mintha az időjárás is megkönyörült volna rajtam. hogyaszongya, ez a kis hülye már megint nem vett idén télikabátot, hanem utazott inkább helyette, karácsonyra meg a laptop vs. vastagkabát küzdelemből ismét nem a praktikum került ki győztesen. bár, ha úgy vesszük, a laptop még praktikusabb, mint a bundás kabát, mert egész évben lehet használni. naszóval ma nyitott kabátban és vékony ruhában jöttem haza a színházból, és még csak meg se borzongtam, és el bírnám ezt viselni egészen a húszfok karikacsapásra történő megérkezéséig (ami egészen pontosan március elsején fog bekövetkezni).
mondjuk némi patológiát érzek abban, hogy azt hiszem, az időjárás is miattam ilyen vagy olyan, de hát b. is megmondta anno, amikor szót keresett rám, ami önmagában jellemez, hogy főhősnő. olaszul protagonista, azért emlékszem, mert annyira nem illik nekem ez a szó, hogy jó sokáig kellett memorizálnom. persze lehet, hogy már akkor is a freudzsiga szólt ki belőlem, hogy ennyit lovagoltam rajta. és tényleg, mintha minden pillanatban, ha nem is kamerák kereszttüzében lennék, de figyelnének. még a legelmélyültebb zenehallgatás közben is úgy monitorozom magam, mintha éppenséggel számítana. le se lehet normálisan írni, milyen az, amikor szinte folyamatosan úgy élek, hogy látom magam kívülről, hogy milyen vagyok. csak hogy tudjam, milyennek látnak mások. mert engem mindig látnak mások (és látás alatt most nem azt értem, hogy nyilván állandóan átsiklik a tekintetünk mindenen és mindenkin, hanem hogy látnak, mint egy filmben a színésznőt. mint ahogy ő áll az örökös reflektorfényben). persze ez így sarkítás, és egyébként is, honnan tudom, hogy mások nem pont ugyanezt élik át.
meg különben is, amikor a lyukas cicanaciban csoszok itthon nemtudomhanyadik napja a belgyógyászat könyv felett, na akkor híre-hamva nincs az efféle késztetéseknek. tehát csak tanulnom kell mostantól életem végéig.
azt hiszem, megoldható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése