fine, fine, fine.

najó, ez mi?!?! szemeim kinyitása után még olyan hiú álmokba próbáltam magam ringatni, hogy (a) biztos még hajnalok hajnala van, dehogyis kilenc óra múlt, (b) már megint a szomszéd/felettünk lakó vízvezetékeit szerelik, és az zubog ilyen esőszerűen. és nem, és ez botrányos. mégjó, hogy csak párfelé szerettem volna rohangászni ma a városban, illetve futni menni végre a margitszigetre.

tegnap a sütis élmény margójára azon kattogtam, hogy mennyire frankón be tudom vonzani az összes létező félelmemet. például, hogy az egész hatodév alatt egyedül a sebészettől akartam volna megszabadulni, azt ellógni a lehető legteljesebb módon, erre naná, hogy ott fogtak be bennünket a leginkább. vagy a trauma, amivel kapcsolatban még fifikásnak is gondoltam magam, aztán életem legundorítóbb (és legbejárósabb) két hete lett belőle. és nyilván a sebészet szigorlattól is előre rettegtem, és lőn csoda, valóban a legkellemetlenebb hangulatú vizsgám volt az egész év alatt. az meg csak most esik le, hogy az államvizsgán is sebészetre kerültem. vagy a vécébeszorulás (régen* magamra se mertem zárni semmilyen ajtót nyilvános helyen, inkább akrobatikus pozitúrákban szorítottam a kilincset). vagy a liftbeszorulás (életem legsúlyosabb percei** közt tartom számon, amikor a netes lift nem indult el velem, csak záródtak az ajtók, és ott esélyed nincs gombokat nyomogatni, merthogy nincsenek gombok). és bár nem gondoltam rá tudatosan, de tényleg féltem attól is, hogy milyen hatással lesz rám a süti.

a fő félelmem persze, és ez jöhetett felszínre most is, a kontrollvesztéstől való pánik. ami miatt még hipnózisban is folyton ott kattogott bennem a gondolat, hogy persze, én ezt most akarom, és azért engedem át magam, de igaziból, ha azt szeretném, akkor ellen tudnék állni. vagy ami miatt senkire nem bízom rá magam, és nyilván, hogy én tudok a legjobban megcsinálni mindent. én nem késem el, betartom az ígéreteim, határidő előtt egy hónappal adom le a szakdogám, ha kölcsön kérnek tőlem bármit, azt a következő találkozóra nem felejtem el vinni***, kétszer minimum a végére érek a vizsgák előtt a tankönyvnek, és minden használat után letörlöm a csaptelepeket. és ez részben szuper, de főleg inkább mocskosul fárasztó. és most, két nap erejéig még ijesztővé is vált, mert egy alapvetően izgalmas és jó élményből csinált(am) a kontrollmániám köré szövődő rémálmot (meanwhile j. békés nirvánában fetrengett a kanapén).

viszont elállt az eső.

viszont tegnap két, legfeljebb tizenhat éves fiú cicázott velem, a főkolompos stírölőbajnok még jól is nézett ki. persze tizennyolcnak hazudták magukat, amikor kivettem végre a fülhallgatót, és megkérdeztem tőlük, hogy ebben nekik mi a vicces (a villamoson szúrtak ki, majd a metróra követtek, amit akkor vettem észre, amikor röhögve lezuttyantak mellém). speciel fogalmam nincs, most büszke legyek magamra, mert bejövök a nálam tíz évvel (hol a repülősóm?) fiatalabb fiúknak, vagy kezdjem el most írni a búcsúlevelem, amiért átléptem abba a generációba, akivel menő játszani, mert már nem saját korosztály, viszont annyira (thanks god) azért nem is öreg, hogy kiakadjon egy ilyenen.

vagy egyszerűen próbáljam meg, hogy valamivel kapcsolatban öt percig nem érzek és nem gondolok semmit.

*: és néha még most is, ha rámtör a pánik.

