a fullasztó nyári esték íratlan szabálya, hogy nem iszunk vörösbort, kivéve, ha a házigazda direkt a kedvemért veszi (büszkén emlékezve, hogy szeretem az argentin és chilei vöröseket) és bontja ki. aprókat kortyolok, aztán észrevétlenül visszatérek a roséfröccsre. járunk körbe, mindenki mond egy zenét, dj-skedem lelkesen és többnyire igazságosan. egy idő után áttérünk a magyarokra, főorvosoknak - kissé etikátlanul - nehezített a pálya: olyat kell mondani, akit kezeltek már. (mindenkinek sikerül.)

szeretem őket, szeretem, ahogy nevetünk magunkon. 

a felnőtt életemmel párhuzamosan néha fut bennem egy nagyon is kamaszkori érzés. mintha 17 és nem majdnem-33 lennék ma, ez a délután a kertben, lapozok lomhán a regényemben, és tényleg semmire nincs gondom. újra és újra meg tudok döbbenni az illatok erején, másfél kertnyi távolságból megérzem a szomszéd nő parfümjét, és máris öregszem néhány évet, most 20-on kevés vagyok, ringatózom a hintaágyban, és utálom az orvosit. 

a színek is ilyenek, a magenta rúzs örökre m., a zöld kardigánom örökre é., a sárgadinnye örökre b.. azt hiszem, hiába is hadakoznék ellene.

nemsokára egy éve lesz trieszt, és nemsokára megint azok között a fakózöldek és kékek között fogok feküdni a parton. most hármasban leszünk, n., p. és én. ha valaki akkor elmeséli nekem a most-ot, teli szívből kinevetem. mégis, szinte biztos vagyok benne, hogy akkor szerettem belé, amikor minden reggel megvárt a kávéval, és mindenáron akart közös szelfit a világítótoronynál. amikor a hazúton először fogtuk meg egymás kezét, magunk előtt is titokban tartva, ami történik.