minden önfegyelmemet felemésztette a fáradtság. a 25-ei ügyelet fáradtsága, az ünnep előtti kórházi napok fáradtsága, az utazások nélküli 2020 fáradtsága. tessék-lássék előkészültem ma, hogy valami hasznosat csinálok, aztán az egész maradt is ott, az előkészületek és vázlatos átgondolások szintjén. dacos vagyok, mint amilyen gyerekként sose mertem volna lenni, csakazértse teljesítem a kötelezettségeim.

csakazértse. 

az ilyen napokon, mint a mai, egy kicsit nehéz. egy kicsit nehéz eldönteni, hogy tényleg jól vagyok-e, tényleg elégedett, vagy csak tettetem. magamnak tettetem, másért még mindig nem igazán vagyok felelős, már ami a magánéletet illeti. kontrasztként ott van a nonstop-felelősség a munkában, azt szeretem nagyon. vajon a magánéletben is szeretni fogom? vajon a magánéletben is lesz lehetőségem megtapasztalni? vajon mihez kezdek, ha nem? 

van ez a képességem a hálára. és akkor hurrá, így tényleg bármikor jól tudom magam érezni. és akkor nabumm. ha tettem is érte, nem érzem saját érdememnek, ráadásul mi van, ha elhomályosítja a valóságészlelésem. mi van, ha nem is vagyok elégedett, hanem már megint valami piszlicsáré dolog miatt érzek hálát. 

mi van, ha.

mi van, ha a hiányok ellenére vagyok elégedett. merek-e, szabad-e.

pár napja rámoltam ki a díszeket a hatalmas ikeás műanyag dobozból, vártam a húgom, égtek a gyertyák, égtek a karácsonyi égősorok. olyan egyedül lettem hirtelen, olyan átérezhetetlenül szabad és magányos - önmagamnak díszített lakásom fényei közt. a vágyakozásom, hogy adhassak, kinek adjam most?

forgattam a rémisztően giccses arany-őzikét a kezemben, b.-ra gondoltam, ahogy berakja a kacsát a sütőmbe, j.-ra, aki önmaga előtt is letagadta, mennyire fontos neki a karácsony, m.-ra, aki szintén, de aki azért mindenáron küldött nekem ajándékot a kórházba. 

mi van, ha miattuk vagyok elégedett?

de mi van, ha a hiányuk ellenére vagyok elégedett. 

merek-e, 

szabad-e.

 miről beszélek, amikor a futásról beszélek.

ebből a murakami-könyvből a halvány segédfogalmak-szintjén sem emlékszem semmire, viszont a mai futás alatt többször eszembe jutott a címe. és bár erősen kétlem, hogy rajtam kívül bárkit lázba hoz a téma, most arról fogok beszélni, ami nekem a futás. valószínűleg hosszan.

szerintem az egyetemi éveim végefelé voltam, éppen az egyik "most aztán tényleg rendszeresen fogok sportolni"-fellángolásom közepén, amikor elhatároztam, hogy egyszer szeretnék futni egy félmaratont. ha nekikezdtem, mindig jól ment a futás, általában szerettem is, azt hiszem, egyszerűen erre termett az alkatom, és biztosan számítanak a heti öt úszóedzéssel töltött kamaszévek is. szóval ez volt a nagy álom, ami aztán feledésbe merült a kampányszerűen újrakezdett futások és a kampányszerűen újrakezdett semmittevések, költözések, párkapcsolatok, munkahelyek és képzések között.

a március hozta kényszerleállásnak köszönhetően olyan méretű energiák és frusztrációk gyűltek fel bennem, hogy tulajdonképpen nem volt más választásom, mint eljárni futni. és elkezdtem úgy teljesíteni, ami felért egy doppingszerrel, hétről hétre versenyeztem magammal és lelkesedtem. nyáron kicsit több volt a bringa, de egy-egy éjjel azért mindig kirohangáltam magam újpest kertvárosában. októberben pedig kitaláltuk a friss-ropogós rendelői kollégákkal, hogy csapatépítés gyanánt lefutjuk az ultrabalatont. és mivel, ha a saját felettes énemet ki is tudnám cselezni holmi kifogásokkal, nem úgy vagyok huzalozva, hogy a csapatot képes legyek cserben hagyni, így a kijárási tilalom előtt éjjelente, mostanában pedig a hétvégi reggeleken róvom a köröket a szigeten.

és ma, ma lefutottam a félmaratont. pontosabban egy picit többet, mert huszonhárom kilométert. négy perc híján két óra, négy kör a szigeten és aztán haza, miután kibőgtem magam. merthogy bőgtem. hogy az én testem. hogy az én elmém. hogy erre képes. és ami tíz éve egy hangzatos duma volt, azt ma megcsináltam. és eszembe jutott még egy cím, a hosszútávfutó magányossága, ami gyerekkoromtól az egyik legszebb mondat volt, amit valaha hallottam. és hát, hogy nem igaz. kevésszer éreztem ennyire a világhoz tartozónak magam, mint amikor túljutottam a második (harmadik?) holtponton, és egyszerűen csak futottam tovább. szitált valami köd, szürke ég mindenfelé meg némi avar, egy fekete kutya, felszaladt a partról az útra, a gazdája, ahogy hívja vissza, a szembe futón hawaii-mintás rövidnadrág, futó (haha) vigyor az arcomon, aztán csak a lábaim dobbanása, az erő, ami bennük van, a levegő, ami ki-be áramlik, a levegő, ami a világ.

szóval nekem a futás

az eufória és a kifulladás hullámvasútja.

a bizonyosság érzése, az akaraterő, az állhatatosság.

a hála, a testem iránt, az elmém iránt.

a hely, ahol időnként abbahagyom a gondolkodást.

a hely, ahol időnként csak úgy büszkeség tölt el.

a jelenlét.

és egyik ember sem csak egy szó.

és néha őszintén jó érzés kételkedni magamban, inkább ebben esem túlzásba, mint a feljogosítottság érzésében. 

ma este úgy feledkeztem bele egy könyvbe, mint nagyon régen utoljára. muszáj volt a végére jutnom, aztán csak ültem a kanapén, és gondolkodtam. picit túlságosan rólam szólt: a szeretni-és-elveszteni elvet követve tanító fejlesztőpedagógus és a szeretni-és-elveszteni elvet követő pszichiáter között nincs túl nagy különbség, csak én nem sérült gyerekeket, hanem sérült felnőtteket szelídítek. 

hittem benne, hogy egyik ember a másiknak nem sokkal tud többet adni a jó emlékeknél. lehetne az enyém is ez a mondat, ahogy az is, amikor azon gondolkodik, hogy okéoké, neki ez a járható út, az elválás fájdalmas, de közös idő emléke és a szeretet miatt megéri. a másiknak viszont nincs választása, a tanító (pszichiáter) kezdi a szelídítést, és kérdés, hogy megéri-e a szeretet korábban sose tapasztalt érzése a másiknak, megéri-e azt az árat, amit aztán a veszteség jelent.

erről eszembe jutott a közelmúlt, és m., a sziklaszilárd, mindig erős betegem, aki annyira korán sérült és zárult be az érzések előtt, aki tulajdonképpen egy egész életen át nem engedte magát szeretni, és akinek berobbantam az életébe nagy lelkesen, az összes éppen-szabad szeretetkapacitásommal és hitemmel abban, hogy tudok valami igazit adni. amikor a búcsú előtt két nappal elsírta magát, ő, aki sose sír, nyilván, hogy eszembe jutott a kisherceg meg a róka, és hirtelen nagyon megijedtem, pedig akkor még nem is olvastam ezt a könyvet. 

ha az ember hagyja, hogy megszelídítsék, akkor kockáztatja, hogy egyszer sírni fog.

úgyhogy most kételkedhetek tovább, bár az ösztöneim azt súgják, nehéz lesz abbahagyni a szelídítést.

ez az év annyira furcsán végtelen, és mintha mégsem történt volna meg. sosem hittem volna, hogy ennyire tudok elengedni, sőt, mindig épp ellenkezőleg gondoltam magamra - rugalmatlan vagyok, rigid és nehezen alkalmazkodó -. blaszfémia talán ilyet leírni, de számomra van pozitív hozadéka is ennek a covid-19-nek.

nem tudom már, melyik évben döntöttem el expliciten, hogy márpedig én minden évszakban meg fogom találni a szerethetőt, a héten jutott eszembe ez a mondat, amikor sétáltam át hajnalban a hídon. most minden napban kell megtalálnom a szerethetőt, egyesével mérlegelnem, hogy mennyire éri meg beleragadni az általános dühbe, a korlátok és káosz furcsa párosába, ami körülvesz minket. 

és arra kellett rájönnöm, hogy nem ragadok. és hogy rohadt jó dolgom van, mert itt van minden nap eleve ez a gyönyörű város, és minden reggel és minden este elönt a hála, akármilyen volt előtte a napom. hogy vannak emberek, akiknek fontos vagyok. hogy képes vagyok adni és elfogadni. hogy egyre jobban megy a futás. hogy van egy fiú, akitől egyáltalán nem függetlenül visszatért a férfiakba vetett hitem, ráadásul újra van kedvem festeni is. hogy karácsonyillat van az egész lakásban, és van kikkel ünnepelnem.

la vita é bella.

minden ilyen halál közelebb visz a saját szüleim halálához. 

felnőtt életemben ma másodjára élem át apukám gyászát. nem emlékeztem, hogy ez ennyire elsöprő, amikor nagypapám meghalt, egy orvosis vizsgaidőszak kellős közepén voltam, tele önös szorongással, és igazán csak a temetés pillanatában döbbentem rá, hogy mekkora fájdalmat érez. 

gy. nélkül apa nem az lenne szakmailag, férfiilag, aki. gyerekkoromból is emlékszem a huncut mosolyára, hogy mindig kész volt bókolni, mindig fess volt, az irodájában pedig egy csomó lovas festmény lógott meg lószobrok mindenhol - nagyon előkelő volt az egész. azzal viszont csak pár éve, apa esküvőjén szembesültem, hogy mennyi mindent vett át tőle, hogy vannak gesztusai és mondatai, amik kiköpött gy.. ahogy álltak ott egymás mellett, tulajdonképpen megható volt.

az utolsó emlékem talán tavaszi, romjaiban is csajozik, feltétlenül együtt kell elindulnunk az irodából, észreveszi a körmeim, megdicséri a kabátom. egy bácsi, aki még mindig fess, még mindig bókol, még mindig előkelő. megölelem, mielőtt leszállok a villamosról. 

mutatta á. ezt a zenét, és azóta megy körbe-körbe a fejemben. hogyha szólsz, úgy szólj, hogy értselek. a pluszba bejött szombati ügyelet olyan szinten leszívta a maradék energiáimat, hogy mára kivettem egy szabadnapot, és elképesztő mennyiségű pénzt szórtam el mindenféle luxyságokra. az van, hogy nagyon szeretek pénzt költeni, bemenni a designerboltba, bemenni a könyvesboltba, venni egy ezredik extravagáns bögrét, környezettudatos gyertyákat, karácsonyt az ikeából. 

gondolkodtam persze azon is, jó pszichiáterként, hogy miért ennyire euforikus ez nekem. biztos, hogy benne van a gyerek- és kamaszkori depriváció, hogy amikor már bőven jómódúak lettünk, akkor is mindig volt bennem egy félelem, hogy ne okozzak gondot a vágyaimmal a szüleimnek. van abban valami egyértelmű hatalom, hogy én ezt megtehetem. megengedhetem magamnak, és meg is engedem. másfelől, ebben a maiban egyértelműen ott van az is, hogy szívem szerint bedobnám néha a gyeplőt, de úgy tényleg be. egyszerűen kikapcsolni a telefont, nem felkelni reggel, és felváltva táncolni és festeni egész nap. annyira sok a korlát, ami körbevesz, és most annyira szükségem lenne egy kis féktelenségre. 

annyira nehéz most dönteni. nyüszögjek, hogy mi mindentől megfoszt most ez a járvány, ami feltölt, nincsenek baráti vacsik, nincsenek utazások, nem lesz hálaadás-buli, nem jutok el futni, mert a kijárási tilalom kezdetekor még dolgozom a napok nagy részében, és novemberben nem lesz szabad hétvégém, mert be kell ugranom megint ügyelni egy covid-os kolléganőm helyett szombaton, és hetek óta nem aludtam a bioritmusom szerint megint, és egész egyszerűen kimerültem. a munkahelyemen alig csinálom, amit egyébként csinálni szeretek, ügyeletekben gyakorlatilag alig van pszichiáteri döntésekre szükség, hanem nem is tudom, operatív meg emberi-morális döntések tömkelegét kell meghozni. ha jobban belegondolok, most először szorongok szakorvosként, és nem jó ez az érzés.

viszont mégsem akarok nyüszögni, mert minden nap átsétálok reggel a hídon, és vagy a vakká tevő köd nyűgöz le vagy a gyönyörű városom. és két napja süt nap, és még maszkban is ugrándozva megyek. és van egy fiú, aki főz nekem vacsit és nagyon-nagyon szokatlan módon kedves és elérhető, és szerintem nagyon szeretne engem. és van újra szobám a kórházban, és pévécé ide vagy oda, megint otthonos lett, csomó kép és növényke, és büszke vagyok arra, hogy mások is otthon érzik magukat nálam (annyira, hogy semmi kedvük visszaköltözni a saját szobájukba). és a magánrendelés percek alatt betelt és nagyon szeretem még mindig. és fel tudtam mondani egy újabb helyen anélkül, hogy önostoroznék. és a sématerápia szerelem első látásra, és legfeljebb azon nyüszöghetek, hogy miért nem évekkel ezelőtt vágtam bele, de inkább belevágok most ezerrel, jelentkeztem a következő modulra és csomó szupervíziós időpontra ehhez a nőhöz, aki egyszerre okos és szép és autentikus, és egy kicsit ő akarok lenni.

de egy kicsit én is szeretnék lenni, mert életemben először fenntartás nélkül fogadom el, hogy másnak én vagyok ez a nő, aki egyszerre okos és szép és autentikus, és akinek engedi, hogy változtasson rajta, és ennél klasszabb dolgot el se tudok képzelni. 

hogyan kell lelassulni. 

folyamatosan küzdök magammal, kiborít a mobiltelefon, az állandó készenlétben állás elvárása, mégis, mintha elfelejtettem volna nélküle élni. ez a fényképezőgépem, ez a térképem, ezzel mérem a kilométereimet. hétvégén, az éjszakákat leszámítva, alig 2-3 órákra sikerült repülő-üzemmódra váltanom. mondjuk legközelebb veszünk papíralapú turistatérképet, az sokat segített volna most is.

a mátra gyönyörű, erről is beszélgettünk n.-val, hogy valahogy kimaradt az életünkből magyarország. de hogy családdal se mentünk soha, mintha ciki lett volna bármi pozitívat kötni a magyarságunkhoz, vagy mintha attól már pejoratív értelemben vett nagymagyarokká váltunk volna, ha random elautózunk egy-egy szombati felfedezőútra. fel se merült, hogy előbb a hazánkat kéne megismerni, mielőtt külföldi nyaralásokra vágyunk. örülök, hogy ezen még bőven van időm változtatni.

