ha lehet egyszerre aggódni, és teljesen nyugodtnak lenni, akkor bennem ez történik. a ki(jjebb) ürült városban való biciklis-üzemmódot egyelőre nagyon élvezem, sokkal többet mozgok (és sokkal többet énekelek közterületen), mint egyébként szoktam. a kezeimet allergiásra fertőtlenítettem az elmúlt héten, leginkább a betegeim érdekében, remélem, a hétvégén még nyitva lesznek a boltok, hogy szerezhessek jóféle kézkrémet. elkezdtem olvasni, a híreket viszont kerülni. 

minden felborult, és mégis vannak a hétköznapok.

például a betegem, aki ma ment haza, és aki azt mondt búcsúzásánál, hogy az elejétől azt érezte, hogy bennem megbízhat, és ezért olyat is megosztott velem, amit korábban más orvosával nem.

például a másik betegem, akinél szelídebb teremtést nem hiszem, hogy ismertem valaha, és aki minden nap egy lépéssel közelebb van a szívem közepéhez. ha ránézek, egy jövőt látok, amitől rettegek, és ami arra késztet, hogy bármi áron adjak valamit, ami még eljut hozzá, amit még ért. a vírus kevés pozitív hozománya közé tartozik, hogy most - egyelőre - van időm megtenni, hogy leviszem a kertbe sétálni, orosz komolyzenét hallgatunk a szobámban, aztán beszélgetünk róla, cikkeket olvasok fel a neten apukájáról, vagy csak hagyom, hogy ott üljön a kanapén, amíg én zárót írok másnak. annyira szomorú az elveszettsége, annyira-annyira szeretném eltűntetni. ha sokat vagyunk együtt, egész sok tiszta pillanatát is sikerül elkapnom, olyankor elképesztő humora és empátiája van. simán kineveti saját magát és kinevet engem is, kitalálja, hogy melyik pannónia utcai étterembe menjünk el borozni, és a szerelmemről kérdezget. "nem kell beszarni, nem megyek sehova." - mondta szerdán, amikor kérdeztem, hogy ellesz-e egyedül, amíg el kell szaladnom, mert nem akartam hirtelen kitessékelni a szobámból, annyira cukin befészkelte magát. egyszerre szeretném, hogy tényleg maradjon és elengedni. 

egyértelműen rettenetesen elfogult vagyok vele, de nem hiszem, hogy láttam bárkit ilyen átéléssel hallgatni rachmaninovot, és itt van a szemem előtt az arca, az a mély öröm és figyelem, és ha ezt meg tudom adni csak pár percre is valakinek, akkor biztos vagyok benne, hogy ez a dolgom. 

megint csomót gondolkodom azon, hogy bár jó pszichiáternek tartanak, és jó is annak lenni, mégis, valami egészen mást kéne csinálnom hosszú távon. vagy egyszerűen csak tényleg itt lenne az ideje az anyaságnak?

(a legjobbkor kezdek el ezen kattogni, világjárvány idején, nemsokára kijárási tilalomban.)