arról, hogy nyilván a blog hetedik szülinapját is lekéstem. hogy hét éve írok ide, változó intenzitással és kedvvel. hogy hét éve vállalom, hogy akarom, hogy valami nagyon rólam szóljon, és mások nagyon olvassák. az lényegtelen, hogy a mások két vagy tizenkét vagy százkét főt számlál, de legyenek. váltsak ki érzéseket, fintorgást vagy tetszést. tök idegenekből. képzelhessem azt, hogy valahol valaki, egy másik város másik lakásában (vagy éppen a szomszéd lakásban) éppen empatizál velem. vagy irigyel. vagy utál. vagy csodál. vagy szánakozik. vagy kikuncog. képzelhessem azt, hogy valahol valaki azt érzi, mint amit néhány blog olvasása közben én is, hogy érdekel ez a nő. hogy egy kicsit ő akarok lenni, mondjuk egy napra, de minimum a zsebébe bújni és vele élni az életét. 

képzelhessem azt, hogy hatással vagyok. 

nem bátorság a részemről a nyilvánosság, hanem létszükséglet. egyszer bezártam, amikor kiderült, hogy az akkori szerelmem felesége megtalálta. az első pánik reakciója volt, az iszonyú tudaté, hogy valaki, aki épp legálisan gyűlöl, legálisan vájkál a jelenemben és a múltamban. aztán lecsillapodtam, a félelmet pedig felváltotta a hiányérzet. szóval, nagyjából két napig bírtam, hogy naplóm legyen, és ne blogom. szóval, xoxo.