**: amely perceket nevezzük inkább másodperceknek, mert azonnal kiszabadítottak a biztonságiak.

***: kivétel, amikor valakire haragszom, mert annyiszor csalódtam benne, és akkor direkt elfelejtem, amit ígértem. istenbizony tudatosan.

házi amszterdam.

két napja nyögöm ezt a *** füves brownie-t, amire pedig mennyit vágyakoztam előtte.

amilyen hatással van rám, szerintem semmilyen más tudatmódosító kipróbálására a büdös életben nem lesz többet szükségem. kimerítettem a palettát, na.

majd ha teljesen túl leszek rajta, akkor bizonyára még jobban fogom tudni értékelni azt a megfigyelést, hogy amilyen kontroll-freak vagyok nemtudatmódosultan, ugyanolyan maradok bármilyen szer (nem mintha alkoholon és pár szál közösben elszívott füvescigin kívül próbáltam volna akármit) hatása alatt is. inkább érdekes, mint vicces élmény.

mondjuk ez októberi (majdnem novembert írtam, de ne túlozzunk, plusz 26 éves sem szeretnék lenni) időjárás sem tesz túl jót a lelkemnek. azért némileg pofátlanságnak érzem így lespórolni a nyár végét, kedves illetékesek.

tegnap

zongoráztam először a lakásban, egészen furcsa érzés, még a billentyűk színe is más itt. némileg frusztrál, hogy nem szigetelnek el úgy falak, mint a házban, és az hallja, aki csak akarja (illetve, aki nem földsüket). és hogy akkor hallatszik például, hogy mennyire (nem) vagyok kitartó. hogy hányszor futok neki egy ütemnek. mondjuk nem teljesen értem, miért feltételezek másokról olyat, amit magamról elképzelni sem tudok (például ezt, hogy ítélkezzenek felettem a zongorajátékom alapján. vagy egyáltalán, hogy foglalkozzanak vele). ezt tanultam meg, egyelőre mérsékeltebb tempóban.

voltam jelen először házi tészta készítésénél, mert azt azért túlzás lenne állítani, hogy én csináltam. bár gyúrtam a tésztát (nyíl belőle lefele: izomláz a jobb csuklómban), tekertem a ketyerét, szaggattam, sőt (juteszembe), a bolognai mártást én fűszereztem. hah! amúgy ravioli lett belőle, és nagyon finom. 

ültem először robogón, ráadásul egészen véletlenül (becsszó) pont a piros ruhám volt rajtam. szívem szerint végig sikoltoztam volna. szóval ez nekem kell.

hallottam először erről az oravezc nóráról, hát, boldog tudatlanság. áj mín, én voltam boldogabb, amíg nem volt tudomásom erről az istenadta írói vénával megáldott női coelho-epigonról. hováig süllyedhetünk, néha úgy felvillognak bennem kérdőjelek.

nagy nap volt ez. kétezertizenhárom augusztus huszonhárom. tisztára mint egy vers.

diary of the very grown woman.

legjobb dolog a felnőttségben, amikor konkrétan számszerint annyi ujjammal kanalazhatom ki a készülő torták nyers tésztáját a lavórméretű keverőtálból, amennyim rendelkezésre áll.

és ha túlpörgött insomniámban hajnali háromkor kívánok rá, akkor gyomor- és szívgörcs nélkül, nemes egyszerűséggel kinyitom a hűtőt.

magical.

elégedettségem mindenre ráomló tespedtsége elleni dicsőséges hadjáratom legújabb manővere, hogy minden reggel post-it-eket ragasztok szanaszét a lakásban arról, amit csinálnom kell esténként, ha hazaérek. bármire képes vagyok a pipálás élményéért.

újra és újra elámulok azon, hogy mennyire túljól vagyok. sans raison, továbbra is, bár hogyne, hogy feldobnak az olyanok, mint a tegnapi gasztro-és városfelfedező túránk b.zsal, vagy a családállítás, vagy a konyhai sikerélmények. na de nehogymár, hogy nekem ennyi (meg a nyár, mint olyan) elég.

hát egy jót szenvedni nem tudok.

pedig olyanokat terveztem eredetileg írni, hogy. nem akarom, annyira nem, hogy a párválasztásom fő motivációi között szerepeljen az az újonnan felismert patológiám, hogy az esküvői autódudák hangjától a gyerekkori öröm helyett mostanában a tökéletlenségem magabiztos tudata, a szégyen és a féltékenység fognak el.

vagy, hogy láttam b. anyukájának a képeit a fészbúkon, és azon a helyen nyaraltak horvátországban, amit tavaly mi fedeztünk fel, és lelkendeztünk nekik, hogy menjenek el. más képeken b. valami újabb szőkével virít, és sokkal normálisabbnak érezném magam, ha ez engem zavarna. de nem, nekem a szülei hiányoznak, patológia nr. 2. 

már visszafelé baktattam a múltkor a futásból, amikor kitért előlem egy traktor. egy fiú traktorral.

ahogy néznek, néha az a kényszerképzetem támad, hogy annyira hülye vagyok, hogy elfelejtettem felöltözni vagy a fülemig folyt el a sminkem vagy fogkrémes vagyok az államig. és mire a metróhoz érek, kénytelen vagyok minden elvemmel szembemenve a telefonkamerával ellenőrizni magam. és ettől soha nem szebbnek, mindössze meztelennek érzem magam. (visszatérő rémálmom, hogy lemerül a telefonom még mielőtt hazaérnék. zene nélkül tudvalevően még pucérabb vagyok.)

aki(k) nem kell(enek), egyet kéne mindössze sokatmondón pillantanom.

aki kellhetne, az lehetetlen, úgyhogy kizárólag akkor gondolok rá, ha blogbejegyzést írok róla.

ennyit a férfinemmel való érintkezéseimről.