a szülinapom ismét csodás volt, a n.-nál tökéletesebb testvér szerintem csakis fikció lehet. igaz, a rúdtánctól olyan szintű kékfoltjaim vannak megint, hogy búvárruhában kéne úszni mennem ma, ráadásul az izomláztól csillagokat látok öltözködés közben is, de annyira megérte. (ráadásul szerintem életemben először nem csengett tánc közben anyukám rettenetesen rosszul időzített mondata a fülemben, amikor rajtakapott a tükör előtt táncolni, lehettem vagy 15 éves, miszerint "úristen, te ugyanolyan bénán mozogsz, mint én!". úgy tűnik, a 33-at kellett hozzá betölteni, hogy felül tudja írni a sok másféle vélemény, a saját érzésem, és egyszerűen a pillanat öröme.)

hónapok óta nem éreztem magam ennyire könnyűnek, mint az elmúlt egy hétben. 

szóval, azt mondom, bőven van még mit tanulnom magamról.

megint iszonyú sok mindent csinálok, mintha tényleg körbe-körbe élném az életem, más helyszínekkel ugyanazok az érzések. bár ha jobban belegondolok, csomószor épp az érzések hiányoznak, nincs rájuk időm. 

ezt most leírom újra, mert annyira szürreális és annyira nem én vagyok.

hogy nincs időm a saját érzéseimre.

például a lelkifurdalásra, ami néha elkap, amiért rettenetes (de tényleg rettenetes) baráttá váltam, mindenkire gondolok, de a gondolat gondolat marad. eltervezem, hogy írok ennek-annak, aztán előveszem a naptáramat, és látom, hogy esélytelen. és akkor nem írok, hanem binge eating és elalvás előtti netflix-sorozat, és legközelebb három nap múlva jut eszembe megint, hogy mégis mi a fenét csinálok.

például a félelem, hogy a hivatásomban gyönyörűen haladok, de hol van a többi haladásom, hát nyilván, hogy sehol. van egy férfim (elvileg), aki szeret és akit szeretek, de egyre többször hiszem tudom, hogy nem tud úgy szeretni, ami nekem hosszútávon jó. és nincs kedvem a csak rövidtávon jó dolgokra.

most egyébként amiatt is elkapott a rossz érzés, hogy csak rossz dolgokról írok. mert közben a magánrendelés nagyon klassz, gyönyörű a rendelő és szuper a csapat, szeretnénk lefutni májusban együtt az ultrabalatont, ami tök nagy lendületet ad a futáshoz. a futás is klassz, egyre többször van flow élményem, miközben egyre könnyebben futom le a két szigetkört. a kórházban ugyan ultrahektikus állapotok vannak, aktuálisan például szobám sincs, de minden napra jut valami pozitív visszajelzés vagy kollégáktól vagy betegektől, és még mindig az egyik legjobb élmény a világon, amikor kialakul az a bizalmi légkör valakivel, és elindulunk egy közös úton önmaga felé. túl vagyok az első év záróvizsgáján is, szerintem a lehető legjobb esetcsoport-vezetőt kapta a csoportunk a második évre, és nemsokára jön az a képzés is, amire a tanulás-hisztéria kellős közepén jelentkeztem hirtelen felindulásból, és nagyon-nagyon várom. a rezidensekkel pedig elindítottunk egy szemináriumot (igaziból én indítottam el, de ez így irtó nagyképűen hangzik), amin a számomra legérthetőbb, pszichodinamikus alapokat tárgyaló könyvet fogjuk feldolgozni. egyelőre megdöbbentően lelkes mindenki, hétfőn lesz a második alkalom, hát, kíváncsi vagyok, meddig tartunk ki. 

ma b.-val csatangoltunk a városban, egy utolsó kör, mielőtt visszamegy svájcba, nagyon fog hiányozni. vele is volt egy eltávolodás közöttünk, néha annyira bonyolultak az emberek. néha haragszom a sorsra, amiért a szüleim ellenére meglehetősen jól mentalizálok, és miért kéne nekem mindig jól mentalizálnom. ilyenkor, mintegy dacból, juszt se, aztán persze leginkább magammal szúrok ki. mindenesetre örülök, hogy helyrehoztuk, nem vagyok felkészülve semmiféle veszteségekre, amiket nem én irányítok. 

jó lenne kicsit visszatalálnom magamhoz. jó lenne adnom időt magamnak. tavaly izlandon ugyanitt tartottam, erre tisztán emlékszem. azóta abbahagytam egy tevékenységet (plusz ügyelet) és elkezdtem újabb kettőt (official magánrendelés, corvinusos pszichiáterkedés). sanda gyanúm, hogy valamit nagyon nemjól csinálok. 

de legalább szeretem csinálni.

 kattogok egy csomó mindenen.

hogy hova ment el megint a nyár, a biciklizések a munkába, a rámtapadt ing, nagyjából ez van meg, és persze az a pár nap olaszország. 

hogy valami hiány, az van most, de attól, hogy nemjól, nagyon messze vagyok. talán jobb lenne, nemjól lenni most. 

hogy amire vágyom, hiába vágyom jól, mégsem zökkenőmentes. interperszonális bakijaimat objektív fejjel, de elkövetem újra. (vagy ez lenne a szerelem per definitionem?)

hogy tanulni kéne, mert mindjárt vizsga, de nemtudok, de nemtudok, de nemtudok.

hogy az egyik betegemtől megint elképesztő, mennyit tanulok, és annyira hálás vagyok, amiért ő is engedi tanítani magát, nyolcvan éves, és mégis képes, és én hiszek benne. 

hogy a héten voltam egy fiú röpicsapattal beszélni (irtó szexik by the way), és vállalhatok-e olyan feladatot, aminek a tökéletes megoldását nem tudom előre.

hogy van, akinek az én apukám tulajdonképpen a vágyott apuka, és annyira dühös tudok lenni ilyenkor az apukáinkra.

hogy néha annyira dühös vagyok amúgy is. 

hogy félhold van, és ülök a kertben, és álljon meg az idő.

hogy mutathassam meg mindenkinek, aki most a szívemben van, hogy mi van a szívemben.

hogy hiányzol.

és most van az a pillanat, hogy végre tényleg el tudom hinni, hogy holnap utazunk. és tudom, hogy sokak szemében firstworldproblem és túlkapás, és azt is tudom, hogy itthon is gyönyörű helyek várnak még a felfedezésemre, és külföldre utazni némelyek szemében egyenesen honfitársaink elárulása most, dedede egyszerűen szükségem van a tengerre és az olasz nyelvre és az egy eurós cortadóra a lokál kávézóban és a marsfagyira a parti sétányon. 

nagyon régen volt ilyen, hogy ennyi ideig nem jártam sehol, és nyilván vannak egyéb megküzdési módjaim is (vö. 70 kilométernyi bringa egy vasárnap délután), de valószínűnek tartom, hogy amíg mozgásképes leszek, az utazás marad a százötven százalékos kikapcsolás és mindfulness-élmény számomra. 

különben meg hiányzik a blog (és mások blogja is), lezártam a soksok éves önismereti terápiámat, egy hétig osztályt vezettem a kórházban, csupa nagyon szerethető betegünk van, akiktől csokit kapok szeretetből meg saját gyártású kulcstartót, és ilyenkor mindig felülíródik a túl nagy felelősség miatti nyűglődésem, és persze halálra szorongom magam a szeptemberi vizsga miatt, de képtelen vagyok rendesen nekiülni a tanulásnak.

tényleg jó lesz elhúzni a csíkot.

a fullasztó nyári esték íratlan szabálya, hogy nem iszunk vörösbort, kivéve, ha a házigazda direkt a kedvemért veszi (büszkén emlékezve, hogy szeretem az argentin és chilei vöröseket) és bontja ki. aprókat kortyolok, aztán észrevétlenül visszatérek a roséfröccsre. járunk körbe, mindenki mond egy zenét, dj-skedem lelkesen és többnyire igazságosan. egy idő után áttérünk a magyarokra, főorvosoknak - kissé etikátlanul - nehezített a pálya: olyat kell mondani, akit kezeltek már. (mindenkinek sikerül.)

szeretem őket, szeretem, ahogy nevetünk magunkon. 

a felnőtt életemmel párhuzamosan néha fut bennem egy nagyon is kamaszkori érzés. mintha 17 és nem majdnem-33 lennék ma, ez a délután a kertben, lapozok lomhán a regényemben, és tényleg semmire nincs gondom. újra és újra meg tudok döbbenni az illatok erején, másfél kertnyi távolságból megérzem a szomszéd nő parfümjét, és máris öregszem néhány évet, most 20-on kevés vagyok, ringatózom a hintaágyban, és utálom az orvosit. 

a színek is ilyenek, a magenta rúzs örökre m., a zöld kardigánom örökre é., a sárgadinnye örökre b.. azt hiszem, hiába is hadakoznék ellene.

nemsokára egy éve lesz trieszt, és nemsokára megint azok között a fakózöldek és kékek között fogok feküdni a parton. most hármasban leszünk, n., p. és én. ha valaki akkor elmeséli nekem a most-ot, teli szívből kinevetem. mégis, szinte biztos vagyok benne, hogy akkor szerettem belé, amikor minden reggel megvárt a kávéval, és mindenáron akart közös szelfit a világítótoronynál. amikor a hazúton először fogtuk meg egymás kezét, magunk előtt is titokban tartva, ami történik.

("these blues")

nézegettem ma egy fotóalbumot, idős betegem gyászmunkája, ötven év szimbiotikus ("halálos"), gyönyörű és ijesztő szerelem után veszítette el a feleségét három éve, róla és neki szól ez az album. tele van fákkal, tele teátrális és csodálatos mondatokkal, tele az együtt örömével és tele az azóta-hiánnyal. azt írja a(z egyébként pszichológus) feleségéről, hogy szeretett gyönyörködni, "köszönöm a gyönyörködés örömét" - idézi őt, és én magamra ismerek, még mielőtt észbe kaphatnék, illik-e magamra ismerni ebben. 

aztán elkalandozom, szíven üt a hála. amikor kamaszkoromban a pszichiáterkedésről álmodoztam, egészen pontosan így képzeltem el. itt van egy ember, ez a története, ez az arca, ez a szíve. eszembe jut, hogy ki is mondta nemrég, nem a szem, hanem a száj a lélek tükre, aztán beugrik a legutóbbi előadás - mégis van valami hasznos ebben a terapeuta-képzésben. 

irtó sokat agyalok azon, hogy amikor adok, akkor tényleg adok-e. mit kap tőlem ez a férfi, közel a nyolcvanhoz, hihetetlen műveltséggel, tehetséggel, a bokájáig sem érek fel. aztán eszembe jut é., ahogy bevackolja magát a szobámba, a kardigánomba, a három hónapnyi reggeli kávé-rituáléink, a kézakézben sétáink, miközben angolul beszéltünk, mert úgy kevésbé volt afáziás. és hogy most otthon van, és biztonságban és jól. mit kapott tőlem ő, és mit én őtőle. 

az van, hogy félelmetes dolog a szeretet.

hihetetlen sebességgel peregnek a hetek, de ezt a mostanit legalább a meggyes sütik viszonylatában meg tudom fogni.

kaptunk vasárnap egy csomó meggyet, és apukám persze rögtön elkezdett nyünnyögni, hogy a nyakunkon fog maradni. úgyhogy hétfőn clafoutis-t csináltam, szerdán meggyes piskótát, ma pedig galettet. ez utóbbi egyszerűen világbajnok, szívem szerint egyben belapátolnám az egészet, de mértéktartó vagyok, és hagyok belőle életem férfiainak is.

nem tudom, hol van a nyár, magamhoz képest ebben is igyekszem mértéktartóan hisztizni meg türelmetlenkedni (mondjuk az eléggé drámai volt, amikor több, mint 3 hónap békávé-szűzességet kellett kedd reggel megtörnöm a zuhogó eső miatt.). ma pont a megyeri hídon tekertünk, amikor lecsapott az apokalipszis, a diszkrét akrofóbiámnak adott egy löketet, de még így is gyönyörű volt a táj, a híd, a suhanás.

most olyan érzésem van egyébként, mintha valami fontosat akartam volna írni, de jobban meggondolva, nincsen semmi fontos.

néha nem is rossz ez a csak-úgy-levés.

tulajdonképpen ezt a posztot egy hete írtam meg fejben, amikor már a visszaúton futottam a fótin,  és egészen olyan volt, mintha repülnék. arra gondoltam, hogy mennyivel jobban megy a futás, ha nem próbálom magam visszafogni közben. tartalékolni, belátónak lenni, aggódni, hogy nem fogom bírni a tempót. olyan ez, mint az éneklés a kórházban (az egyik szkizofrén beteg zseniálisan zongorázik, és a karantén-időszakban elkezdtük próbálni a hallelujah-t), biztos voltam benne, hogy azon a magasságon nekem a fél dal se fog kijönni a torkomon. aztán elkezdtem merni kiengedni, és nem menekült el sikítva senki a sokadik ismétlésnél már a legmagasabb részeknél is tudtam szabályozni a hangszínem. 

és, azt hiszem, ez az egész analógia áttehető az érzésekre. több fontos ember is mondta már életemben, hogy slow down, adjak kevesebbet, legyek kevesebb. és biztos vagyok benne, hogy igazuk van, csak nekem mintha más lenne a működőképes recept a boldogságra.

szóval, a valódi lényeg nyilván nem a futás, ami nagyrészt akaraterő (meg egy kis genetika), és nem is az éneklés, hanem az érzés közben. hogy tessék, itt vagyok, ez vagyok, ha nem tartom magam vissza, ha nem félek a következménytől, ha nem tartalékolok későbbre. hogy itt van bennem ez a hatalmas, mindig is visszanyomott lendület. 

hogy akkor repülhetek.

a héten kétszer is autóval mentem a kórházba, ha elég bátor vagyok utánaszámolni, akkor minimum 13 éves a jogsim, de most először ültem úgy a volán mögött, hogy nem volt mellettem senki. nagyon furcsa érzés, hogy ez a pandémia eddig - kis túlzással - csak pozitívat hozott az életembe, ezt a belső falat például nem tudom, mikor és hogyan bontottam volna le egyébként. bónuszként, az összes 45 feletti férfikollégám odáig van apukám - állítólag a nyolcvanas-kilencvenes években elképesztően menő, ám elérhető kategóriába tartozó - sportkocsijáért. arról azért egyelőre mindenkit lebeszéltem, hogy beüljön mellém, de életemben most először nem érzem totális lehetetlennek, hogy egyszer ez is bekövetkezzen. 

ma is én vezettem haza a nyaralóból, ahol azzal a két emberrel voltam, akik szerintem a legfontosabbak az életemben (húgom, szerelmem). hihetetlen csíje van a háznak, valahogy megnyugszik az idő, ahogy átlépjük a küszöböt. még egy dolog, amiért nem győzök elég hálásnak lenni.

furcsa egy hullámvasúton ülök mostanság, folyamatosan felfelé visz, hiányoznak belőle a völgyek. maximum tizenöt autó ment el az úton, amíg futottam, és valahol az ötödik és a hatodik kilométer között olyan hihetetlen eufória fogott el, hogy majdnem meg kellett állnom bőgni. ez a járvány-dolog, orvosként benne lenni, azt hiszem, felerősíti az egyébként is jócskán bennem lévő hajlamot a túlcsordulásra. talán máskor át tudom adni érzelmeimet az érintésekkel, most viszont mintha hatalmas folyóként áradna bennem a boldogság. egyre gyorsabban vittek a lábaim, a férfira gondoltam, aki vár a házban, az előző éjszakára gondoltam, és arra, hogy ha van olyan, hogy tökéletes, akkor az itt és most van. a lábaimra gondoltam, amik ilyen gyorsan tudnak vinni, a karjaimra, amik annyira szeretnek ölelni. a csomó emberre, akik helyet kapnak a szívemben, é.-ra, és a dalokra, amikről egész életemben ő fog eszembe jutni. 

