ha rád lőnek, tudod, hogy valamit jól csinálsz.

igaziból hazudtam a múltkor, és nem vagyok túl a belgyógyászat igazságtalanságán, főleg amióta újra játszik a semmitsemszámító-demégis summa cum, meg amióta csomóan kapnak ötöst, akik tudom, hogy kevesebb energiát öltek bele, és nem is gondolom tőlem okosabbnak őket. és nem vagyok túl a többi igazságtalanságon sem. hogy például m. kéretlenül kritizálja a nem évszakhoz adaptált öltözködési stílusomat: "mindenki a tigrist nézi meg, de aztán a kiscicát viszi haza." (értsd "túl feltűnő vagy, túl kirívó, és nem lesz senkid, ha így folytatod."), amire nekem az a válaszom, hogy ha ezen múlik, hát akkor ne is legyek hazavíve. a szakdogám pedig azért négyes, mert beleírtam a nem megalapozott családállítást, és minthogy nem az a témám, az csak egy plusz fejezet az egyébként a kötelező terjedelmet maximálisan kitevő kérdéskör mellett, ezért nem átallottam pusztán egy alfejezet erejéig foglalkozni a hatékonyságvizsgálatokkal (amik nagyrészt nincsenek is), és ebbe lett belekötve opponensileg (egyébként csak jót írt róla a véleményezésben, szóval tényleg egy vicc). és habként a tortán mindezt úgy mellesleg levelezte el a konzulensem, amikor rákérdeztem, hogy akkor lesz-e védés, vagy hogysmint állunk. 

úgyhogy most percenként váltakozik bennem a letargia a kétségbeeséssel, illetve az ágaskodó indulatokkal, amiknek a hatására szívem szerint femme fatale-nak öltözve mennék oda szerdán, és úgy zúdítanám rá a nőre a cirádás véleményem. és mérhetetlenül dühít, hogy épp az ellenkezőjét kell csinálnom mindennek, de főleg önmagamnak.

amúgy a cím az elnökembereiben volt, és nem gondolom komolyan. én azt gondolom, hogy semmit sem csinálok jól, és biztos ezek a jelek, hogy értsek belőlük.

félek, leginkább valami globális önalternatívára lenne szükségem.

should change my attitude.

ma éjjel azzal a házzal álmodtam (bár nem ugyanúgy nézett ki, de tudtam, hogy az), amit a hipnózisban kellett elképzelnem. és ugyanaz a szomorúság jött ébredés után, mint szerdán, amikor el kellett onnan jönnöm, vissza a jelenbe. ez az asszociációm, a szomorúság. igaz, ennek lehet némi köze ahhoz is, hogy még mindig január van, pedig én azt is álmodtam, hogy tavasz lesz, ha kinyitom a szemem.

nem szeretem ezt az időszakot, amikor ahhoz sincs kedvem, amihez van.

egyszemélyes szerelmi történet, az vagyok most.

látok

egy jó kiállítást, és már megint feltámad a kreatív kedvem (most épp csempés installációt szeretnék csinálni, tussal rárajzolni hundertwasser-fákat).

szóval nézzétek meg te is a buktát, mert egyszerűen zseniális. ja, és hagyjatok rá sok időt, mert én nem vagyok a duma híve, de most meghallgattam (volna végig) az interjút, és kell az is. az installációk előtt meg el lehet egyesével ácsorogni nem tíz perceket.

és ha már kötelező, akkor incendies. én nem is értem, hogy kerülhette el több, mint két éven át a figyelmemet.