(ja, és a címdal, amiért már megérte bekapcsolni a tévét:

)

menten indítok egy gasztroblogot!*

(a bejegyzés esetleges össze nem függéseiért az felelős, hogy közben istván, a király-t nézek. eddig bucink méltó utódja vikidálnak = ő sem tudja kiénekelni koppányt.)

szóval az úgy volt, hogy még olaszországban szereztem az utolsó benzinkútnál mégis fekete tésztát, n. pedig meghívta magát vacsorára hozzám. ez lett belőle:

desszert pedig kötelező jelleggel szintén készült, recept innen, nálam meg így néz ki (nem verődött fel a z a gonoszmakacs tejszín, szülinapomra robotgépet kérek, még időben szólok):

*: viccen kívül szeretnék egyet, csak valaki legyen olyan szíves, és szponzorálja meg a hozzávalókat. fenemód drága ízlésű lány vagyok.

magán(y)kívüli.

katarzistól katarzisig sodródom. tulajdonképpen könnyű, mert nem kell hozzá semmi. illendő lenne írnom valamit, gondolom minden nap háromszor, csak aztán túl sok a téma, csak aztán mindig a valahol csatangolásaim közben jutnak eszembe az igazi mondatok.

ültem a semmi (minden?) közepén egy szénaboglyán, és az jutott eszembe, mi van akkor, ha nem csak én. ha nem csak én szeretnék úgy ülni a semmi közepén egy szénaboglyán, hogy már közben arra gondolok, milyen lesz majd arról mesélni mindenkinek, ahogy ültem ott. azon a szénaboglyán. hogy mi van, ha pont ettől, ha pont egyáltalánsemmiben nem különbözöm a mindenkiktől. 

hallottam, ahogy zizeg meg búg meg ciripel mindenféle rovar, és arra is gondoltam, hogy nem irtózom tőlük. átmeneti tűzszünet, ilyesmi. 

és hogy nincs igaza a nőnek, aki meg akarja venni a házat, aztán minden nap talál valami ürügyet, amivel megszólít a stégen, aztán azt hazudja, hogy soha senkinek nem szokott így kitárulkozni, így az életéről beszélni. persze sicc, rosszindulat!, sicc, szkepticizmus!, mert mi érdeke lett volna hazudni bármit, lehetnék egyszerűen csak büszke a karizmámra. de igaza akkor sincs. van biztonság és van, ami állandó. 

amikor elindulok futni, az a hihetetlen lendület, hogy én most igazán bármeddig. kislábujjból. aztán az oldalszúrás, az átkozódás (minekeznekem, úgyisdagadtmaradok, dehogyszeretekénfutni), önmagam hitegetése. mindjárt vége, mindjárt jobb lesz, mindjárt vége. közben az apró büszkeségek, amikor nem hallgatok magamra, és nem állok le, például. felmérem előre az emelkedők saccperkábé hosszát, aztán nem nézek fel direkt, aztán felnézek, és basszameg, még mindig van, aztán újra csak a lábam elé, és basszameg, megcsináltam. a végén nem tartalékolok sehova, az a legszebb, az az oxigénhiányos nirvána. 

ha mostantól ebbe kapaszkodnék, ennek a forgatókönyvnek az állandóságába. fenék-és combizmaim hálája üldözne a sírig.

egyébként meg honnan lehet szovjet filmeket letölteni? (nyikita mihalkov és andrej konchalovsky.)

dance 'til the morning light.