aztán ott voltam a kitűzött nyolc kilométer végén, és annyira gyönyörűnek láttam mindent, de komolyan mindent, hogy mint az őrült, elkezdtem fotózni, mintha azzal megállíthatnám tényleg a pillanatot. aztán hazaértem, kaptam ebédet, kifeküdtünk a napra, olvastam a mózes egy, huszonkettőt, és egyáltalán nem tudtam már azonosulni a szereplők mélységes kiábrándultságával, amivel öt-hat éve még nagyon is, és ez is annyira klassz.

le tudnám így élni az életem.

sétáltam lefelé a szanatórium utcán, hosszú ideig utoljára tettem meg ezt az utat, legelőször pedig éppen két éve és egy hónapja. nem bánom, hogy vége, de azért máris elfogott némi nosztalgia, ahogy csókot dobtam a cuki fekete kutyának a sarki háznál, és eszembe jutott a kép, amit m. lőtt rólam, ahogy sétálok az út közepén, balatoni nyár budakeszin, ezt a címet adtuk neki.

az erdő gyönyörű volt, egy hete mindent hó borított, most rügyezés mindenfelé. szeretnék így lenni a bőrömben, mint ma délelőtt. szeretnék egyáltalán nem aggódni. szeretném, ha a kórházamban emailek kaotikus hada helyett értelmes párbeszédet lehetne folytatni. 

elképesztően hiányoznak az érintések. eddig is tudtam, hogy touchy-touchy vagyok (ezt a kifejezést az egyik izlandi sráctól tanultam novemberben), de most jövök rá, hogy mekkora érzelmi töltést jelent valójában az, hogy naponta minimum két nővért megölelgetek (+ a főnővér), megsimogatom az azt igénylő betegeimet, heti szinten megölelem a kedvenc kollégáimat az alapítványnál, az ex-másodállásomban, és akkor még nem beszéltem a családomról és a barátaimról. az egyetlen mázlim, hogy van op., aki még nálam (!!!) is bújósabb, és ha együtt vagyunk, akkor folyamatos a testkontakt. két humanoid vizsla, azok vagyunk. (egyébként a hétvégén azt találta mondani, hogy velem szeretne élni. úgyhogy járvány ide vagy oda, időnként felröppenek a föld fölé pár méterrel, és csak vigyorgok bele a világba.)

amúgy r. mesélte, hogy az ő olasz pasija is hasonló megvonási tünetekben szenved, úgyhogy a múltkor már azt mondta neki, hogy ha ennek vége lesz, kimegy az utcára, és az első szembejövőt tíz percen keresztül fogja ölelni.

irtó jó lenne ennél az ölelésnél tartani.

ha lehet egyszerre aggódni, és teljesen nyugodtnak lenni, akkor bennem ez történik. a ki(jjebb) ürült városban való biciklis-üzemmódot egyelőre nagyon élvezem, sokkal többet mozgok (és sokkal többet énekelek közterületen), mint egyébként szoktam. a kezeimet allergiásra fertőtlenítettem az elmúlt héten, leginkább a betegeim érdekében, remélem, a hétvégén még nyitva lesznek a boltok, hogy szerezhessek jóféle kézkrémet. elkezdtem olvasni, a híreket viszont kerülni. 

minden felborult, és mégis vannak a hétköznapok.

például a betegem, aki ma ment haza, és aki azt mondt búcsúzásánál, hogy az elejétől azt érezte, hogy bennem megbízhat, és ezért olyat is megosztott velem, amit korábban más orvosával nem.

például a másik betegem, akinél szelídebb teremtést nem hiszem, hogy ismertem valaha, és aki minden nap egy lépéssel közelebb van a szívem közepéhez. ha ránézek, egy jövőt látok, amitől rettegek, és ami arra késztet, hogy bármi áron adjak valamit, ami még eljut hozzá, amit még ért. a vírus kevés pozitív hozománya közé tartozik, hogy most - egyelőre - van időm megtenni, hogy leviszem a kertbe sétálni, orosz komolyzenét hallgatunk a szobámban, aztán beszélgetünk róla, cikkeket olvasok fel a neten apukájáról, vagy csak hagyom, hogy ott üljön a kanapén, amíg én zárót írok másnak. annyira szomorú az elveszettsége, annyira-annyira szeretném eltűntetni. ha sokat vagyunk együtt, egész sok tiszta pillanatát is sikerül elkapnom, olyankor elképesztő humora és empátiája van. simán kineveti saját magát és kinevet engem is, kitalálja, hogy melyik pannónia utcai étterembe menjünk el borozni, és a szerelmemről kérdezget. "nem kell beszarni, nem megyek sehova." - mondta szerdán, amikor kérdeztem, hogy ellesz-e egyedül, amíg el kell szaladnom, mert nem akartam hirtelen kitessékelni a szobámból, annyira cukin befészkelte magát. egyszerre szeretném, hogy tényleg maradjon és elengedni. 

egyértelműen rettenetesen elfogult vagyok vele, de nem hiszem, hogy láttam bárkit ilyen átéléssel hallgatni rachmaninovot, és itt van a szemem előtt az arca, az a mély öröm és figyelem, és ha ezt meg tudom adni csak pár percre is valakinek, akkor biztos vagyok benne, hogy ez a dolgom. 

megint csomót gondolkodom azon, hogy bár jó pszichiáternek tartanak, és jó is annak lenni, mégis, valami egészen mást kéne csinálnom hosszú távon. vagy egyszerűen csak tényleg itt lenne az ideje az anyaságnak?

