m. mellett magasra hág bennem a blogolási szorgalom.

és ma az volt, hogy ugyan továbbra sem gondolom, hogy én vagyok/leszek az északi lány, aki ideköltözik, és rendületlenül imádja a telet, viszont ma olyat éreztem, amiről eddig azt hittem, csak a tenger és az óceán képes kihozni belőlem. 

szóval, sétáltunk fel a hegytetőre, és a mai útvonal sokkal természetközelibb volt a korábbiaknál (plusz alig volt rajtunk kivül ember), és néha lemaradtam fotózni, és voltak ezek a hatalmas, égbe nyúló fák, fenyők és egyebek, és volt a hó meg a moha, és volt az ágak közt átvilágító fény. és voltam én, és volt a csend, és volt a puha levegő körülöttünk, körülöttem és a csendem körül. és akkor elárasztott a végtelenség, a hatalmasság érzése, és tudtam, hogy minden rendben van. 

és fa voltam, és moha és hó és csend. 

nem mertem sírni, pedig nagyon kellett volna.

azóta meg vigyorogni kell, dúdolni hajmosás közben. meg keresni a szót, a tökéletes szót erre az élményre. 

ez a szentség?
ez a mindenség?

ez a harmónia?

ez a hit?

ez a béke?

de hát végülis bárminek hívhatlak.