talán csak képzelem, de egyre később kezd el sötétedni délutánonként. talán csak képzelem, de jól érzem magam a bőrömben. ha mernék nagy szavakkal dobálózni, akár boldog is lehetnék, különösebb ok nélkül, és mégis. j.nak a múltkor úgy definiáltam ezt az állapotomat, hogy amikor annyira csodaszép minden, hogy túlragyogok a testem határain, és képes vagyok igazán adni, sőt, tulajdonképpen ilyenkor csak adni vagyok képes. és amikor olyan anikóféle módon szépnek látok mindent és mindenkit, vagy talán pont a nemszépségével együtt tökéletesnek. mint ma a buszon azt a bolond alkoholistát (vagy fordítva?), aki megállt velem szemben, mozdulni se tudtam a hatalmas szatyor miatt, amit a lábam közt egyensúlyoztam, és onnantól hazáig nekem beszélt. egy szót nem hallottam belőle, zene volt a füleimben, de nem hiszem, hogy ez számított volna. miután leszálltam, ő leült, folytatta vigyorokkal és legyintésekkel megtűzdelt monológját az ablaknak, én pedig azon gondolkodtam, vajon most megint csupán úgy viselkedtem, mintha az életem egy állandó film lenne, vagy tényleg én vagyok a lány piros ruhában, piros kabáttal, aki zavarodott félrefordulás helyett belenéz a másik szemébe. azt nem tudom, milyen volt a tekintetem, az övé hol tébolyult, hol dühös, hol huncut, hol egyszerűen csak részeg. tetszett, amikor a szarkalábak összefutottak a szeme sarkában, eszembe juttatta philippe szemeit (igen, tegnap megint megnéztem az intouchables-t), françois cluzet most az új szerelmünk e.vel.
életem jelenleg két legfontosabb embere közt ültem tegnap a moziban, és valójában el sem tudok képzelni ennél fantasztikusabbat. a legviccesebb, amikor driss az éneklő germán fán röhög tiszta szívéből az operában, a leggyönyörűbb pedig, amikor elviszi philippe-et a tengerhez, kitolja a teraszra, és ahogy akkor felnéz rá, hát azt a pillanatot ki kéne merevíteni, vagy visszajátszani százezerszer. tízes skálán mennyire önző, hogy azt szeretném, egyszer majd rám is nézzen valaki ilyen mérhetetlen hálával?
tulajdonképpen nagyon sokszor szeretném.
ma éreztem magam először igazán felszabadultnak, mintha nem is csak kísértem volna e.t a szigorlatra, tisztára a magaméként éltem át, és mostanra könnyebbültem csak meg. persze nem a sikerében kételkedtem (biztos voltam az ötösben, de legalább egymással ne csináljuk ezt a hajmeresztő 'jaj, neked úúúgyis ötös lesz, te mindig ötöst kapsz'-dolgot, úgyhogy inkább nem hangoztattam), inkább azt volt iszonyú látni, amit művelt magával. kívülről bizonyára ugyanezt lehetett látni rajtam is annyiszormár, de olyankor nem tehetetlen külső szemlélő vagyok, hanem hisztérikus, és az azért némi különbség. jó lenne kitalálni valami receptet önmagunk ellen, de világmegváltás helyett egyelőre megelégedtünk egy istenifincsi ebéddel a menzában (kivételesen nem sütőtökkrémlevest ettem), fél évadnyi gossip girl-el (túl is adagoltam magam egy időre intrikából, az tuti), és este a mozival (a mai takarító-félmaratont nem sorolnám inkább ide - még egy érv, amiért gazdagnak kell lennünk, hogy lehessen bejárónőnk).
fura picit itthon újra, de igyekszem pozitív maradni. holnap rendet rakok a ruhásszekrényben, ma pedig megveszem a jegyünket párizsba, nagyobb volumenű tervekre jelenleg nincs is szükségem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése