hogy minden látszat ellenére egyre jobban ismerem magam, és egyre kevésbé zavar, amilyen vagyok.
hogy mégis megijedek néha a képernyőről visszatükröződő arcomtól.
hogy amikor azt olvasom a mások blogján, hogy mindig szerettem volna gyereket, most is szeretnék, de nem rettent meg a gondolat, ha mégse lesz soha. vagy hogy szeretnék valakihez tartozni, aki szép, az reggel (sminknélkül) is szép-jeligére, de nem esem kétségbe, ha soha. hogy ilyenkor egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel és rémülettel, amiért ezt akár én is írhattam volna, de szószerinti értelemben.
hogy igazi ráncok kezdenek lenni a homlokomon a mimikámtól, a szám mellett a nevetésemtől, és nem tudom őket leszarni, mert folyton eszembe juttatják az evidenciát, hogy van, ami már sose lesz. mint mondjuk a ránctalanság.
hogy még mindig feldolgozhatatlan, hogy az idő múlik, és húszéves se leszek többet, és hamarosan nem lesz elég pár napig nem enni ahhoz, hogy feszes legyen a hasam újra, és ez akkor is kardinális, ha közben nem az, és akkor is, ha ráadásul az enyémtől eltérő vélemények szerint vékony és csinos vagyok, amikor pedig dagadt, és ez néhasokszor meglehetősen kaotikus érzelmeket kelt.
hogy olykor szeretnék inkább zongoraművész lenni, a rivaldafényes része mármint, és újabban elviselhetetlen ambivalenciám van azzal kapcsolatban, hogy akarok-e orvos lenni, akarok-e egyáltalán bármi lenni, végleg elköteleződni bármi mellett, illetve hogy legyen már vége ennek a se nem felnőtt - se nem gyerek, elköteleződés és valódi döntések nélküli átmenetnek. ez definiál, ez a végtelen törekvés definiál öt és fél éve már, és kevés az én fantáziám elképzelni, hogy idén igazán megvalósul, és be vagyok rezelve, lássuk be.
hogy napokig képes vagyok én lenni szabómagda az ajtóból, vagy mick a magányos vadászból, vagy tulajdonképpen bármelyik szereplő linn ullmann-tól, és éjszakánként újabban mindig meg kell védenem valakit (mire felébredek, nem vagyok benne biztos, hogy sikerült is).
hogy jól vagyok akkor is, amikor rosszul, mennyire klisés, de mennyire.
hogy olykor szeretnék inkább zongoraművész lenni, a rivaldafényes része mármint, és újabban elviselhetetlen ambivalenciám van azzal kapcsolatban, hogy akarok-e orvos lenni, akarok-e egyáltalán bármi lenni, végleg elköteleződni bármi mellett, illetve hogy legyen már vége ennek a se nem felnőtt - se nem gyerek, elköteleződés és valódi döntések nélküli átmenetnek. ez definiál, ez a végtelen törekvés definiál öt és fél éve már, és kevés az én fantáziám elképzelni, hogy idén igazán megvalósul, és be vagyok rezelve, lássuk be.
hogy napokig képes vagyok én lenni szabómagda az ajtóból, vagy mick a magányos vadászból, vagy tulajdonképpen bármelyik szereplő linn ullmann-tól, és éjszakánként újabban mindig meg kell védenem valakit (mire felébredek, nem vagyok benne biztos, hogy sikerült is).
hogy jól vagyok akkor is, amikor rosszul, mennyire klisés, de mennyire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése