("these blues")

nézegettem ma egy fotóalbumot, idős betegem gyászmunkája, ötven év szimbiotikus ("halálos"), gyönyörű és ijesztő szerelem után veszítette el a feleségét három éve, róla és neki szól ez az album. tele van fákkal, tele teátrális és csodálatos mondatokkal, tele az együtt örömével és tele az azóta-hiánnyal. azt írja a(z egyébként pszichológus) feleségéről, hogy szeretett gyönyörködni, "köszönöm a gyönyörködés örömét" - idézi őt, és én magamra ismerek, még mielőtt észbe kaphatnék, illik-e magamra ismerni ebben. 

aztán elkalandozom, szíven üt a hála. amikor kamaszkoromban a pszichiáterkedésről álmodoztam, egészen pontosan így képzeltem el. itt van egy ember, ez a története, ez az arca, ez a szíve. eszembe jut, hogy ki is mondta nemrég, nem a szem, hanem a száj a lélek tükre, aztán beugrik a legutóbbi előadás - mégis van valami hasznos ebben a terapeuta-képzésben. 

irtó sokat agyalok azon, hogy amikor adok, akkor tényleg adok-e. mit kap tőlem ez a férfi, közel a nyolcvanhoz, hihetetlen műveltséggel, tehetséggel, a bokájáig sem érek fel. aztán eszembe jut é., ahogy bevackolja magát a szobámba, a kardigánomba, a három hónapnyi reggeli kávé-rituáléink, a kézakézben sétáink, miközben angolul beszéltünk, mert úgy kevésbé volt afáziás. és hogy most otthon van, és biztonságban és jól. mit kapott tőlem ő, és mit én őtőle. 

az van, hogy félelmetes dolog a szeretet.