(a legjobbkor kezdek el ezen kattogni, világjárvány idején, nemsokára kijárási tilalomban.)

nagyon érdekes figyelni másokat, magamat, hogy vagyunk ebben a helyzetben. miért és mennyire húzom fel magam azokon, akik halmozzák a lisztet-rizst-tésztát, a mittudoménmit kéne még halmozni. a bosszúság után jön a dilemma, beálljak-e én is a sorba, ha másért nem is, hogy mielőtt a pánikolók tényleg lefosztanak mindent, legyen legalább itthon egy csomag tésztám. de tényleg ezért akarok-e vásárolni? vagy mégis félek, csak nem tudok róla?

amikor olvastam a rendeletet, hogy orvosként nem hagyhatom el az országot, hirtelen ráült valami a mellkasomra. klausztrofóbia, azt hiszem. az áprilisi portói repjegyek mennek a kukába, mondjuk ezen  nem nehéz túllendülni. de hogy ha akarnék se tudnék menni, szokatlan érzés, ma már ez is múlóban. jó volt tegnap éjjel az ex-mentős taxissal beszélgetni erről. jó érzés hinni abban, hogy én helyett együtt-ben fogunk majd gondolkodni. jó, hogy orvos vagyok, és ha oda jutnánk (ahova remélem, hogy nem fogunk jutni), akkor mindenképpen lesz alkalmam részt venni abban, amiben kell.

annyira sokszor érzem úgy, hogy zéró energiám van az ún. hasznos dolgokra. ide tartozik a blogírás, időnként a különböző szervezések, a takarítás, a hetem átgondolása, a tananyagolvasás a képzésre, a válaszemailek, a bevásárlás (kivéve tej és kávékapszula). ha ezt így átgondolom, rájövök, hogy annyira fáradt voltam az elmúlt egy évben, hogy gyakorlatilag szinte minden átsorolódott a hasznosdolgok-kategóriába. 

ez egyáltalán nem tetszik.

viszont februárban léptem egy jópár jónagy lépést. például felmondtam a másodállós ügyeletemben, úgyhogy a márciusi négy nap lesz utolsó, áprilistól pedig elkezdek official magánrendelni. lett takarítónőm, és ezáltal tisztaság a lakásban. vettem lámpákat, és ha holnap képes leszek felhívni a villanyszerelőt, akkor 5 év után hamarosan nem a csupasz égőkre fogok felnézni a mennyezetre. 

szóval nagyon remélem, hogy nemsokára a saját dolgaimra is annyi energiám lesz, mint amennyit más emberek jóllétére fordítok. 

azért írok pár olyat is, ami viszont tetszik.

mondjuk kezdem pugliával, ahonnan ma jöttünk haza a férfival, akivel polignano a mare szikláin ülve a hullámokat hallgatni egészen pontosan olyan volt, mint amilyennek kamaszkoromban a szerelmet képzeltem, és akivel szerintem igazán le tudnám élni az életem. egyáltalán nem értem, hogy van az, hogy mindenről lehet vele beszélni, de ha egyszer mindenről lehet. és megengedett minden hangulatom, és kimondja a mondataimat, és kimondom a mondatait. és megáll bari sétálóutcája közepén, és azt mondja szeret, és megáll a lungomarén, és azt mondja szeret, és megáll lecce óvárosában, és azt mondja, szeret, és megáll a szüleitől örökölt lakás konyhájában, tiszta cif a kezem, és azt mondja, szeret.

és volt még egy szuper buli is, apukám jóvoltából az újpesti házban, annyira örültek a kollégáim, hogy még ötvenszer több mosogatást és pakolást is megért volna. 

és nem utolsó sorban, elmentem masszőrhöz, akinek köszönhetően a szakvizsga óta először tudok fájdalom nélkül megcsinálni egy teljes nyakkörzést. 

az ő koncertjükre pedig majdnem annyira elmennék, mint ludovicót hallgatni olaszországban:

n. kérdezte a múltkor, hogy teszek-e fogadalmakat, de nem teszek, aminek igazán van jelentősége és szeretném, az fogadalom nélkül is menni fog. mondjuk több blogot írni jó lenne, főleg, mert így semmi nincs, ami pótolja a zéró önéletrajzi memóriám. 

de talán az is van, hogy nem kell annyira, hogy magamról írjak. nem vágyom titokban a visszaigazolásokra, mert ha szeretnék, akkor egyszerűen kérem. tisztább a tükörben az arcom, nem kell már annyit nézegetni. azt hiszem, ebből a szempontból fordulópont volt ez a 2019, és minden érzelmi vihara ellenére nagyon örülök annak, amilyen volt. 

mindenesetre hozott egy új képzést, egy új szerelmet és rengeteg utazást.
és többet nem kívánhatok

(nem is kívánok).