tízes skálán mennyire kínos, hogy akárhányszor azt olvasom, hogy lvad, beugrik izzie hangja a grace klinikából, hogy i cut the lvad-wire, és aztán a kép, ahogy báliruhában megy fel felfelé a lifttel, és mi már tudjuk, hogy danny nem él, de ő még boldog, és olyan hatásvadász a zene közben, hogy most is belefacsarodik a szívem. jááj, annyira gyönyörű az a pasi a borostájával meg a gödröcskéivel, napokra depresszióba taszított, hogy nem szerepel tovább a sorozatban.
amióta nem mondom ki az összes belémszorult érzést, mániákusan nézegetem, vékonyodnak-e már az ajkaim, mert a kineziológia tanfolyamon azt tanultuk, hogy akinek keskeny a szája, az nehezen fejezi ki az érzelmeit vagy elfojt, és az én logikám szerint, akkor ez fordítva is működik. még a végén rúzsoznom kell magam vénségemre.
fogadalmak és évösszegzés pedig majd a vizsgák után, egyelőre túlságosan leköt az érdektelenség. de pirosak voltak a lábkörmeim, meg a kezemen a gyűrűs-és mutatóujjak, sőt a fülbevalóm is, ettünk lencselevest (legalább két félkanállal magamba préseltem), itthon pedig még elsején bebiztosítottam magam lencsefőzelékkel is.
igaziból semmi kedvem már tovább kötelességtudónak lenni.
tegnap annyit nyűglődtem a másnap miatt, hogy este az oxi helyett másfél órán át zenéket kerestem inkább. ez az egyik legszebb most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése