minden ilyen halál közelebb visz a saját szüleim halálához. 

felnőtt életemben ma másodjára élem át apukám gyászát. nem emlékeztem, hogy ez ennyire elsöprő, amikor nagypapám meghalt, egy orvosis vizsgaidőszak kellős közepén voltam, tele önös szorongással, és igazán csak a temetés pillanatában döbbentem rá, hogy mekkora fájdalmat érez. 

gy. nélkül apa nem az lenne szakmailag, férfiilag, aki. gyerekkoromból is emlékszem a huncut mosolyára, hogy mindig kész volt bókolni, mindig fess volt, az irodájában pedig egy csomó lovas festmény lógott meg lószobrok mindenhol - nagyon előkelő volt az egész. azzal viszont csak pár éve, apa esküvőjén szembesültem, hogy mennyi mindent vett át tőle, hogy vannak gesztusai és mondatai, amik kiköpött gy.. ahogy álltak ott egymás mellett, tulajdonképpen megható volt.

az utolsó emlékem talán tavaszi, romjaiban is csajozik, feltétlenül együtt kell elindulnunk az irodából, észreveszi a körmeim, megdicséri a kabátom. egy bácsi, aki még mindig fess, még mindig bókol, még mindig előkelő. megölelem, mielőtt leszállok a villamosról.