annyira nehéz most dönteni. nyüszögjek, hogy mi mindentől megfoszt most ez a járvány, ami feltölt, nincsenek baráti vacsik, nincsenek utazások, nem lesz hálaadás-buli, nem jutok el futni, mert a kijárási tilalom kezdetekor még dolgozom a napok nagy részében, és novemberben nem lesz szabad hétvégém, mert be kell ugranom megint ügyelni egy covid-os kolléganőm helyett szombaton, és hetek óta nem aludtam a bioritmusom szerint megint, és egész egyszerűen kimerültem. a munkahelyemen alig csinálom, amit egyébként csinálni szeretek, ügyeletekben gyakorlatilag alig van pszichiáteri döntésekre szükség, hanem nem is tudom, operatív meg emberi-morális döntések tömkelegét kell meghozni. ha jobban belegondolok, most először szorongok szakorvosként, és nem jó ez az érzés.

viszont mégsem akarok nyüszögni, mert minden nap átsétálok reggel a hídon, és vagy a vakká tevő köd nyűgöz le vagy a gyönyörű városom. és két napja süt nap, és még maszkban is ugrándozva megyek. és van egy fiú, aki főz nekem vacsit és nagyon-nagyon szokatlan módon kedves és elérhető, és szerintem nagyon szeretne engem. és van újra szobám a kórházban, és pévécé ide vagy oda, megint otthonos lett, csomó kép és növényke, és büszke vagyok arra, hogy mások is otthon érzik magukat nálam (annyira, hogy semmi kedvük visszaköltözni a saját szobájukba). és a magánrendelés percek alatt betelt és nagyon szeretem még mindig. és fel tudtam mondani egy újabb helyen anélkül, hogy önostoroznék. és a sématerápia szerelem első látásra, és legfeljebb azon nyüszöghetek, hogy miért nem évekkel ezelőtt vágtam bele, de inkább belevágok most ezerrel, jelentkeztem a következő modulra és csomó szupervíziós időpontra ehhez a nőhöz, aki egyszerre okos és szép és autentikus, és egy kicsit ő akarok lenni.

de egy kicsit én is szeretnék lenni, mert életemben először fenntartás nélkül fogadom el, hogy másnak én vagyok ez a nő, aki egyszerre okos és szép és autentikus, és akinek engedi, hogy változtasson rajta, és ennél klasszabb dolgot el se tudok képzelni.