és aminek - nem mellesleg - ez is a zenéje:

mizantrópia.

teljes döbbenettel tölt el, hogy mennyien utaznak hajnali hatkor a villamosonmetrónbuszon. én ugyanis arra készültem, hogy majd békésen énekelgetek meg elkávézgatok egymagamban újpestközpontig, ehhez képes alig találtam helyet. a két nappal ezelőtti kombínós incidens még inkább felerősítette az elhatárolódási késztetésem, ebből kifolyólag épphogy nem jártam örömtáncot, amikor más okból kifolyólag feltúrtam az előbb a kisgardróbot, és találtam egy ezeréves HATALMAS fejhallgatót. és csatlakoztatható az ipodhoz, kiszűr minden idióta **** ***** ***** beszólást (és remélhetőleg villamosablakon utánam dörömbölést is - bár ezt inkább nem akarnám tesztelni se), és nem mellesleg tökjó a hangzása és melegíti a fülemet is. szóval mostantól ha láttok egy debil fekete fülhallgatós, piros (néha fehér) kabátos lányt az arcán eksztatikus mosollyal, na az vagyok én.

egyébként őszintén mondom, hogy nem is a hat előtti (ma éppen negyedhatos) keléssel van a fő bajom, hanem hogy nem azért kelek fel, mert fel akarok kelni, mert teszem azt sebész akarok lenni, és nekem ez hasznos, és boldoggá tesz, hogy tanulhatok. hanem mert muszáj. egy cél lebeg a szemem előtt, hogy alá legyen írva a kis papírkám minden nap, hogy aztán alá legyen írva az indexem, hogy aztán alá legyen írva a sebészet, hogy aztán megkapjam végre azt az átkozott "nagy"papírt egyszer már. és nem, kicsit sem érzem azt, hogy jobb kardiológus/neurológus/pszichiáter/kitudjami leszek attól, ha sebészeti betegek sebeit nézegetem, három órákat állok műtéteken, ahol mellesleg nem magyaráznak, mert a prof is műt, és akkor nem szabad  (??????) (jó, én legalább az asszisztálás alól kihúztam magam, de annak még kevesebb értelmét látom). és készséggel elhiszem, hogy tévedek, hogy az én hozzáállásom rossz, ha valaki elmeséli szépen az ellenkezőjét, és hogy miért is hasznos nekem két órát utazni minden nap, hogy bent lehessek egy olyan (oktató)kórházban, ahol jó esetben rám bízzák a betegfelvételt, de eddig még egy hangot nem oktattak. jó, nyilván túlzok, mert most egy kifejezetten kedves doktornőhöz vagyok beosztva, aki tényleg magyaráz, mutogat, sőt, a betegfelvételnél is elmondta előtte, hogy mit vár el tőlünk. csak kár, hogy ettől hasra kell esnem.

hm. úgyértem, most kéne valami ellenpont is, legalább a végére, de még a film is szar volt, amit r.val jutalomból néztünk hétfő este. viszont megyek színházba szombaton (esőember), vettem szép sötétkék meg rózsaszín harisnyákat tegnap a calzedoniában, ebédeltem apámmal, és mesélt egy csomó régi családi cuccot, amit imádok, r.val kitaláltuk, hogy menjünk el egy hétvégére bécsbe, holnap meg b.zsal kiállításozom elvileg.

most viszont muszáj lesz lefeküdnöm egy órácskára, mégse kéne a hipnózis alatt bealudni.

lokális katarzis.

nem tudom, mi van, szerintem nem a nappalok hosszabbodnak, hanem a hetek rövidülnek, vagy csak szelektív érzékelési zavarom van. már megint az van, hogy valaminek a végét várom, pörgetném a napokat egyre előre, óránként számolok vissza, már megint ez kell ahhoz, hogy képes legyek átvészelni ezt a borzalmat (sebészet). igaz, életemben először hasznot húzok az ekcémámból, mert bejelentettem, hogy nem tudok bemosakodni, kapják be, szerezzenek más ingyen asszisztenciát, akit lehet aztán semmibe venni vagy leordítani. el se tudom mondani, mennyire van elegem azokból az elvárásokból, amiknek a teljesítéséhez nem nyújtanak segítséget. meg abból, hogy ténylegkomolyan SENKI nem szól hozzánk egész nap. csak csináljuk, amit szerintük csinálnunk kell, nyilván gondolatolvasók vagyunk, hogy kitaláljuk az instrukciókat. soha nem fogom felfogni, hogy akarhat bárki sebész lenni, ha nem lenne az az eleve kizáró tény, hogy emberekbe vágnak bele, akkor is ez a légkör. úgy jövök el minden nap (az egyetlen jó, hogy legalább nagyon hamar, mihelyt letudtuk a betegfelvételt), mint anno a patológiáról. hatalmas lélegzetek és hála.

