a héten kétszer is autóval mentem a kórházba, ha elég bátor vagyok utánaszámolni, akkor minimum 13 éves a jogsim, de most először ültem úgy a volán mögött, hogy nem volt mellettem senki. nagyon furcsa érzés, hogy ez a pandémia eddig - kis túlzással - csak pozitívat hozott az életembe, ezt a belső falat például nem tudom, mikor és hogyan bontottam volna le egyébként. bónuszként, az összes 45 feletti férfikollégám odáig van apukám - állítólag a nyolcvanas-kilencvenes években elképesztően menő, ám elérhető kategóriába tartozó - sportkocsijáért. arról azért egyelőre mindenkit lebeszéltem, hogy beüljön mellém, de életemben most először nem érzem totális lehetetlennek, hogy egyszer ez is bekövetkezzen. 

ma is én vezettem haza a nyaralóból, ahol azzal a két emberrel voltam, akik szerintem a legfontosabbak az életemben (húgom, szerelmem). hihetetlen csíje van a háznak, valahogy megnyugszik az idő, ahogy átlépjük a küszöböt. még egy dolog, amiért nem győzök elég hálásnak lenni.