ez az év annyira furcsán végtelen, és mintha mégsem történt volna meg. sosem hittem volna, hogy ennyire tudok elengedni, sőt, mindig épp ellenkezőleg gondoltam magamra - rugalmatlan vagyok, rigid és nehezen alkalmazkodó -. blaszfémia talán ilyet leírni, de számomra van pozitív hozadéka is ennek a covid-19-nek.

nem tudom már, melyik évben döntöttem el expliciten, hogy márpedig én minden évszakban meg fogom találni a szerethetőt, a héten jutott eszembe ez a mondat, amikor sétáltam át hajnalban a hídon. most minden napban kell megtalálnom a szerethetőt, egyesével mérlegelnem, hogy mennyire éri meg beleragadni az általános dühbe, a korlátok és káosz furcsa párosába, ami körülvesz minket. 

és arra kellett rájönnöm, hogy nem ragadok. és hogy rohadt jó dolgom van, mert itt van minden nap eleve ez a gyönyörű város, és minden reggel és minden este elönt a hála, akármilyen volt előtte a napom. hogy vannak emberek, akiknek fontos vagyok. hogy képes vagyok adni és elfogadni. hogy egyre jobban megy a futás. hogy van egy fiú, akitől egyáltalán nem függetlenül visszatért a férfiakba vetett hitem, ráadásul újra van kedvem festeni is. hogy karácsonyillat van az egész lakásban, és van kikkel ünnepelnem.

la vita é bella.