kétszer egymás után napsütés, igazi tavaszi világosság, és máris azt érzem, tulajdonképpen bármit kibírok. napelemmel működöm, és az összes híd közepén kéne megállni lubickolni a fényben. egyébként is pirosbetűs a nap, mert ma egyetlenegy alkoholtól/drogtól/hidegtől/franc tudja, mitől hadonászó, skizofrén hajléktalannal sem találkoztam a kombínón. és vállalom a szociális érzéketlenség látszatát tényét, mert nem gondolnám, hogy akkora kérés, hogy úgy utazhassak, hogy ne kelljen a sálam mögött fuldokolni, vagy attól tartani, mikor leszek szereplője én is valaki paranoid, svábbogaras hallucinációjának.
szóval ma csupa elegáns nőt és puhakabátos, deresedő halántékú férfit láttam, meg két asszonyt a mammutban, anyja-lánya lehettek, egyik se fiatal, inkább ellenkezőleg. egy pad két végében ültek, mindketten valami papíralapú bulvárt olvastak, elfantáziáltam pár másodpercig, hogyan jutott eszükbe, hogy ez legyen a közös családi program. és apukám is felhívott ma *hatásszünet* magától (caps lock és félkövér), igaz, az ex-telefonom kell neki, meg a grátisz betanítás.
holnap megyek utoljára a kútvölgyibe, bontani kéne valami alkoholt. ma találkoztam mondjuk az egyetlen beteg lányával, akit a szívembe zártam (annyira utáltam az egészet, hogy még a betegekbe se vonódtam be), akit mi vettünk fel az ügyelős péntek délután. nagyon szép néni, nyolcvan éves, de tizenötöt simán letagadhatott volna. megvizsgáltuk, és utána még szomorú is voltam kicsit, hogy nem fogom többet látni (mivel a rákövetkező hetek voltak a máshollevősek), hát bárcsak ne láttam volna inkább. a lánya jött oda a folyosón, megismert, gondolom, aztán beszélgettünk csomót. tartottam a professzionalitás látszatát, abból a szempontból nem is volt nehéz, mert szépen és szeretettel csinálják, utána se jutott eszembe, csak egy kicsit sírni. najó, valójában nem hiszem, hogy bármennyire professzionális lennék, vagy hogy annak kéne lennem, nyilván, hogy ezt eleve nem tanítják az egyetemen, képtelenség is lenne, nincs is ilyen, hülye szavak. hülye szavak, amiket valahogy mégis eltalálok. talán.
a szavakról jut eszembe, még le kell írnom az álmom, amit a hipnózisban továbbálmodtunk.
*: ez nem tudom, miért jutott eszembe, mert nem is szeretem annyira ezt a számot.
szóval ma csupa elegáns nőt és puhakabátos, deresedő halántékú férfit láttam, meg két asszonyt a mammutban, anyja-lánya lehettek, egyik se fiatal, inkább ellenkezőleg. egy pad két végében ültek, mindketten valami papíralapú bulvárt olvastak, elfantáziáltam pár másodpercig, hogyan jutott eszükbe, hogy ez legyen a közös családi program. és apukám is felhívott ma *hatásszünet* magától (caps lock és félkövér), igaz, az ex-telefonom kell neki, meg a grátisz betanítás.
holnap megyek utoljára a kútvölgyibe, bontani kéne valami alkoholt. ma találkoztam mondjuk az egyetlen beteg lányával, akit a szívembe zártam (annyira utáltam az egészet, hogy még a betegekbe se vonódtam be), akit mi vettünk fel az ügyelős péntek délután. nagyon szép néni, nyolcvan éves, de tizenötöt simán letagadhatott volna. megvizsgáltuk, és utána még szomorú is voltam kicsit, hogy nem fogom többet látni (mivel a rákövetkező hetek voltak a máshollevősek), hát bárcsak ne láttam volna inkább. a lánya jött oda a folyosón, megismert, gondolom, aztán beszélgettünk csomót. tartottam a professzionalitás látszatát, abból a szempontból nem is volt nehéz, mert szépen és szeretettel csinálják, utána se jutott eszembe, csak egy kicsit sírni. najó, valójában nem hiszem, hogy bármennyire professzionális lennék, vagy hogy annak kéne lennem, nyilván, hogy ezt eleve nem tanítják az egyetemen, képtelenség is lenne, nincs is ilyen, hülye szavak. hülye szavak, amiket valahogy mégis eltalálok. talán.
a szavakról jut eszembe, még le kell írnom az álmom, amit a hipnózisban továbbálmodtunk.
*: ez nem tudom, miért jutott eszembe, mert nem is szeretem annyira ezt a számot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése