nem vagyok hajlandó a júliust holmi nyüszögő, az-univerzum-összeesküdött-ellenem témájú poszttal zárni (elvégre used to be my kedvenc hónap). úgyhogy fátylat arra a több liter vérre, amit az ujjbegyemből vesztettem (miután eltörtem az elmosott poharat, mert legurult, és a kukászsák később kiszakadt, és amikor húztam rá a másik zsákot, beleállt a szilánk az ujjamba, és húsz percig ültem a kanapén, mert folyton újravérzett, és nem tudtam elindulni, és e.ék elvitték már a dolgok nagy részét, és nekem elfelejtették megtanítani a szüleim, hogy legalább némi házipatika legyen otthon, [és.]), fátylat a fülembe sugárzó fogfájásra (ami legyőzte a telefonfóbiámat, úgyhogy jövőhéten megyek egy elvileg jó fogdokihoz), és fátylat mindazokra a tárgyakra is, amiket kiejtettem ma a kezemből.

hanem. tökjó, mert

elvittem bekereteztetni azt a meseszép képet, amit még az egyik beteg festett nekem, és jövő hétre meglesz (már csak fal és lakás kéne hozzá, de egyszer az is meglesz). 

imádom az új ikeás váza-poharaimat, még a víznek is más íze van, ha rózsaszínből iszom. 

isteni finom lett a quiche lorraine-em megint (ha sokáig nem csinálok, hajlamos vagyok elfelejteni, mennyire jó tud lenni). bébispenótot tettem bele meg paradicsomot, szóval ha nem számítjuk a több tonna sajtot meg a békönszalonnácskát, akkor egészen diétás, főleg hogy előtte egész nap nem ettem semmit. 

egy csomó félhivatalos telefont képes voltam lebonyolítani ma, és lehet, hogy már nincs is telefonfóbiám (?).

úgy tűnik, az utolsó orvosis könyvemet is sikerül elpasszolnom, élettan, hétezer forint (aka a mai bevásárlásom az aldiban plusz kilenc liter janavíz).

holnap a húgommal reggelizem, és megbeszélem vele, hogy a következő hétvégén hadd legyen enyém a nyaraló, mert kivételesen nem ügyelek, és szükségem van még egy falatnyi tóra meg erdőre meg tájra.

háromésfél nap és balaton volt idén a nyaralás, és ezt most nem úgy mondom, hogy a tengerhez szokott szemeimből törölgetem közben a könnyeket, mert kétésfél ebből szikrázó napsütés volt, tegnap pedig az esőmentes szakaszban elmentem az erdőbe, és kikiabáltam magamból a kikiabálandót. baromi didaktikus vagyok természetesen ebben is, úgyhogy azzal kezdtem, hogy szeretlek, csak utána jött a vége. leginkább önmagam győzködésére kiabáltam hozzá aztán, hogy tényleg, pedig addigra már szívesebben szedtem volna a nyakamba a lábaim, mert mindenféle kutyaugatások jöttek válaszul, lelki szemeim előtt pedig vadászó vérebek hordája jelent meg, akik percek alatt beazonosítják a koordinátáim, és akkor hiába a dzsípíeszes telefon a zsebemben, nincs menekvés. 

nem tudom, hogy csinálom, hogy az ún. hasznos rettegés (éjszakai városban kóborolni egyedül órákon át, idegenek autójába beülni, paranoid betegekkel kettesben maradni stb.) teljességgel hiányzik belőlem, ellenben rettentő érdekes és irreális félelmeket tudok kitalálni magamnak. bármikor, bármennyit. tegnap például attól is féltem, hogy eltévedek (a dzsípíesz csak visszafelé esett le, mármint, hogy nyilván hogy azzal tudja mérni a nájkis alkalmazás a kilométereim számát), a maximálisan eltéveszthetetlen, evidens földszínű, egyenes erdei úton, amibe olykor valóban belefutottak esetleg más ösvények, na de akkor is. non plus ultraként amikor képes vagyok abbahagyni a futást, és elhessegetni az összes képet arról, hogy hogyan kaparom majd az agyagos földet víz után kutatva, akkor a szégyen mellé van képem még büszkeséget is érezni.

körbe kéne mutogatnom még időben a barnaságom is, de továbbra sem jutok dűlőre a hangulatom ügyében. pedig az úszás meg a lebegés közben néha már egészen egyértelműnek tűntem, csak aztán elkezdtek zsibbadni a végtagjaim, és muszáj volt menni vacsorázni is. meg a norvég erdőt is muszáj volt olvasni, haraphattam aztán a kispárnát, nehogy felébresszem j.ékat a bőgéssel. tudom, persze, hogy tudom, hogy az idő majd megoldja, csak nem lehetne úgy, hogy a 17 kilométeres sétákkal meg a dombokon fel-le futással meggyorsítjuk, legalább egy picit rásegítünk?

és a szív utca is elkelt, mire mindenkivel lebeszéltem mindent, és fene a jódolgomat, hogy ilyen csalódásaim vannak, de nem vagyok benne biztos, hogy túl sok ilyen csalódással meg tudnék még birkózni. 

ja, és szerintem felcserélődtek az évszakok is.

azt hiszem, most nyert értelmet a kamaszkori hibáink felett érzett megbánás fogalma. egy órán keresztül vakartam le a pianínóról a ragasztódarabkákat, amivel anno a teáspapírokat rögzítettem. ehhez képest az ablakkeretekre felblutackelt egyforintosok lekapirgálása smafu volt, komolyan.

hány évesen lesz majd az, hogy nem ragasztom magam magamhoz, amikor pillanatragasztót veszek a kezembe.

