nagyon érdekes figyelni másokat, magamat, hogy vagyunk ebben a helyzetben. miért és mennyire húzom fel magam azokon, akik halmozzák a lisztet-rizst-tésztát, a mittudoménmit kéne még halmozni. a bosszúság után jön a dilemma, beálljak-e én is a sorba, ha másért nem is, hogy mielőtt a pánikolók tényleg lefosztanak mindent, legyen legalább itthon egy csomag tésztám. de tényleg ezért akarok-e vásárolni? vagy mégis félek, csak nem tudok róla?

amikor olvastam a rendeletet, hogy orvosként nem hagyhatom el az országot, hirtelen ráült valami a mellkasomra. klausztrofóbia, azt hiszem. az áprilisi portói repjegyek mennek a kukába, mondjuk ezen  nem nehéz túllendülni. de hogy ha akarnék se tudnék menni, szokatlan érzés, ma már ez is múlóban. jó volt tegnap éjjel az ex-mentős taxissal beszélgetni erről. jó érzés hinni abban, hogy én helyett együtt-ben fogunk majd gondolkodni. jó, hogy orvos vagyok, és ha oda jutnánk (ahova remélem, hogy nem fogunk jutni), akkor mindenképpen lesz alkalmam részt venni abban, amiben kell.