tegnap meg szalagavatóztam, és basszameg ők később kezdtek el gimibe járni, mint ahogy én érettségiztem. rohan az idő-ő-ő. jelenleg biztos, hogy író szeretnék lenni, van is új ötletem, végre talán igazi, a regényhez, már csak évek kérdése, és belevágok. a hipnózison aktív-ébereztünk, és most abban is biztos vagyok, hogy menni fog az államvizsga, lelkes leszek és kitartó, átugrok minden akadályt. e.vel is van egy új frenetikus ötletünk, és miért is ne jönne össze. és rajzolni is fogok újra, vissza fogom szerezni énem komplexitását, elvégre semmi sem lehetetlen. kezdetnek azt találtam ki, hogy minden nap megnézek egy filmet, hiába láttam rengeteget, annyi alapmű van még mindig hátra. a melankólia például sokkal jobb volt, mint amire az apokalipszis című borzalom után számítottam larstól, a rocky horror picture show pedig nem is értem, hogyhogy nem került eddig a kezeim közé, nagyon élveztem. 

február hatodikán lehet, hogy a szakdoga-védést is letudom, vágtatok előre, és most már igazán csak egy fél év.

(élet)jel. élet(jel).

az én napom  elsőszámú legjobb része is az volt, amikor gyalog csúszkáltam a hóesésben, igaz, nekem járt a békávé, csak valahogy nem vitt rá a lélek se a buszra, se a villamosra, úgyhogy inkább hólánnyá változtam a moszkvától a kútvölgyiig. aztán a második legjobb rész az volt, hogy ma nem tartottak bent minket a sebészeten (elfelejtették, hogy jövünk, mintha nem ezer éve minden évben lennének hatodévesek, vagy akár az előző hónapokban, ehhem), ekkor már szökdécselni lett volna kedvem lefelé a lejtőn, csak a szép piros kabátom fogott vissza. a harmadik legjobb az volt, hogy kedves volt a titkárnéni a geriátrián, oda és visszafele is megvárta a sofőr, amíg messziről szaladva elérem a buszt (sőt, hogy tovább fényezzem a tömegközlekedést: ma az ÖSSZES mozgólépcsőn képesek voltak az emberek beállni jobbra, és lehetett haladni a saját tempómban, triplaváó). a negyedik legjobb részben felmentem j.hoz a szigorlat után nála leparkolt mázsányi cuccomért, aztán persze ott ragadtam órákra, én nem is értem, hogyan lehet ennyit beszélni, amennyit én némely emberekkel tudok. igaziból a hóesésben szökdécselős eufória után ez volt a legjobb rész, az meg, hogy a westendben nem kellett szlalomozni a tétova tömegben, a stradivariusban pedig nem kellett kilométeres sort kiállni (és még kaptam is pár - fölösleges és kevésbé fölösleges - holmit), az már csak a hab a tortán.

persze valószínűleg minden jóság hátterében az a rémegyszerű tény rejtőzik, hogy leszigorlatoztam (sőt, időközben feldolgoztam azt is, hogy nem ötösre, és azt is, hogy igazságtalan vicc az egész), és hogy kiutaztam hosszúhétvégézni brüsszelbe, ahol rengeteget aludtam (szerintem a tizenkétóra a legkevesebb volt), néztem várost, ettem belga sültkrumplit és csokit (sok csokit), ittam belga söröket (megint), és nem mellesleg egész hitelesen alakítottam a szakavatott pszichológust g.nak. ezen kívül rá kellett döbbennem, hogy öreg vagyok, vagy mifene, mert bármennyire ki vagyok éhezve jelenleg, képtelen vagyok csak a szexért lefeküdni bárkivel. dacára sörnek, dacára fűnek, hát szegény g., én még csak kínosan sem éreztem magam, csak kicsit meglepődtem magamon. szerelmes szeretnék lenni, megint az, de most már véglegesen, ha kérhetem.