és igazán kijutottam végül a szigetre én is. amennyire nem jött be idén a volt (nagyrészt önhibámból, tudom), ugyanannyira voltam tegnap elragadtatva (és nem, nem csak a gigászi mennyiségű ingyenfagyitól meg hamburgertől meg roséfröccstől - ez utóbbit gyakorlatilag meg se éreztem, egyszerűen csakúgy láttam fantasztikusnak a felhős égen a reflektorok pásztázását). a parov stelarra végül nem fértünk be, de utána szemfülesen kárpótoltuk magunkat a nemtudomkivel ugyanott. egészen feltámadtak bennem a régi corvintetős érzések. meg voltunk emiliana torrinin, szeretem még mindig. azt viszont nem gondoltam volna, hogy mikára fogok a legnagyobbat bulizni, nem is ismerem (kivétel két-három dalt, amiről mint kiderült, ő énekli), nem is az én stílusom. és szégyen-nemszégyen, élveztem. élveztem a tíz másodperc alatt megtanulható refrénjeit, a cuki kis kalapját meg a többi sztárallűrt, a konfettiesőt, a nyálcsöpögést. 

és láttam én, hogy szeméthegyeken taposunk, és műanyagtányér-hegyek állnak az asztalokon, és éreztem én, hogy a toitoi-ok ötvenméteres környezetében mennyire büdös van, mégis, a lampionok meg a fénnyel felaggatott fák maradtak meg bennem egyedül, és ez jó.

meg ami még jó, az az equus. a film, amit úgy találtam, hogy megnéztem az iguána éjszakáját (naná, hogy tennessee), ahol richard burton az egyik főszereplő, és ilyenkor mindig idegesít, hogy miben láttam, valamiben biztos, és muszáj  (vö. kényszeresség) leállítanom a filmet, és rákeresnem. és a sztorit ismertem nagyvonalakban, mert volt/van a tháliás darab alföldivel, és már akkor sejtettem, hogy nekem ez való lesz, épp a megfelelő mértékben elmebeteg és nyomasztó. aztán most kiderült, hogy tényleg. valahogy nagyon szépen vannak megfogalmazva benne még a közhelyek is. meg eleve ahogy kezdődik, mindezt richard burton gyönyörű hangjával (azonnal elvesztem):

afterwards, he says, they always embrace. the animal digs his sweaty brow into his cheek and they stand in the dark for an hour, like a necking couple. and of all nonsensical things, i keep thinking about the horse, not the boy, the horse and what he might be trying to do. i keep seeing the huge head, kissing him with its chained mouth, nudging through the metal, some desire absolutely irrelevant to filling  its belly or propagating its own kind. what desire could this be? not to stay a horse any longer? not to remain reined up forever in those particular genetic strings? is it possible, at moments we can't imagine, a horse can add its sufferings together, the non-stop jerks and jabs that are its daily life, and turn them into grief? what use is grief to a horse? you see... i'm lost.

erről a dalról pedig egészen méltatlanul el voltam feledkezve tegnapig:

déli gótika.

ezt a kifejezést (cím) most találtam, amikor meggugliztam tennessee-t, akit megint elkezdtem olvasni, és még mindig zseniális. úgyhogy épp töltődik le az összes film, ami a drámáiból készült, csomót találtam ugyanis azokon kívül, amiket már agyonra ismerek. és mindben játszik valaki nagyon szép. ráadásul.

na szóval kiderült, hogy én a déli gótika rajongója vagyok, aminek a lényege a déli (úm. az usa déli államaiban élő) ember különös természete és körülményei, a wikipédia szerint. azt meg, hogy rajongó vagyok, onnan tudom, hogy akiket felsorol példának és ismerem, őket mind meglehetősen csípem. faulknert. meg katherine anne portert. meg capote-t. és persze harper lee-t, akiről viszont nemrég lerántódott a drámai lepel, hogy a nebántsátok-on kívül nem írt semmit. pedig nem sok annál tökéletesebb könyvet ismerek (lehet épp ez volt a probléma veleje). bezzeg a müllerpéterek meg wassalbertek* csak úgy ontják magukból a kisebb családi könyvtárra valót.

elolvastam a rowlingnak is ezt az úját, ami nem harrypotter, átmeneti üresedés a címe, és még mindig nem jutottam dűlőre, hogy jó vagy borzalmas. mert stílusilag sokszor nem voltam elájulva, és abban is majdnem biztos vagyok, hogy egyhamar nem fog eszembe jutni újra a kezembe venni, viszont mégis kattogtam rajta akkor is, amikor épp nem olvastam, teljesen magába szippantott. bár simán kinézem magamból, hogy egyedül azért, mert szeretek szenvedni (vö. bőgös filmek), és amilyen témák ebben a könyvben előjöttek, na azok majdnem felértek egy jóadag kevinnel.

a hőség láthatólag pezsdítően hat rám, mert azt is felfedeztem, hogy a benjamin button pedig fitzgerald-sztori alapján lett film. úgyhogy remegő ujjakkal vívódom bő fél órája a búklájnon afelett, hogy kellenek-e nekem nyolcezerötszázért  ezek a könyvek.**

*: bocsánat, aki szereti őket, nekem müllerpétertől akut gyilkossági szándékaim támadnak, és a szeretetkönyv negyedéig se jutottam (valami más bölcskönyvet végigkínlódtam előtte, én becsszó próbálkoztam), wassalberttől pedig egy trilógiát olvastam, ami egyébként még tetszett is, csak azért vannak bizonyos ellenérzéseim, na. éljen a szubjektum.

