p.s.

fogalmam sincs, mi mivel, mivel mi függ össze. szeretem a hótól fehér, satnya fák közt kanyargó vonatsíneket, és azt is, amikor elveszítem őket a szemem elől, mert még mindig azt hiszem, hogy egy különleges helyre vezetnek el. ahol valami van. nem kastélyt képzelek el ilyenkor vagy egy hundertwasser-házat csokoládéból, nem is dollármilliókat, sőt, el se képzelek igazán semmit, végig se gondolom rendesen. nagyon szeretek végig se gondolni álmokat, meg az életem, azt is nagyon szeretem. pedig nincs nagyon miért rajonganom, gusztustalan módon válnak a szüleim, a szívem csücskeinek mind nyomja valami a lelkét, és megoldani semmit se tudok, a magánéletem hónapok óta teoretikus fogalom, minden porcikám gyűlöli a gyakorlatot, ráadásul megint lehet elkezdeni tanulni, és az eső is megint esik. és mégis.

mondjuk ennek talán lehet köze ahhoz a részletenként kibukó görcsös zokogáshoz, amilyet utoljára a love story-n produkáltam szerintem. mert a tizenöt éves korom óta stagnáló lelkifurdalás mellé most éreztem először valódi bűntudatot és szomorúságot, amiért úgy viselkedem anyámmal, ahogy. most fogtam fel először nem csak az agyammal, és nem csak a számmal mondva, de a szívemmel, hogy amit művelek, azt akármit érzek, akármit gondolok, akármit tartok helyesnek, akármi a múlt, akármik a sérelmeim, akármilyen ő és akármilyen én, nem szabad. nem történt csoda, de tapinthatóan változtam meg, és tudok végre olyan ember lenni, aki mindenki mással vagyok. ha használnék nagy szavakat, ezt nevezném megbocsátásnak.

emellett persze azon is sokkolódom újra és újra, hogy vannak szép emberek, akik szépeket gondolnak rólam. és hogy tudok már kommunikálni az apró haragjaimról is, és hogy soha nem vagyok egyedül. és hogy j. csinált nekem tegnap madártejet, mennyire cuki már.
ludoviconak pedig megjelent az új lemeze, és most kénytelen leszek egyet kiválasztani az összes tökéletes zene közül ide.

najó. kettőt.