és megint kaptam egy leckét barátságból, amennyien gondoltak rám a vizsga két napján, hát tényleg hihetetlen. a legjobban k. nicht beszáren-kezdetű sms-én hatódtam meg. aztán a magyar reptéren összeismerkedtem egy tőlem információt kérő nénivel, aki történetesen szintén brüsszelbe utazott, és mivel a veje valami fontos ember, sofőrt küldtek érte, és nem engedték, hogy egyedül buszozzak be a városba, hanem egyenesen a címre kézbesítettek. a t-mobilnál előtte pedig soron kívül kerültem sorra (némi ellentmondással), szóval most minden időszakos kiábrándultság és undor ellenére kénytelen vagyok ismét bízni. embernek lenni jó.

identitásom tükördarabkái.

hogy minden látszat ellenére egyre jobban ismerem magam, és egyre kevésbé zavar, amilyen vagyok.

hogy mégis megijedek néha a képernyőről visszatükröződő arcomtól.

hogy amikor azt olvasom a mások blogján, hogy mindig szerettem volna gyereket, most is szeretnék, de nem rettent meg a gondolat, ha mégse lesz soha. vagy hogy szeretnék valakihez tartozni, aki szép, az reggel (sminknélkül) is szép-jeligére, de nem esem kétségbe, ha soha. hogy ilyenkor egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel és rémülettel, amiért ezt akár én is írhattam volna, de szószerinti értelemben.

hogy igazi ráncok kezdenek lenni a homlokomon a mimikámtól, a szám mellett a nevetésemtől, és nem tudom őket leszarni, mert folyton eszembe juttatják az evidenciát, hogy van, ami már sose lesz. mint mondjuk a ránctalanság. 

hogy még mindig feldolgozhatatlan, hogy az idő múlik, és húszéves se leszek többet, és hamarosan nem lesz elég pár napig nem enni ahhoz, hogy feszes legyen a hasam újra, és ez akkor is kardinális, ha közben nem az, és akkor is, ha ráadásul az enyémtől eltérő vélemények szerint vékony és csinos vagyok, amikor pedig dagadt, és ez néhasokszor meglehetősen kaotikus érzelmeket kelt.
hogy olykor szeretnék inkább zongoraművész lenni, a rivaldafényes része mármint, és újabban elviselhetetlen ambivalenciám van azzal kapcsolatban, hogy akarok-e orvos lenni, akarok-e egyáltalán bármi lenni, végleg elköteleződni bármi mellett, illetve hogy legyen már vége ennek a se nem felnőtt - se nem gyerek, elköteleződés és valódi döntések nélküli átmenetnek. ez definiál, ez a végtelen törekvés definiál öt és fél éve már, és kevés az én fantáziám elképzelni, hogy idén igazán megvalósul, és be vagyok rezelve, lássuk be.
hogy napokig képes vagyok én lenni szabómagda az ajtóból, vagy mick a magányos vadászból, vagy tulajdonképpen bármelyik szereplő linn ullmann-tól, és éjszakánként újabban mindig meg kell védenem valakit (mire felébredek, nem vagyok benne biztos, hogy sikerült is).
hogy jól vagyok akkor is, amikor rosszul, mennyire klisés, de mennyire.

confident liar.