és hány alkalommal fogok még frissen mosott hajjal elindulni, majd irgalmatlanul megázni, amíg legalább megfontolom, hogy veszek egy esernyőt.
nagyjából ennyit a júliusomról.

nem bírok magammal, na.

szép azért ez a keretes szerkezet. ahogy a zongoránál ültem, amikor kezdődött, és most is, amikor a vége van. decemberben a szíven túlcsorduló érzelmeimet kellett valamilyen formába öntenem, úgyhogy rajzoltam meg játszottam folyamatosan. (még egy klisé, ami igaz, hogy a szerelem kreatívvá tesz.) most más a motivációm, bár a szerelem változatlan. 

valójában az van, hogy nem tudom eldönteni, hogy vagyok. azt hiszem, örülök, ha nem ír. azt hiszem, nem tudok rá haragudni, ha mégis ír. azt hiszem, ő életem szerelme. azt hiszem, túl tudok rajta lenni.

közben ma volt az első lakás, ahol el tudnám képzelni magam. a szív utcában, hol máshol. a lépcsőház annyira lepukkant, hogy az már vintage (azonnal beleszerettem a korlátba, a málló falakba). azért még megnézünk párat, és görcsben a gyomrom, hogy mivan, ha megveszik a hétvégén előlünk, mert gondolatban én már tudom a zongora helyét. 

a délutáni lakás pedig pont tökközel van a bolthoz, ahonnan most írtak vissza, hogy átvehetem a polaroid fényképezőgépem.

széttáncolt térdek.

attól tartok, tegnap én voltam azok az "idősebb" lányok a hajón, akiket évekkel ezelőtt fintorogva néztünk, hogy mennyire ciki már, ahogy mernek táncolni, amikor senki más.

kapok paraszolvenciául (bár tulajdonképpen nem is saját beteg, ergo ez inkább valami más kategória) egy arany játékpisztolyt, van hangja is meg tud villogni. az ápolófiú aztán egész nap lelkesen nyomkodja. aztán folyton angolul kezdek el megszólalni - túl sok a pretty little liars. meg elkezdek táncolni a nővérszobában az adria-szó hallatára.

és senki még csak furán sem néz.

ha egyébként nem lennék benne biztos, az ilyen napok után akkor is tudnám, hogy megtaláltam a hivatásom.

mások a szavakkal, a habosbabos, nagy-nagy szavakkal, én a tettekkel. 

igen, már megint a dobálózás.

viszont annyira gyönyörű ez a város, muszáj jól éreznem magam benne.

micsoda bónusz az ügyeletekben: tömegestül jelölnek be másnap fészbúkon a mentősfiúk. mondjuk pár munkapercembe belekerült azért, amíg rájöttem, hogy feltehetően a papírkájukra adott pecsétről olvasták le a nevemet. az éjszakás ápolótól a zárton meg kaptam a kórrajzírás mellé este tízkor szendvicset*, pedig csak magamban monologizáltam arról, hogy éhes vagyok, esküszöm, minden hátsó szándékot nélkülöztem.

a másik bónusz persze az, amikor eljövök, és még a kétórás alvások után is elönt az a hipomán szintet súroló felszabadultság, hogy megcsináltam és vége. és megyek a gyönyörű csíkos ruhámban, megjutalmazom magam egy igazi reggelivel** (jobban mondva, apukám jutalmaz meg, életem első lakásnézése után), aztán egy ínycsiklandó bagett lóg ki a táskámból, ahogy megyek tovább, és egy pillanatra stílusos francia nőnek képzelem magam párizsban, és csakazértis tudom, hogy szép minden. 

*: elképesztő módon hizlaló egy ügyelet, én mondom.

**: az ügyelet utáni reggelek hizlaló hatásáról nem is beszélve.

hogy mennyire mély bilibe lógattam megint bele a kezem, és önszántamból, kit hibáztathatnék, magát a kezemet mégiscsak nívón aluli lenne.

szóval, nő balra el, férfi jobbra el. vagy nem is. nő balra el, férfi egyhelyben toporog (aka várja a csodát), függöny le, második felvonás vége.

tárt karokkal várom a jövőt.

sok ilyen nap kéne még (köszi, semmelweis, és köszi, hogy nem kaptam meg ügyeletnek).

amikor leértékelés van, és mégis lehet találni s-es méretben is szép ruhákat. meg szandált. meg azt a csíkos táskát a mango-ban, amiről pedig már lakonikusan letettem a múltkor.

amikor besüt a nap a fővámtéri mozgólépcsőre (oltári nonnszensz és pazarlás és bláblá az egész, de akkor is van ennek a négyesmetrónak valamiféle varázsa), és a város (számomra) jelenleg egyik legszebb utcájához érek fel, azok a házak, azok a spalettás ablakok, nem bírok betelni velük az égnek tartott arcommal.

amikor lefulladás nélkül túléljük, hogy én ülök a volán mögött, és még a járda mellé is sikerül leparkolnom kisebb sikítozások és manőverek árán.

amikor fahéjas-epres koktélt iszok a húgommal, és kedvesek a pincérek, mi pedig, bármennyire különbözünk, mégiscsak szuper testvérek vagyunk, sose tenném meg a leendő gyerekemmel, hogy egykén hagyom.

amikor nem tudom abbahagyni a dalt, már nem is fárasztom magam a nyomkodással, eleve beállítom ismétlésre, ez most nekem az új video games.