minden önfegyelmemet felemésztette a fáradtság. a 25-ei ügyelet fáradtsága, az ünnep előtti kórházi napok fáradtsága, az utazások nélküli 2020 fáradtsága. tessék-lássék előkészültem ma, hogy valami hasznosat csinálok, aztán az egész maradt is ott, az előkészületek és vázlatos átgondolások szintjén. dacos vagyok, mint amilyen gyerekként sose mertem volna lenni, csakazértse teljesítem a kötelezettségeim.

csakazértse. 

az ilyen napokon, mint a mai, egy kicsit nehéz. egy kicsit nehéz eldönteni, hogy tényleg jól vagyok-e, tényleg elégedett, vagy csak tettetem. magamnak tettetem, másért még mindig nem igazán vagyok felelős, már ami a magánéletet illeti. kontrasztként ott van a nonstop-felelősség a munkában, azt szeretem nagyon. vajon a magánéletben is szeretni fogom? vajon a magánéletben is lesz lehetőségem megtapasztalni? vajon mihez kezdek, ha nem? 

van ez a képességem a hálára. és akkor hurrá, így tényleg bármikor jól tudom magam érezni. és akkor nabumm. ha tettem is érte, nem érzem saját érdememnek, ráadásul mi van, ha elhomályosítja a valóságészlelésem. mi van, ha nem is vagyok elégedett, hanem már megint valami piszlicsáré dolog miatt érzek hálát. 

mi van, ha.

mi van, ha a hiányok ellenére vagyok elégedett. merek-e, szabad-e.

pár napja rámoltam ki a díszeket a hatalmas ikeás műanyag dobozból, vártam a húgom, égtek a gyertyák, égtek a karácsonyi égősorok. olyan egyedül lettem hirtelen, olyan átérezhetetlenül szabad és magányos - önmagamnak díszített lakásom fényei közt. a vágyakozásom, hogy adhassak, kinek adjam most?

forgattam a rémisztően giccses arany-őzikét a kezemben, b.-ra gondoltam, ahogy berakja a kacsát a sütőmbe, j.-ra, aki önmaga előtt is letagadta, mennyire fontos neki a karácsony, m.-ra, aki szintén, de aki azért mindenáron küldött nekem ajándékot a kórházba. 

mi van, ha miattuk vagyok elégedett?

de mi van, ha a hiányuk ellenére vagyok elégedett. 

merek-e, 

szabad-e.