**: igen.

il cielo in una stanza.

irigységem, pesszimizmusom, hisztériá(i)m, tündökleni vágyásom. ez mind viszonylagos. csak jó(?) helyen és jó(?)hoz kell hasonlítani. a harag pedig továbbra sem megy, nem vagyok rá berendezkedve hosszútávon (nem álságoskodom, a pár óráig tartót szerintem akár taníthatnám is). főleg az történik, hogy elég egy normálisabb gesztus, és megkönnyebbülök, és elfelejtem a fejhez vágandókat, és elsiklok a megbeszélés hiánya meg a sok hülye tüske felett. őrizgesse őket, aki nálam mazochistább hajlamokkal rendelkezik.
majd egyszer közvéleménykutatok arról, hogy a nagylelkűség másnál is azon alapul-e, hogy mocskosul undok és fárasztó dolog kicsinyesnek lenni.
a nyaralás pofátlanul rövid és fantasztikus volt, r.val a legújabb fogadalmunk, hogy ha lesz fizetésünk, minden hónapban eldugunk valamennyit magunk elől, és jövőre irány toscana. firenze még mindig gyönyörű, siena kötelező, soprattutto kiderült, hogy mégis tudok olaszul. e. anyukája ráadásul felfedezett a városnézős térképen egy pszichiátriai intézményt is, és hát tutto é possibile.
to do helyett újabban to buy list-et gyártok. ilyenek vannak rajta, hogy szemeteszsák meg melltartó meg bugyi meg pár száz könyv búklájnról. nem is vagyok kaotikus.
meg holnap lesz kerti mulatság b.nál, amire ezt tervezem megalkotni. szerencsére nem tudja a blogot, mert van bétervem arra az esetre, ha ez ratyi lenne, amit persze neki nem kell tudnia. mármint, hogy az ínycsiklandó süti, amit viszek, hogy az netán csak egy béterv szülötte. bár azok után, hogy hüledező (és némileg szánakozó) fejjel ő tanított meg egy éve a sörnyitó kulturált használatára, nem hiszem, hogy van előtte rejtegetnivalóm.
meg szigetre is megyek talán, teljesen be vagyok zsongva tőle. tulajdonképpen minden mástól is be vagyok zsongva, jót tett nekem ez a szexuális élet nyaralás.
ellentmondást nem tűrő hang dúdolta ma a fejem közepében egész nap, hogy de szerelmes nem leszek, nem leszek.
erre varrjak gombot már megint.

big city life.

nem is tudom, volt-e bármikor olyan, hogy pont így munkaidő végén, pont a hidamnál voltam, letaglózott ez a forgatag teljesen. meg hogy mennyien bicikliznek. vagy araszolnak a kocsijukkal. vagy mennyi a szép, már-már a bőség zavara, ami nálam nagy szavak. össze kéne egyszer, gondoltam, szednem a bátorságom, az igazit, és ilyentájban kiülni a híd közepére. (nem péntek hajnalban, bujkálva, önmagam előtt is zavarban.) utána már lehetne csinálni, amit mindig, amiben dejó is vagyok. egészen konkrétan a nézést. és jönnének a szépek meg a szimpatikusak meg a szimpatikus szépek, és a nagy számok törvénye alapján miért is ne állna meg valaki. lefékezne vagy visszafordulna, mint két hete (három?) péntek hajnalban. 

csak ő ő lenne, capslock-kal.

ezt még a nyaralás előtt írtam, csak aztán posztolás helyett pakoltam, ott pedig tudatosan kerültem a blogokat (nemvagyokfüggő, nemvagyokfüggő). 

ugyanezen a napon a riporternővel való találkozás után arra jutottam, hogy újságíróskodnom kéne. meg fordítanom. meg kutatnom és konferenciákra járnom (oké, ebben benne van valaki más keze-hatása is, csak szeretek halmozni).

ugyanezen a napon meg is térítettek majdnem. találkozz istennel, hát uramisten.

ezt inkább intézem magánúton.