let's buy happiness.

tegnap majdnem írtam a nagy vizsgákvége-enyémavilág hangulatomban, de aztán mégsem bizonyult elég hosszúnak a nap (és a hangulatom sem elég kiegyensúlyozottnak), intéztem pár dolgot e.nek, hogy ne kelljen kidugnia az orrát a lakásból (nem kommentálnám, amit vizsgaidőszakban művelünk magunkkal, hogy minek nevezzem, becsvágy, maximalizmus vagy téboly, inkább hagyjuk), beszéltem egy csomó emberrel telefonon, aztán rávettem j.ot egy spontán találkozásra, ha már negyed órára laktunk ideiglenesen egymástól. nem is baj, azt hiszem, hogy nem írtam, vizsganapokon nem sok jó szokott kisülni a fejemből, ugyebár.
néha attól tartok, alapvetően rontom el a dolgokat. sokkal jobban gyűlölök veszíteni, mint amennyire szeretek nyerni, hátborzongatóan megfogott ez a mondata bradpittnek, kábé ez volt számomra a film (pénzcsinálók) üzenete. amellett, hogy mint az ovisok (vagy inkább az aranyalkonyból kiszabadult kisnyugdíjasok) sápítoztunk e.vel a film előtt. mindenen. majd a kezdéskor bejelentettem, hogy én valójában nem is szeretem a bézbólos filmeket. vicces lányok vagyunk mi, hiába.

a magányos vadász a szív pedig a legszebb könyvcím most a világon, annyira,  hogy folyamatosan itt kattog bennem,  felváltva sírok,  felváltva nevetek. a love story-t pedig szerintem titokban tömegpusztító fegyvernek találták ki. direkt, hogy átbőgjem magam a túlvilágra. mondjuk még mindig inkább ez, minthogy mirtilcica sorsára jussak.

különben meg annyira egy elcseszett férfiképem van, és erre a kombínón utazva jöttem rá tegnap (jójó, egy ideje már sejtem azért, szó sincs itt semmiféle megvilágosodásról), amikor könnyek gyűltek a szememben egy apámkorabeli (talán picivel fiatalabb) pasi láttán. ahogy az oktogonon állt, kockás sál, szövetkabát, és annyira kiforrott volt, annyira igazi férfi és kifinomult és elegáns, hogy belesajdult a hülyekis szívem, úgy szerettem volna biztonságban érezni magam a karjaiban. tulajdonképpen bárki karjaiban.

de most az a rész jön, hogy kirángatom magam a nihilből. egyelőre azzal kezdtem, hogy rendet raktam a több év alatt felhalmozott egyetemi papírjaim közt, meg nyomtattam színházjegyet (abigél!) és kottát, mert úgy döntöttem, megemberelem magam, előveszem a maradék képességeim, és megtanulok egy új darabot. a lelki mélységekre meg ott van az következő három hét. tejóég, az eszemet nem tudom, mióta nem volt ennyi időm úgy tényleg.