és most van az a pillanat, hogy végre tényleg el tudom hinni, hogy holnap utazunk. és tudom, hogy sokak szemében firstworldproblem és túlkapás, és azt is tudom, hogy itthon is gyönyörű helyek várnak még a felfedezésemre, és külföldre utazni némelyek szemében egyenesen honfitársaink elárulása most, dedede egyszerűen szükségem van a tengerre és az olasz nyelvre és az egy eurós cortadóra a lokál kávézóban és a marsfagyira a parti sétányon. 

nagyon régen volt ilyen, hogy ennyi ideig nem jártam sehol, és nyilván vannak egyéb megküzdési módjaim is (vö. 70 kilométernyi bringa egy vasárnap délután), de valószínűnek tartom, hogy amíg mozgásképes leszek, az utazás marad a százötven százalékos kikapcsolás és mindfulness-élmény számomra. 

különben meg hiányzik a blog (és mások blogja is), lezártam a soksok éves önismereti terápiámat, egy hétig osztályt vezettem a kórházban, csupa nagyon szerethető betegünk van, akiktől csokit kapok szeretetből meg saját gyártású kulcstartót, és ilyenkor mindig felülíródik a túl nagy felelősség miatti nyűglődésem, és persze halálra szorongom magam a szeptemberi vizsga miatt, de képtelen vagyok rendesen nekiülni a tanulásnak.

tényleg jó lesz elhúzni a csíkot.