mintha az időjárás is megkönyörült volna rajtam. hogyaszongya, ez a kis hülye már megint nem vett idén télikabátot, hanem utazott inkább helyette, karácsonyra meg a laptop vs. vastagkabát küzdelemből ismét nem a praktikum került ki győztesen. bár, ha úgy vesszük, a laptop még praktikusabb, mint a bundás kabát, mert egész évben lehet használni. naszóval ma nyitott kabátban és vékony ruhában jöttem haza a színházból, és még csak meg se borzongtam, és el bírnám ezt viselni egészen a húszfok karikacsapásra történő megérkezéséig (ami egészen pontosan március elsején fog bekövetkezni).

mondjuk némi patológiát érzek abban, hogy azt hiszem, az időjárás is miattam ilyen vagy olyan, de hát b. is megmondta anno, amikor szót keresett rám, ami önmagában jellemez, hogy főhősnő. olaszul protagonista, azért emlékszem, mert annyira nem illik nekem ez a szó, hogy jó sokáig kellett memorizálnom. persze lehet, hogy már akkor is a freudzsiga szólt ki belőlem, hogy ennyit lovagoltam rajta. és tényleg, mintha minden pillanatban, ha nem is kamerák kereszttüzében lennék, de figyelnének. még a legelmélyültebb zenehallgatás közben is úgy monitorozom magam, mintha éppenséggel számítana. le se lehet normálisan írni, milyen az, amikor szinte folyamatosan úgy élek, hogy látom magam kívülről, hogy milyen vagyok. csak hogy tudjam, milyennek látnak mások. mert engem mindig látnak mások (és látás alatt most nem azt értem, hogy nyilván állandóan átsiklik a tekintetünk mindenen és mindenkin, hanem hogy látnak, mint egy filmben a színésznőt. mint ahogy ő áll az örökös reflektorfényben). persze ez így sarkítás, és egyébként is, honnan tudom, hogy mások nem pont ugyanezt élik át.

meg különben is, amikor a lyukas cicanaciban csoszok itthon nemtudomhanyadik napja a belgyógyászat könyv felett, na akkor híre-hamva nincs az efféle késztetéseknek. tehát csak tanulnom kell mostantól életem végéig.

azt hiszem, megoldható.

vuff.

és most már azért is utálni fogom a szilvesztert, mert utána hetekig a rémületükben elkóborolt kutyák képeit kell néznem a fészbúkon. és most kivételesen nem az visel meg, hogy fű-fa posztolgat, sőt, még csak az sem, hogy a tanulásmiatti kiszolgáltatott túlérzékenységemben az összes képen sírva fakadok. hanem kapják be azok az idióta, embertelen (kutyátalan), kötelező jelleggel petárdázó primitívek.

ellenben a magányos vadász a szív-ből a film is klassz, még ha nem is hű teljes mértékben. és mindenki nagyon szép benne, olyan hatvanasévekbelien szép. főleg singer (alan arkin). úgyhogy szerelmes vagyok megint.

új.

és akkor van ez a dal, amiről folyton azok a minimalista házak jutnak eszembe, amikre cs.val csorgattuk a nyálunkat anno. csupa fehér vagy csupa fekete, meg üveg és fa, a jómúltkor vicces volt a kalandozásaimkor oda lyukadni ki, ahol egyszer még a kocsiból is kiszálltunk szájtátni. úgy szeretnék most azonnal, nem megdolgozva, nem megérdemelten sok pénzt, és felépíteni ezt a házat.

nem akarom félfüllel sem hallani, ahogy anyám még mindig ugyanott tart, mint egy hónapja, mint féléve, mint tíz éve. nem akarok ugyanott tartani, ahol tartok. basszameg, hogy mindig a nemet könnyű megfogalmazni, sohasem azt, amit helyette igen.

azt szeretném megfogadni, hogy kétezertizenhárom jó lesz.

hogy nem fogok ellenállni, és jó lesz. 

én nagyon sajnálom, hogy

ön egy pszichopata, de legyen szíves, szedje össze magát.

szóval nézzétek meg az angyalok amerikában-t. és legyen boldog az új is.