miről beszélek, amikor a futásról beszélek.

ebből a murakami-könyvből a halvány segédfogalmak-szintjén sem emlékszem semmire, viszont a mai futás alatt többször eszembe jutott a címe. és bár erősen kétlem, hogy rajtam kívül bárkit lázba hoz a téma, most arról fogok beszélni, ami nekem a futás. valószínűleg hosszan.

szerintem az egyetemi éveim végefelé voltam, éppen az egyik "most aztán tényleg rendszeresen fogok sportolni"-fellángolásom közepén, amikor elhatároztam, hogy egyszer szeretnék futni egy félmaratont. ha nekikezdtem, mindig jól ment a futás, általában szerettem is, azt hiszem, egyszerűen erre termett az alkatom, és biztosan számítanak a heti öt úszóedzéssel töltött kamaszévek is. szóval ez volt a nagy álom, ami aztán feledésbe merült a kampányszerűen újrakezdett futások és a kampányszerűen újrakezdett semmittevések, költözések, párkapcsolatok, munkahelyek és képzések között.

a március hozta kényszerleállásnak köszönhetően olyan méretű energiák és frusztrációk gyűltek fel bennem, hogy tulajdonképpen nem volt más választásom, mint eljárni futni. és elkezdtem úgy teljesíteni, ami felért egy doppingszerrel, hétről hétre versenyeztem magammal és lelkesedtem. nyáron kicsit több volt a bringa, de egy-egy éjjel azért mindig kirohangáltam magam újpest kertvárosában. októberben pedig kitaláltuk a friss-ropogós rendelői kollégákkal, hogy csapatépítés gyanánt lefutjuk az ultrabalatont. és mivel, ha a saját felettes énemet ki is tudnám cselezni holmi kifogásokkal, nem úgy vagyok huzalozva, hogy a csapatot képes legyek cserben hagyni, így a kijárási tilalom előtt éjjelente, mostanában pedig a hétvégi reggeleken róvom a köröket a szigeten.

és ma, ma lefutottam a félmaratont. pontosabban egy picit többet, mert huszonhárom kilométert. négy perc híján két óra, négy kör a szigeten és aztán haza, miután kibőgtem magam. merthogy bőgtem. hogy az én testem. hogy az én elmém. hogy erre képes. és ami tíz éve egy hangzatos duma volt, azt ma megcsináltam. és eszembe jutott még egy cím, a hosszútávfutó magányossága, ami gyerekkoromtól az egyik legszebb mondat volt, amit valaha hallottam. és hát, hogy nem igaz. kevésszer éreztem ennyire a világhoz tartozónak magam, mint amikor túljutottam a második (harmadik?) holtponton, és egyszerűen csak futottam tovább. szitált valami köd, szürke ég mindenfelé meg némi avar, egy fekete kutya, felszaladt a partról az útra, a gazdája, ahogy hívja vissza, a szembe futón hawaii-mintás rövidnadrág, futó (haha) vigyor az arcomon, aztán csak a lábaim dobbanása, az erő, ami bennük van, a levegő, ami ki-be áramlik, a levegő, ami a világ.

szóval nekem a futás

az eufória és a kifulladás hullámvasútja.

a bizonyosság érzése, az akaraterő, az állhatatosság.

a hála, a testem iránt, az elmém iránt.

a hely, ahol időnként abbahagyom a gondolkodást.

a hely, ahol időnként csak úgy büszkeség tölt el.

a jelenlét.