sétáltam lefelé a szanatórium utcán, hosszú ideig utoljára tettem meg ezt az utat, legelőször pedig éppen két éve és egy hónapja. nem bánom, hogy vége, de azért máris elfogott némi nosztalgia, ahogy csókot dobtam a cuki fekete kutyának a sarki háznál, és eszembe jutott a kép, amit m. lőtt rólam, ahogy sétálok az út közepén, balatoni nyár budakeszin, ezt a címet adtuk neki.

az erdő gyönyörű volt, egy hete mindent hó borított, most rügyezés mindenfelé. szeretnék így lenni a bőrömben, mint ma délelőtt. szeretnék egyáltalán nem aggódni. szeretném, ha a kórházamban emailek kaotikus hada helyett értelmes párbeszédet lehetne folytatni. 

elképesztően hiányoznak az érintések. eddig is tudtam, hogy touchy-touchy vagyok (ezt a kifejezést az egyik izlandi sráctól tanultam novemberben), de most jövök rá, hogy mekkora érzelmi töltést jelent valójában az, hogy naponta minimum két nővért megölelgetek (+ a főnővér), megsimogatom az azt igénylő betegeimet, heti szinten megölelem a kedvenc kollégáimat az alapítványnál, az ex-másodállásomban, és akkor még nem beszéltem a családomról és a barátaimról. az egyetlen mázlim, hogy van op., aki még nálam (!!!) is bújósabb, és ha együtt vagyunk, akkor folyamatos a testkontakt. két humanoid vizsla, azok vagyunk. (egyébként a hétvégén azt találta mondani, hogy velem szeretne élni. úgyhogy járvány ide vagy oda, időnként felröppenek a föld fölé pár méterrel, és csak vigyorgok bele a világba.)

amúgy r. mesélte, hogy az ő olasz pasija is hasonló megvonási tünetekben szenved, úgyhogy a múltkor már azt mondta neki, hogy ha ennek vége lesz, kimegy az utcára, és az első szembejövőt tíz percen keresztül fogja ölelni.

irtó jó lenne ennél az ölelésnél tartani.